Az egész világon ismerik a magyar építész-grafikus mesebeli térképeit

Mióta rajzolod a mesebeli látképeket? 

A mesebeli látképek tulajdonképpen a nyolcvanas években készült szürreális fantázia-városképeim nyomán születtek. Valaki látta a rajzaimat, és megkérdezte, hogy tudnék-e Budapestről készíteni “ilyesmi” rajzos térképet. Akkor csak egy vázlatig jutott az ötlet, pár évvel később viszont meg is valósult. Sorozatot terveztem a 96-os világkiállításra, de a sorozat sorsa is az lett, mint a világkiállításé: nem lett belőle semmi, illetve dehogyisnem, megrajzoltam Magyarországot és Szentendrét – majdnem teljesen. Ez a befejezetlenség sok munkámat jellemzi egyébként… 

A rajzaid lenyomatai a valóságnak?

Fogas kérdés. A látképeimen szinte semmi nem igaz, és valahogy az egész mégis igazi. Nincs rajtuk minden utca, tér, az épületek nagy része sincs ott, és az öt-hatemeletes házakból jó ha két-három emeletet megrajzoltam – de amit megrajzoltam, azt nagyon részletesen rajzoltam meg: az ablakok keretét, a tetőcserepeket is. Azt emeltem ki, amit érdekesnek, fontosnak tartok, és nem feltétlenül azt vagy csak azt, ami építészetileg, történelmileg fontos. Sok lepukkant ipari épület, gyár, vastraverz, kémény került a rajzokra, mert engem valamiért mindig is vonzottak ezek. De ez csak az egyik oldala a valósághoz való viszonynak, a másik oldalán történeteket mesélek el a városról, történeteket, amik valóságosak – csak éppen már nyomuk sincs a mai városban, a mai Budapesten. Az Erzsébet híd nálam a régi híd egy pillérjével indul, és lassan átalakul a mai jól ismert formává, a millenniumi kisföldalatti az én rajzomon kibújik a föld alól az Állatkert előtt – ahogy azt gyerekkoromban még meg is tette, a Várban a vörös sün nálam a régi utcákon sétál, pedig a valóságban a volt fogadó kapuja fölött alussza sok évszázados álmát egy domborművön.

Kaptam is kritikát az ábrázolásom valóságtartalma miatt, volt aki szerint a Budapest rajzom nem jó, mert fordítva folyik a Duna. Eleinte próbáltam magyarázkodni, hogy jól folyik az, a pestiek így látják, a budaiak meg fordítva, de aztán beláttam, hogy ezek a kritikák inkább az iskolai vizuális nevelés hatásáról szólnak, nem tanulunk meg jól látni, tájékozódni a térben. A Magyarország látképemen, “térképemen” meg építészkollégák kifogásolták, hogy nem ezek a legjelentősebb műemlékek hazánkban, illetve kimaradt sok fontos dolog. Hát persze, mivel nem is műemléktérképnek szántam. A látképeim nem valósághű térképek, sőt nem is térképek, hanem az én teljesen szubjektív világom megjelenítése, a város, ahogy Magyar Béla látja. Ennek ellenére még nem találkoztam senkivel, aki ne ismerné föl azonnal, hogy melyik városról van szó.

Hogyan látsz hozzá a munkához? 

Budapest, Magyarország és Szentendre esetében könnyű volt a dolgom, hiszen itt éltem, élek, a Shanghai Bundot viszont csak a neten láttam. Elméletileg képekhez ma már nem nehéz hozzájutni, fantáziám is van, de valószínűleg kell a közvetlen tapasztalás is ahhoz, hogy érdekes legyen a rajz. Hiszen nem térképeket akarok rajzolni, hanem a saját élményeimen, álmaimon keresztül akarok megmutatni egy várost. A fotókat vegyesen gyűjtöttem, volt saját készítésű, találtam megfelelő képeket régi könyvekben, és persze a drónok korában sokkal könnyebb felülről látni a városokat. Az első – nagyon sok – lépésben vázlatok készültek a legmegfelelőbb nézőpont megtalálásához, azután egyre jobban finomodó vázlatok készültek az épületek, hidak stb. elnagyolt bejelölésével, végül minden házról, pályaudvarról, toronyról, akármiről részletes ceruzarajzot készítettem, amiket a vázlatra helyeztem, majd az egészre egy nagy pauszpapír került, amin a tényleges rajz készült tussal, tollal. Ma pedig mindezt egy jókora digitális táblán, digitális tollal csinálom – persze ugyanúgy szabadkézzel, de tinta nélkül.

Mennyi ideig tart egy látkép elkészítése?

Ezt nem tudom megmondani így általánosságban. A Budapest látkép készítésekor például minden anyagi forrás adott volt ahhoz, hogy semmi mással ne kelljen foglalkoznom a rajzoláson kívül, így napi 18-20 órában elég gyorsan haladtam, az összességében nagyjából 1500 munkaórát nagyjából három hónap alatt letudtam. A Magyarország térképet viszont csak más grafikai munkák mellett tudtam rajzolni, és bár valószínűleg nem kellett hozzá több munka, mint a Budapest rajzhoz, sőt, mégis elhúzódott több mint egy évig. A Szentendre rajz pedig olyannyira elhúzódott, hogy ma, huszonöt év után sincs befejezve.

Eredetileg építész vagy: a szakmád “benne van” a rajzaidban?

Szerintem, ha valaki ránéz a munkáimra, rögtön sejti, hogy van valami közöm az építészethez. De nem akarom elkerülni a választ: nagyon is benne van a rajzaimban, hogy építész vagyok. Olyannyira, hogy még amikor egy nő portréját rajzoltam meg (Judith), az is téglából, acélszerkezetekből állt. A direkt városrajzaimban, sőt a sokkal elvontabb, szürreális városképeimben is nem megrajzoltam, hanem inkább megépítettem a házakat, hidakat, várfalakat, bármit. A névjegyemre azt írtam, hogy “építész-grafikus”, az is-is, mint tudjuk azt jelenti, hogy se-se. Nem vagyok én se építész, se grafikus igazán. A grafikus azt rajzolja meg egy városból, épületből, amit lát, én viszont nem csak látom, hanem tudom is, hogy működik egy ház, milyen a szerkezete, hol vannak pillérek, gerendák, szerkezetek, így aztán még a legabszurdabbul tekergő acél vagy téglaszerkezeteket is próbálom önkéntelenül statikailag elfogadhatóan megrajzolni. És hát a térlátás…

A rajzaidban “honnan” nézed a várost?

Amikor rajzolok, akkor ott sétálok az utcán vagy épp a tetőn mászok

Van olyan város, ami “kifogott” rajtad?

Van bizony. De nem a város fogott ki, hanem a technika, amit rosszul választottam, és emiatt a rajz nem lett jó. A Shanghai Bund volt az első olyan városkép, amit teljes egészében digitális tollal rajzoltam, és még nem ismertem igazán jól ezt a technológiát, a lehetőségeit, korlátait. Munka közben odajött Lili, a 12 éves lányom, ránézett a monitorra, és csak annyit mondott: Apa, ez így túl jó.. Nagyon jól megragadta a lényeget, a rajz, a vonalak túl tökéletesek voltak, hiába próbáltam mesterségesen görbítgetni, “elrontani” azokat, az egésznek egy számítógépes grafika jellege lett. A projekt amúgy is el volt átkozva: az elején a digitális táblám nem bírta a vörös boros terhelést, később a sok egyéb munka miatt elhúzódott a rajzolás, aztán a Kínában élő svéd megrendelőnek fogyott el a pénze, és még a látvány sem lett az igazi – végül az egész teljes kudarc volt, nem is fejeztem be.

Tapasztaltad már az alkotói válságot?

Nagyon is. A szabadkézi tollrajzaim döntő többségét 1978-tól a nyolcvanas évek végéig készítettem. Ezek alapozták meg a későbbi városrajzokat. De a nyolcvanas évek végén abbahagytam a rajzolást, váltottam, és 25 évig arculattervezéssel, grafikai tervezéssel foglalkoztam, logók, reklámok, honlapok, kiadványok – minden számítógépen.

2013-ban aztán totális válságba, csődbe jutott az életem, minden tekintetben; széthullott a család, a szokásos svájci frank hiteles történet végén elveszett a házam, munkám gyakorlatilag nem volt, adósságom annál több, mindehhez még több alkoholt is ittam mint vizet, szóval a gödör fenekén vagy kicsit még lejjebb is találtam magam.

Aztán összeszedtem magam, lementem a pincébe, felhoztam, leporoltam a megmaradt rajzaimat, beszkenneltem, digitálisan javítgattam, módosítgattam őket, és nyomatokat készítettem belőlük. És új életet kezdtem, művészeti, kézműves vásárokba kezdtem járni, galériákba vittem el a munkáimat. Amikor készültek a rajzaim, eszembe se jutott, hogy eladjam őket, még megmutatni se akartam senkinek, most pedig kiderült, hogy sokan szeretik azokat, és fizetni is hajlandók értük. Eredetileg minden művem fekete-fehér tusrajz volt, most egyszer csak előjöttek belőlem a színek, minden színes lett. Pár év alatt kimásztam a gödörből, sokan megismerték a műveimet, ma már saját galériám van, és a világ minden részére eljutottak a munkáim, Tajvantól Braziliáig, Új Zélandtól Izlandig.

Persze mindennek ára van: legalább három ember munkáját végeztem el, éjjel-nappal csak az előrejutásra koncentráltam, de arra nem maradt energiám, nyugalmam, hogy elmerüljek az alkotásban, képtelen voltam heteket, hónapokat nyugalomban, elmélyült alkotómunkával tölteni. Vannak új rajzaim, de csak kevés. Volt azóta egy önálló kiállításom, amelynek azt a címet adtam, hogy “Digitálisan újragondolva”, mert ez történt valójában, az összes régi munkámat átdolgoztam, némelyiket teljesen újra rajzoltam, de már digitális tollal.

Talán mára már eljutottam oda, hogy nem kell mindent magamnak intézni a vállalkozással, üzlettel kapcsolatban, most majd kiderül, hogy maradt-e bennem “kirajzolnivaló”. Nagy terveim vannak, a lehetőségeim szinte korlátlanok, bármelyik nagyváros szóba jöhet, ha tudok venni egy nagy levegőt, szívesen merülök el újra a magam formálta mesevilágban.

 Magyar Béla többi alkotását itt tudod megnézni!