Egy vidéki állatorvos egy napja

A nyolcvanas években, amikor tanulta a szakmát, az oktatásban még nem foglalkoztak nagyon mással, csak lovakkal, szarvasmarhákkal, sertéssel, hiszen akkoriban a szocialista mezőgazdaságnak nevelték a szakembereket.

Labossa doktor így elsősorban nagyüzemi állatorvos lett, de mellette a hozzátartozó falvak állatorvosa is, vagyis a kisebb kedvenceket is ellátja. “Ma már szinte a nagy állat a hobbiállat, és azt tartják bolondnak, aki szarvasmarhával foglalkozik. Pedig megvan ennek a maga vadnyugati romantikája!” – meséli, és ezt magunk is érzékelhetjük, amikor megérkezünk az alig egy órája született bocihoz. 

“Egykor az emberek annyi haszonállatot tartottak, hogy egy falu akár négy állatorvost is eltartott. Ma én szolgálok ki öt települést… van, hogy száz kilométert is autózom naponta” – mondja a doktor úr.  A kezdetekkor még telefon sem volt, egy füzetben hagyhattak üzenetet a páciensek, pontosabban azok gazdái. 

És hogy mit szeret a legjobban a munkájában? “A szabadságot. Azt, hogy bár van fix munkahelyem, önállóan osztom be az időmet. Szeretem azt is, hogy bárhová megyek, engem mindenhol várnak, és ha sikerül meggyógyítani egy jószágot, akkor mindenki boldog. Ha pedig olykor egy-egy állat menthetetlen, az ember a jó élményekbe kapaszkodik.” 

Ilyen például az állatok születése. “Amikor egy egész éjszakát ott ül az ember egy fialó koca mellett a gazdával, és nehezen jönnek a malacok, majd a végén gyönyörködünk abban, ahogyan a csecsre helyezett malacok gömbölyödnek… vagy mikor megszületik egy csikó, csetlik-botlik, de két óra múlva ott fickándozik az anyja mellett, az nagyon szép dolog.”

 

Ott vannak persze a nehezebb pillanatok is. “Sajnos óhatatlanul előfordul, hogy mire műtétre kerülne a sor, az a ló vagy szarvasmarha elpusztul. Talán ennél is nehezebb, mikor egy idős házikedvenctől kell elbúcsúzni. Ilyenkor az állatorvos kicsit pszichológus is… Öreg tanítómestereimtől azt tanultam, hogy nem elsősorban az állattal kell “megküzdeni” hanem a gazdájával. Ha ő elfogad, akkor azt is elfogadja, ha nem tudom meggyógyítani az állatát. Másként viszont akármit csinálok, úgyis rossz leszek. Szóval nekünk, állatorvosoknak az emberek nyelvén is értenünk kell.”

Labossa doktor azt mondja, ez a képesség különösen jól jön, amikor állatvédőként kell fellépnie – merthogy ilyenre is akad példa. “Ha méltatlan körülmények között tartanak egy állatot, azt nem hagyhatom szó nélkül. Mindegy, hogy társállatról vagy haszonállatról van szó, minden állatnak lelke van. Ezt abból is látni, ahogyan ragaszkodnak a gazdájukhoz, ha az jól bánik velük.” 

A doktor azt mondja, bár mostanában divat a specializáció, ő inkább a régi, klasszikus, táskás orvos, aki mindenben igyekszik megfelelni. “De nem bánom! Amíg az ember érzi, hogy szükség van rá, addig nincs baj” – mondja.

Szabadidejében sem marad állat nélkül: nagy sétákat tesz vizsla kutyájával vagy éppen horgászik, ha marad ideje. “A kutyája sosem beteg, igaz?” – kérdezem. “Hát, nem szabad neki!” – mondja nevetve.