Próbáltak nőként élni, boldogan: a történelem viharairól mesélnek a képek

Hogyan született meg a Betekintés párhuzamos életek című kiállítás ötlete?

Kim Kyung Ran koreai kurátor egy levélben keresett meg az ötlettel. Egy korábban elkezdett munkám ragadta meg, amit a Nagymamámról készítettem. Kérdezte, hogy volna e kedvem tovább dolgozni az anyagon és You Mimi dél-koreai fotóművésszel együtt kiállítani. A közös fotókiállítás a két ország – Dél-Korea és Magyarország – mélyebb megértését szolgálja, illetve szerettük volna saját nagymamáink életén keresztül bemutatni, hogyan lehetséges túlélni a világtörténelem nehézségeit és nőként megvalósítani az álmainkat még egy olyan viharos évszázadban is, amilyen a XX. század volt.

You Mimi Dél-Korea fővárosában, Szöulban él és fényképészként dolgozik.Izgalmas volt, hogy habár ilyen távoli kultúrából származunk, mindkettőnket foglalkoztatott saját nagymamánk élettörténete. Talán emiatt is választott kettőnket a kurátor, Ran. Sohn Suyeoné, Mimi nagymamája most 91 éves, a japán megszállás idején született, átélte a koreai háborút. Az én nagymamám, Posta Katalin, 95 évet élt, neki a II. világháborút és a szovjet megszállást kellett túlélnie. Mindketten szemtanúi voltak a XX. század erőszaktól terhelt történelmének, habár két, egymástól nagyon távoli, látszólag független kultúrában. A személyes életük szintjén viszont hasonló nehézségekkel küzdöttek meg. Próbáltak nőként élni, boldogan.

Milyen sorsot kapott az élettől a nagymamád?

Nehézségekkel teli, mégis végül kiteljesedő, boldog hosszú életet. 1919-ben született, apja vasúti főtanácsosként dolgozott a MÁV-nál, édesanyja háztartásbeli volt. Az Amizoni Károly Országos Nőnevelő Intézetben eltöltött éveiről mindig hosszasan mesélt nekem, ahol olyan élethosszig tartó barátságokat kötött, akikkel összejárt még a kilencvenes éveiben is.

Nagypapámmal, Pályi Sándorral a MÁV vezérigazgatóságán ismerkedtek meg, nemsokkal a házasságuk után viszont nyugatra kellett menekülniük a szovjet front elől, az amerikai zónában érte őket a háború vége, ahonnan úgy döntöttek, hazatérnek. Harmincas éveiben két fia született, előbb Sanyi, majd Gábor, az én apukám. Majd lett három unokája. Nagypapámat 59 év házasság után veszítette, rá két évre hirtelen idősebbik fiát is. Nagy boldogság volt számára első két dédunokájának születése, amit még egészségben megélt.

Ha most tudnál beszélgetni a nagymamáddal, mit mondanál neki?

Beszámolnék neki a kiállításról – bár biztos eljött volna -, és kíváncsi lennék a véleményére. Lehet, hogy valahol mélyen örülne neki, de megjegyezné, hogy minek ez a nagy felhajtás. Mindig hagyta, hogy fotózzam őt és türelmesen modellt állt nekem, de valójában ő egy nagyon praktikus és racionális nő volt velem szöges ellentétben. Biztos boldog lett volna, ha látja, hogy mennyi rokon eljött a kiállításra és hogy rám jött az egykori kabátkája is, amiben a kiállítást megnyitottam.

Hogyan gyűjtötted össze a kiállítás képeit? 

A kiállítás képei különböző technikákkal készültek. A kiállított anyag egyrészt áll a nagymamám utolsó éveiben készített friss, színes roll filmre készült anyagomból, illetve most tavasszal digitális középformátumú kamerát is használtam a fotósorozatom továbbgondolásához. A kiállítás másik részében a családi fotó albumok világát idézem meg, amihez sok-sok régi családi felvételt szkenneltem be. Szerencsére féltve megőrizte ezeket az albumokat és negatívumokat a családom, szóval bőven volt kiindulási anyag. Ezeket felhasználtam videók készítéséhez is, ahol a családtagjaim is megszólalnak.

Rólad is készülnek olyan képek, amik meg tudják mutatni majd az unokáidnak az életed?

Habár a férjem, Hirling Bálint is fotográfus; hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ne csak másokról, hanem magunkról is készítsünk képeket. Szóval erősíteni kellene ezen a vonalon; de azért apránként gyarapszik a mi fotóalbumunk is. Végül is ez is egy jövőbeli projekt kezdete lehet, mikor két fotográfus fényképezi egymást.

Mit jelent számodra a család? 

A folytonosságot, az értékek megőrzését és átadását. A múltunkhoz kapcsolódó kötelékek felfedezését és önmagunk meghatározását. Nekem fontosak mindezek, remélem, a leendő gyerekeimnek is azok lesznek.

Amizoni Károly Országos Nőnevelő Intézet,1937

Nagyszüleink, szüleink még kinyomtatták a családi fotókat, mi inkább digitális formátumban őrizgetjük őket. Te hogy vagy ezzel? Kinyomtatod őket?

Mióta rengeteg történetet hallok a digitális fájlok sérüléséről, a legkedvesebb családi képeimet kinyomtatom és ott lógnak a falunkon. Viszont tény, hogy több mint tizenkettő terabyte-nyi fénykép hever különböző adattárolóimon; amit már-már kihívás lenne nyomtatva tárolni. Így szelektálnom kell. Vannak kitüntetett képek.