nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Fotó
Bécsben fedezték fel a magyar hajléktalan festőt

Bécsben fedezték fel a magyar hajléktalan festőt

Méghozzá kizárólag képei, nem rejtélyes élete és a tizenhárom év nyomor miatt. Bakos Tamás a magyar Basquiat – kivéve, hogy túlélte. Szentendrén, első magyar kiállítása előtt beszélgettünk vele.
Neményi Márton
Neményi Márton
f Ajánlom

Persze, tudjuk, láttunk már ilyet: a fedél nélkül élő, akiből művész lett egy aluljáróban, a naiv festő, aki kialkotja magából a fájdalmát, a kallódó, de legendás, utcán élő zseni és így tovább. Ezekben a történetekben csak az hibázik – vagy legalábbis azt hallgatják el illedelmesen –, hogy bármilyen megindítóak is, maguk a művek, hogy is fogalmazzunk finoman, általában nem emelik be alkotóikat a kortárs képzőművészet élvonalába.

Itt az ideje tehát, hogy megismerkedjetek Bakos Tamás festővel, aki már csak abban is különleges, hogy ő nem hajléktalanságával hívta fel magára a kurátorok és gyűjtők figyelmét, hanem annak ellenére. Nem népmesei története, hanem kizárólag képei miatt lett nemzetközileg elismert. A nemzetközi elismerés úgy értendő, hogy Bécsben fogadta be a művészvilág, magyar tárlata pedig eddig nem is volt.

Fotók: Neményi Márton

Szentendrére hívták most, a Barcsay Múzeumban kiállított Az utca hangjai című (Magyarországon első) tárlata a múlt héten indult Art Capital művészfesztivál része. Itt, a megnyitó előtt beszélgettünk vele és húgával/menedzserével, Annával.

Amikor belépek, egy pillanatig átverve érzem magam: elsőre úgy tűnik, csoportos kiállítás ez, a falon a legkülönbözőbb stílusú és technikával készült képek, nem létezik, hogy mindegyik kéz ugyanahhoz az emberhez tartozik. „Pedig de – nyugtat meg Torma Tamás, a fesztivál sajtósa –, ez ő, mindegyik képe teljesen más, és mindegyik kiemelkedő a maga módján, nézd ezt a sárgát! Nézd ezt a kutyát! Nézd ezt az arcot, már ha megtalálod!”  Torma nemcsak hivatalból lelkes, a képek tényleg olyanok, mintha egy hatvanéves életmű különböző fázisait képviselnék, pedig nem, a best of csupán az utóbbi pár év termése. „Tamás valahogy képes volt arra, hogy nem ragadt le egy stílusnál, nincs védjegye.” Legfeljebb az, hogy minden képe egyszerre szomorú és groteszk.

Ahhoz képest, hogy Bakos Tamás kiállítása a szentendrei művészbuli szenzációja, a brosúra egészen szűkszavú: ’76-ban született Nagykőrösön, egy ideig felszolgáló volt, majd 2000 és 2013 között hajléktalanként élt Budapesten. Közben festett is.

Ennyi. A többi általános méltatás. („Belső víziókon alapuló, expresszív akvarellek.”)

Kiderül: azért nem kerekítettek sajtókész mesét az életéből, mert egészen konkrétan ennyit is lehet róla tudni, még tőle is. Tamásból nehéz kihúzni bármit, főleg konkrétumokat. Barátságosan, de csapongva, az utcai életről legfeljebb elejtett célzásokban mesél. Nem az imázsán dolgozik, vagy önmagát legendásítja ezzel, egyszerűen nem akar beszélni róla, és kész.

Mindent megfest, ami szembejön, talált fotók, olvasmányélmények ihletik. Ami közös: az ösztönösség, a rögtönzés és az, hogy mindent a saját – általában elég sötét, filmszerű, mégis reményteljes – világképére formál. Nem véletlen, hogy egy külön falat szenteltek lemezborító-értelmezéseinek, amelyeket korábban egy bécsi jazzklubban állítottak ki.

A zenés képeket könyvekből és az eredeti albumokról másolta, liberálisan értelmezve a lemezborító-portré fogalmát, szereplői eltúlzottak, furcsák, de sosem karikírozza őket. Mind más-más technikával készült, ha elfogyott egy szín, kombinált a meglévőkből, előnyére kovácsolva a nélkülözést. A zenékhez persze kötődik is, a kezdetektől megvan neki a jazz- és bluestörténet, az összes vadhajtásával a mai R&B-ig, gengszterrappig és Leonard Cohenig. Ha más nem is, az kiderül szavaiból, hogy rengeteget olvas.

Íme egy jellemző beszélgetésrészlet:

– Melyik a kedvenc képed?

– Hát nézd… Neked tetszenek?

– Persze! De neked melyik a kedvenced?

– Hm… egyiket-másikat már le is foglalták!

– Ennek például mi a története?

– Hát nézd…

– Álmodtad?

– Igen… olyasmi. Olyasmi.

Imádtam a rajzot. Kiváló voltam az iskolában is. Nagykőrös, általános iskola, azt mondja a tanár, tessék, itt a téma, de te csinálj csak, amit akarsz.

Átmentem kereskedelmi iskolába, Ceglédre, nem fejeztem be, elmentem katonának, lett ugyan szakmám, de inkább kimentem pincérkedni Angliába. Huszonhárom éves voltam, jó volt, újdonság volt, bátor voltam, alkalmazkodtam, éjszakáztam.” Fél évet volt kint, saját maga rajzolta, művészi névjegykártyákat osztogatott utcán, piacon azzal, hogy kétkezi munkát vállal. Keresték is, csak aztán „haza kellett jönni, akkor ez még útleveles, vízumköteles dolog volt.”

Ezenkívül sokat nem tudni a fedél nélküli tizenhárom évről Pesten, a rokonai, barátai elől is eltűnt, húga hol fél évig, hol másfél évig nem látta, volt, hogy kórházban, törött lábbal talált rá. („Vascső, nem beszél róla.”). Azt mondják, sosem volt link alak, nem lett alkoholista, drogos. „Csak” festő. Arra mázolt, amire csak tudott: ha talált papírt, arra, ha nem, semmi baj, megtették a kidobott ajtók, asztallapok is. Fára ma már nem fest, „lakkozni kell, sok munka, ezekre a mai szintetikus anyagokra meg már talán nem is lehet”.

„Kidobálták a zománcfestéket az építkezésen, én egy hétvégén megtaláltam, meg valami ecsetet is, és elkezdtem. Ellestem másoktól, hogyan kombinálják a színeket, varázslatos volt. Én is meglepődtem, milyen jól ment. Pozitívan csalódtam magamban.” A témákat is az utcáról szedte, egyszer talált egy fényképet, ami tetszett neki, „tibeti szerzetesek voltak rajta, meg egy tigris, azt hiszem”, megfestette, ez volt az első, amire büszke volt. 

„Már nincs meg, jöttek a rendőrök és elvették.”

Ekkor persze még nem építgette tudatosan az életművét, volt fontosabb dolga is (életben maradni), vagy éppen jobb („egyszer megismerkedtem egy lánnyal, akkor valahogy abbamaradt”).  Végül hazament Nagykőrösre, megkérte a húgát, hogy szerezzen munkát Ausztriában, mindegy, mit. Anna pedig megkérte, hogy várjon és fessen. „Mondtam neki, hogy minden rendben lesz. És közben kitaláltam, hogyan lesz rendben minden.”

Anna akkor az Alte Schmiede művészeti központ szervezője volt, így amellett, hogy igyekezett lefoglalni Tamást, hogy összeszedje magát – inspirálta, ihletforrásokat keresett neki, látta, hogy mindene a kép –, lobbizni is elkezdett érte. Főnöke szkeptikus volt, egy évig tartott, amíg hajlandó volt ránézni a képekre, akkor azonban azonnal találkozni akart vele, „rögtön tudta, hogy zsenivel van dolga”. Így került Tamás Walter Famler galerista-újságíró-mecénás szárnyai alá.

Termékeny festő, de nem tudom meg, főállású-e. A róla szóló korábbi cikkek (mit cikkek, benne volt a híradóban!) szerint a bécsi művészvilág meghatározó alakja, képeit több ezer euróra lövik be a becsüsök és kurátorok. Tamás jóval szerényebb: „Most tanyán dolgozom, szabadidőmben festek, rengeteg a félkész, vázlatszerű, bekeretezetlen kép. Van, ami egy-két óra alatt kész van, van, amin egy hétig dolgozom. Vászon, festék már van, némi pénzt is kapok a művészellátótól, most stúdiót szeretnék.”

Függetlenül attól, mi igaz és mi legenda Bakos Tamás akarva-akaratlanul is rejtélyes személyéről – tehát, hogy már befutott művész-e, vagy lassan beérő, de még küszködő tehetség –, az biztos, hogy pályára állt. Famler a korábbi nyilatkozatai alapján megfontolt, realista menedzser, nem eladni akarja a képeit, hanem kiállítani őket, Tamásból pedig, ha minden igaz, nem sztár lesz, hanem igazi festő, akkor is, ha tíz évig tart, mire a legnagyobbak is elfogadják. Nem, baj, nem sietnek. Tamás mindenesetre túl van a nehezén.

Megosztás Facebookon