Magyar művelődési házak, ahol tényleg megállt az idő

Timár Sára Erzsébet számára a fotózás kezdetben gyermekkori hobbi volt, öt éve azonban úgy érezte, ennél jobban semmi nem érdekli. Korábban történelmet tanult, friss diplomásként pedig ahelyett, hogy a bölcsész pályán helyezkedett volna el, elhatározta, hogy fotózni fog. Először a Szellemkép Szabadiskola fotó képzésére járt, majd a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia mesterszakát végezte el. Kultúrház című diplomamunkáját hozta el nekünk. 

Miért pont a fotó?

Szerintem előbb-utóbb mindenki megtalálja azt a médiumot, nyelvet, hozzáállást, amivel a legjobban tud kommunikálni, amivel a legkönnyebben tudja megosztani mindazt, amit a világról, a társadalomról, végső soron az életről lát vagy gondol. Én ezt az eszközt a fotóban találtam meg igazán.  

Milyen témák mozgatnak?

Korábbi történelemtanulmányaim miatt a múltnak a jelen társadalmunkra gyakorolt hatása, mindennapi életünkben való továbbélése foglalkoztat most leginkább. Megmaradt a kutatói hozzáállásom, szeretek levéltárba járni, írni és a kutatott témákat felhasználni fotográfiai munkáimban is.  

Hogyan esett a választásod a kultúrház témakörére? Van személyes kötődésed, emléked?

Szüleim, Timár Sándor koreográfus és Timár Böske táncművész és tánctanár, mind a ketten a néptáncnak szentelték egész életüket. Nekik köszönhetően én is húsz éven keresztül néptáncoltam. A művelődési ház már a hetvenes évek óta nagyon fontos helyszíne ennek a táncformának, így én is sok időt töltöttem ezeken a helyeken.

Élénken él bennem a kilencvenes évek budapesti kultúrházvilága a villogó neonlámpáival, vörös függönyeivel és a folyosóit körüllengő dohányillattal. Mindig is vonzott ezeknek a helyeknek az atmoszférája. Ez a személyes élmény vezetett el oda, hogy már az ELTE-n is erről készítettem  a diplomamunkámat, akkor egy budapesti művelődési ház történetével, a Kádár-korszakban betöltött szerepével foglalkoztam. Ennek köszönhetően már volt háttértudásom, sok személyes élményem, amiből el tudtam indulni.  

Rájöttem, nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy ma hogyan néznek ki ezek a helyek, mennyire változtak vagy nem változtak meg, ezért elhatároztam, hogy körbejárom az országot, és fényképeket készítek különböző városok, települések kultúrházairól. A MOME-n eltöltött mesterképzés pedig ideális alkalmat, de főleg nagyon sok segítséget nyújtott ennek megvalósításához. 

Mit tapasztaltál, ma milyen funkciót töltenek be ezek a művelődési házak?

Engem elsősorban nem az érdekelt, hogy a művelődési házak milyen funkciót töltenek be. A közművelődési szakemberek szerencsére számos felmérést és kutatást végeznek arról, hogy ki és miért jár művelődési házba, milyen tevékenységet végeznek pontosan, mi a szerepe ma egy ilyen intézménynek a társadalom életében.  

Én más szemmel néztem ezeket a helyeket. Engem elsősorban az foglalkoztatott, hogy hol történik mindez. Milyenek azok a terek, ahol ma is rengeteg ember kulturális és szabadidős tevékenysége zajlik a nagyvárosokban, városokban és kisebb településeken egyaránt. Azon belül is azt a jelenséget kutattam, ahogyan a múlt – elsősorban a szocialista éra nyomaival – akarva-akaratlanul továbbél ezeken a helyeken.  

Képeimen az épületek belső tereit, azoknak használatát ábrázolom, mert úgy gondolom, hogy így lehet a legtisztábban olvasni a képekről az egymásra halmozódott időrétegeket az elmúlt negyven, ötven, akár hatvan évből. 

Mik a helyszínek? Hol fotóztad be őket?

Bár az elmúlt években számos művelődési intézmény megújult, átépült Magyarországon, még mindig megtaláljuk azokat a helyeket, ahova ha belépünk, kisebb időutazásban lehet részünk. Én ezeket a művelődési házakat kerestem. Nem földrajzi elhelyezkedés vagy hatókör szerint válogattam, hanem kifejezetten ezt a jelenséget kutattam. 

Az ilyen látványt őrző kultúrházakat az ország legkülönbözőbb pontjain megtalálhatjuk, így egymástól igencsak távol lévő településeken készültek a képek, falvakban, városokban és a fővárosban egyaránt. 

A munka későbbi szakaszában az is foglalkoztatott, hogy a felújított intézmények hogyan néznek ki, mennyiben örökítik tovább azokat a mintázatokat, amelyeket a régi kultúrházak látványában és hangulatában szinte mindig fellelhetünk. Véleményem szerint van hasonlóság, de ez sokszor nem tudatos. Építészetileg új terek születnek, amikor viszont ismét használatba kerülnek az épületek, akkor visszaköszönnek látványok, például újra előkerül a megszokott vörös drapéria. 

A sorozatomba beépítettem néhány átépített intézményt is. Összességében elmondható, hogy elindult egy átalakulási folyamat, vagyis meg fognak változni a művelődési házak, ezért még inkább fontosnak tartottam, hogy megörökítsem ezeket a helyeket, ameddig még van rá lehetőség. 

Jó Szerencsét Művelődési Központ, Várpalota

 VOKE Batsányi János Művelődési és Oktatási Központ, Tapolca

 Kálmán Imre Kulturális Központ, Siófok

 Hunyadi János Művelődési Ház, Múcsony-Alberttelep

 KÖFÉM Művelődési Ház, Székesfehérvár

 József Attila Művelődési Ház, Rudolftelep

 VOKE Vasutas Művelődési Ház, Kiskunhalas

Móricz Zsigmond Művelődési Ház, Szentes

A Vértes Agorája, Tatabánya