nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Fotó
A leégett Fertő tavi cölöpházak helye ma ilyen gyászosan fest

A leégett Fertő tavi cölöpházak helye ma ilyen gyászosan fest

Felfoghatatlanul szomorú kép fogadja azokat, akik a Fertő tó messze földön híres cölöpházait keresik.
Czvitkovits Judit
Czvitkovits Judit
f Ajánlom

Utoljára 2016 nyarán voltam a Fertő tó partján, gyerekkorom egyik legkedvesebb vízpartján, ám akkor még nem is sejtettem, hogy alig egy évvel később a Fertő tó jellegzetes látképe, a nádtetős cölöpházak szabályos sora eltűnik majd. 2017 júniusában az egyik házban felújítási munkákat végeztek – egy arra járó horgász szerint a tetőn hegesztettek –, az épület lángra lobbant, az erős szél pedig további tíz házra vitte át a tüzet. Huszonegy épületből tizenegy porig égett; a tűz azokon a házakon nem fogott, amelyeket tűzvédő anyaggal kezeltek, illetve azokon, amelyeket a tűzoltók folyamatosan vizesen tartottak. 

Aki ma ellátogat a Fertő tó partjára, azt ez a békés, de szívszorítóan gyászos kép fogadja: tizenegy ház létezésére mindössze a betoncölöpök utalnak. A keletkezett kárt 2 milliárdra becsülik, a házak értéke ugyanis 30 milliótól indul, de a határ ennek sokszorosa. Egy házért például 200 millió forintot fizettek még 2016-ban. 

A nádfedeles házak története az 1966-os évekig nyúlik vissza, ekkor építették azokat a cölöpépítményeket, amelyekre kikötők, mólók, illetve vállalatok és üzemek hétvégi házai létesültek. A Petőházi Cukorgyárnak, édesapám egykori munkahelyének szintén van itt egy háza, ahol – ha volt szabad hely – eltölthettünk egy-egy délutánt. Boldog vagyok, ezt  házat megkímélte a tűz. 

Gyerekként számomra ez a sötétbarna, nádfedeles házikó volt maga a luxus, a gazdagság megtestesülése. Mind a mai napig emlékszem, mennyire büszke voltam, amikor szüleimmel (hárman!) a strand helyett a stég felé vettük az irányt, hogy bevegyük a házat; de persze arra is emlékszem, milyen szomorú voltam, amikor a házikót már elfoglalták mások, nekem pedig „csak” a strand jutott. 

A házban vécé kivételével minden volt (konyha, ebédlő, rádió, tévé, sok-sok szoba, kenu és vízibicikli), felért egy komplett mesevilággal, ahol minden szobában más-más történetet szőttem. Gyakran hosszú órákat töltöttem a hűs építményben, bunkert építettem párnákból és asztalterítőből, olvastam, babáztam, máskor az ajtóból futottam neki, hogy egy bombát ugorjak a mély vízbe. 

Édesapám gyakran elvitt magával kenuzni, búvárkodni, vagy egyszerűen csak lebegtünk a gumimatracon, és élveztük a természetfilmet, amit a Jóisten vetített nekünk. Ilyenkor mindig elképzeltem, hogy egyszer ideköltözünk, és úgy élünk, mint a gazdagok: minden este grillezünk, kergetjük a szúnyogokat, néha sátrat verünk a házikó teraszán, pecázunk, átúszunk az osztrák oldalra, és integetünk a napnak, amikor alábukik. Ezek a képek törtek elő, amikor a jól ismert kunyhók emlékei után kutattam. A veszteséget felfogni nem tudom, de talán nem is kell, csak makacsul emlékezni. 

2016 nyarán még ez a kép tárult elém: 

A Petőházi Cukorgyár csónakháza

Megosztás Facebookon