“A legérzékibb nő, akit a világ valaha látott”

Josephine Baker a mosónő Carrie McDonald és a zsidó származású dobos, Eddie Carson házasságon kívüli gyermekeként látta meg a napvilágot az amerikai St. Louis-ban, 1906-ban. Szülei zenés-táncos-éneklős műsorszámokkal keresték kenyerüket, a kislány egyéves sem volt, amikor lányukat is felvitték a színpadra. 

A kislány szegény körülmények között nevelkedett, ráadásul 1907-ben, amikor öccse, Richard is megszületett, apjuk elhagyta őket. Josephine visszaemlékezéseiből kiderül, mindig szegényes ruhákban járt, és folyamatosan éhezett; hogy összeszedjen egy kis pénzt, szülővárosa vasútállomásán kis műsorokkal szórakoztatta az embereket. Az általános iskolai tanulmányaiban mindössze az ötödik osztályig jutott.

Josephine alig volt 11 éves, amikor szülővárosában megtanulta egy életre, mint jelent a rasszizmus, amikor több mint száz színes bőrű embert gyilkoltak meg. A történet annyira sokkolta a kislányt, hogy megszületett benne egy amazon, aki ettől kezdve a rasszizmus elleni harc egyik leghangosabb alakja lett.

1911-ben édesanyja férjhez ment, a házassággal együtt Josephine és Richard nemcsak egy új nevelőapát, de három féltestvért is kapott. Apjuk, Arthur Martin örökbe fogadta őket, és bár kedves ember volt, munkája nem volt, így Josephine-nek is munkát kellett vállalnia. Előbb fehér családok számára vállalt mosást, majd pincérnőként dolgozott, végül St. Louis  nyomortelepén hajléktalan lett: kartonpapíron aludt és a szemétből túrta ki a napi betevőt.

13 éves volt, amikor anyja férjhez adta a nála sokkal idősebb Willie Wellshez, ám a házasság alig pár hétig tartott. 1921-ben aztán újra férjhez ment, Willie Baker vonatkísérőhöz, akitől 1925-ben ugyan elvált, ám a férfi vezetéknevét megtartotta, a közönség ugyanis ezen a nevén kezdte megismerni őt.

Karrierje 16 évesen indult be igazán, a philadelphiai Standard Theatre-ben dolgozott, ahonnan egyenesen New York felé vette az irányt. Itt egy vaudeville-társulattal fél éven keresztül járta az országot: zenés színpadi előadásokkal, tánccal, énekkel, revüvel szórakoztatta a közönséget. Az úgynevezett blackface comedy műfaját is kipróbálta, ami eredetileg a fehér bőrű – de feketére mázolt arcú – előadók műsorszáma volt.

Josephine New Yorkban ismerte meg az USA-ban nagyon felkapott német költőt, Karl Gustav Vollmoellert, aki a költészeten kívül tehetségkutatással is foglalkozott: színésznőket és táncosnőket támogatott. Josephine általa került először Berlinbe, majd Párizsba.

1925 októberében, a Théâtre des Champs-Elysées mutatták be a La Revue Nègre musicalt, ami egy csapásra híressé tette Josephine-t. Az előadás után úgy írtak a színésznőről, mint Fekete igazgyöngyről és bronz Vénuszról. A fekete színésznőért rajongott a francia közönség, Ernest Hemingway például úgy gondolt rá, mint “a legérzékibb nőre, akit a világ valaha látott”.

1927-ben hozzáment a szicíliai kőfaragóhoz, Giuseppe Pepito Abatinóhoz, aki a műsoraiban már korábban is közreműködött, később pedig ő lett Josephine menedzsere. A férfi grófnak adta ki magát, így Josephine lett az első amerikai fekete nő, aki házassága révén európai nemesi címet használt.

Josephine különleges előadásait nem fogadták mindenütt tárt karokkal: ami miatt Budapesten, Bécsben, Prágában és Münchenben tiltólistára került, az más városokban mágnesként vonzotta a közönséget. 

Míg szülőföldjén a rasszizmus egyik áldozata volt, Franciaországban egyike lett a legünnepeltebb előadóművészeknek. Az USA-ban nem volt hajlandó szegregált közönség előtt fellépni, ellenállásának meg is lett az eredménye, 1936-os amerikai show-ja súlyosan megbukott, az újságok a legrosszabb kritikákat hozták le róla.

Az USA-ban olyannyira nem fogadták el, hogy amikor férjével New Yorkba utazott, 36 hotelban nem kaptak szállást – mert színes bőrű volt. Ez annyira elkeserítette Josephine-t, hogy elhatározta, még hangosabb lesz: rengeteg cikket írt az amerikai rasszizmusról, és előadásokat is tartott a témában.

Európa után Dél-Afrikát is meghódította, ahol már elsősorban énekesnőként ismerhették meg. Nemcsak színpadon, de filmekben is szerepelt, főszerepet kapott a La Sirène des Tropiques-ban (1927), a Zouzou-ban (1934) és Princesse Tam-Tamban (1935).

1937-ben újra férjhez ment, ezúttal a francia Jean Lion iparos lett a férje, a házassággal francia állampolgárságot szerzett. A férfitól 1942-ben vált el.

A második világháború idején Franciaországban és Észak-Afrikában tartózkodott, francia katonák előtt lépett fel, csatlakozott a francia ellenálláshoz és a titkosszolgálathoz. Pilótaengedélyt szerzett, hadnagy lett, a háború után pedig francia becsületrendet kapott.

Hiába teltek az évek, szülőföldjén bőrszíne miatt továbbra is falakba ütközött, 1951-ben például egy manhattani klubban nem akarták kiszolgálni. Grace Kelly is ebben a klubban volt akkor, gyorsan odasietett Josephine-hez, karon fogta, és hatalmas patáliát csapott. Az incidens után szoros barátság alakult ki a két híresség között.

1947-ben megint örök hűséget fogadott, show-jának karmestere, Jo Bouillon lett negyedik férje. Tőle 1961-ben vált el. Josephine ugyan négy férfinak mondta ki a boldogító igent, köztudott volt róla, hogy a nőkhöz is vonzódott, egyik nevelt gyermeke azt is elárulta, hogy Frida Khalóval is kapcsolatban élt.

Bár Franciaországban élt, már az 50-es évektől támogatta az amerikai polgárjogi mozgalmakat, a rasszizmus elleni tiltakozása jeléül pedig tizenkét különböző bőrszínű – egy koreai, egy japán, egy kolumbiai, egy finn, egy kanadai, két francia, egy algériai, egy francia zsidó, egy elefántcsontparti, egy venezuelai és egy marokkói – árva kisgyereket fogadott örökbe. Családját csak szivárványcsaládnak nevezte, akikkel – gyakran anyagi nehézségek közepette – egy dél-franciaországi kastélyban élt. 1960-ban szabadkőműves lett.

Ugyan 1956-ban beharangozta visszavonulását, 1961-ben már újra színpadon állt, 1973-ban pedig a Carnegie Hallban ünnepelték.

1966-ban Fidel Castro meghívására a kubai Teatro Musical de La Habanában lépett fel a forradalom hetedik évfordulója alkalmából, 1968-ban pedig Belgrádban és Szkopjében adott elő.

1975-ben Joséphine című show-jával ötven éve tartó karrierjét ünnepelte – utolsó előadásáról pedig már audiofelvétel is készült, nagylemezen, később pedig CD-n is kiadták.

Még ebben az évben agyvérzést kapott, majd április 12-én meghalt. Monacóban, katonai temetés keretei között temették el. 

Még több régi történet a múltból!

• Éveken át a családi ház padlásán bújtatta szeretőjét a házas asszony
• A világklasszis sportzseni, aki a varieté színpadán kereste kenyerét
• Átengedte menyasszonyát a legjobb barátjának – Szabó Lőrinc titkos kapcsolata