Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Férfit visszahódítani
Létrehozva: 2005. március 25. 21:08
Hasonló témában indult topic, mégis azt kérem, hogy olyan emberek szóljanak hozzá a topichoz, akik voltak pro/kontra ilyen helyzetben.
A történetünk röviden:
A férjemmel 1 évnyi ismeretség után házasodtunk össze. Szerelmünk nagy volt, éltünk mint hal a vízben, semmiféle krízishelyzeten nem estünk át. Szinte rögtön teherbe is estem, aminek gyümölcse most 2,5 éves. Amikor ő született, kiköltöztünk egy nagyváros melletti kisvárosba. Igazából én ezt nem akartam, de a férjem teljesen "beleszeretett" a környékbe, házba, igazából nem tudtam meggyőzni, hogy nem nekünk való ez az élet, s mert az ő boldogságát is szem előtt tartottam, hát megvettük a házat, ahol kb 4 hónap alatt már ő is rájött, hogy ez nem nekünk való. A picivel teljesen elmagányosodtam. A barátaink, rokonaink, családtagjaink tőlünk 75 kmnyire laktak. Kint nem találtunk magunknak őszinte mély barátokat. Ez olyan kisváros, ahol gyerekeknek még egy játszótér sincs, kínomban kéretzkedtem be az oviba, hogy egy picit gyerekek között legyen a kisgyerekünk. A férjem -még így is elfogaható időben- este 19h körül járt haza. Egy ideig még velünk töltött egy kis időt, de mivel nem nagyon tudott mit kezdeni egy párhónapos csecsemővel, az én unalmas szoptatás-etetés-mosás-vasalás történeteim meg nem nagyon kötötték le, hát elhúzódott a dolgozó szobájába. Sokszor éjfélig is ott volt. Egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak egyfajta depressziós hangulat kezdett el bennem dolgozni, hanem már az is fájt, hogy miért nem foglalkozik a gyerekkel. Ahogy teltek múltak a hetek, ez a két érzés egyre nagyobb dühöt és elkeseredettséget váltott ki bennem. A végén már semmi nem volt jó, a férjem meg nem értette, hogy miért nem örülök a szép háznak, autónak a gyönyörű kisbabának. Sajnos nagyon sokszor elbeszéltünk egymás mellett házasságunk 3 éve alatt. Mondtam neki, hogy mi a baj, de ő csak az első évben mutatott megértést. Felajánlotta, hogy adjuk akkor el a házat és menjünk vissza a nagyvárosba. Ezek után meghírdettük a házat, de persze nem kellett ősszel már senkinek sem. A problémák pedig maradtak, de inkább mélyültek. Ha vitára, vagy veszkedésre került a sor, tulképp egyszer sem jutottunk kompromisszumra, csak valahogy a végén egyikünk, vagy másikunk feladta, abbahagytuk a vitát. Tavaly tavasszal azt mondta a férjem, hogy mi lenne, ha megszoknánk a házat. Persze, nem a házzal a körülményekkel volt gond. Mielőtt megismerkedtünk mindig jártunk társaságba, moziba, színházba stb. A gyerek születése után ez = 0-val. A hétvégén végre menni akartam, a férjem meg nem, mert ő egyész héten megy, meg különben is baromi messze van a város egy kis csecsemővel. A férjem egyre inkább elkülönült tőlünk. Amit nem is csodálok. Kinek van kedve hazatérni egy kedvtelen feleséghez. Aztán miután láttam, hogy a férjem nem nagyon foglalkozik semmivel ami itthon van, hát én is belekezdtem egy hobby-ba, tulképp egymás melletti szobában töltöttük az időnk nagyrészét... folytatom.
A történetünk röviden:
A férjemmel 1 évnyi ismeretség után házasodtunk össze. Szerelmünk nagy volt, éltünk mint hal a vízben, semmiféle krízishelyzeten nem estünk át. Szinte rögtön teherbe is estem, aminek gyümölcse most 2,5 éves. Amikor ő született, kiköltöztünk egy nagyváros melletti kisvárosba. Igazából én ezt nem akartam, de a férjem teljesen "beleszeretett" a környékbe, házba, igazából nem tudtam meggyőzni, hogy nem nekünk való ez az élet, s mert az ő boldogságát is szem előtt tartottam, hát megvettük a házat, ahol kb 4 hónap alatt már ő is rájött, hogy ez nem nekünk való. A picivel teljesen elmagányosodtam. A barátaink, rokonaink, családtagjaink tőlünk 75 kmnyire laktak. Kint nem találtunk magunknak őszinte mély barátokat. Ez olyan kisváros, ahol gyerekeknek még egy játszótér sincs, kínomban kéretzkedtem be az oviba, hogy egy picit gyerekek között legyen a kisgyerekünk. A férjem -még így is elfogaható időben- este 19h körül járt haza. Egy ideig még velünk töltött egy kis időt, de mivel nem nagyon tudott mit kezdeni egy párhónapos csecsemővel, az én unalmas szoptatás-etetés-mosás-vasalás történeteim meg nem nagyon kötötték le, hát elhúzódott a dolgozó szobájába. Sokszor éjfélig is ott volt. Egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak egyfajta depressziós hangulat kezdett el bennem dolgozni, hanem már az is fájt, hogy miért nem foglalkozik a gyerekkel. Ahogy teltek múltak a hetek, ez a két érzés egyre nagyobb dühöt és elkeseredettséget váltott ki bennem. A végén már semmi nem volt jó, a férjem meg nem értette, hogy miért nem örülök a szép háznak, autónak a gyönyörű kisbabának. Sajnos nagyon sokszor elbeszéltünk egymás mellett házasságunk 3 éve alatt. Mondtam neki, hogy mi a baj, de ő csak az első évben mutatott megértést. Felajánlotta, hogy adjuk akkor el a házat és menjünk vissza a nagyvárosba. Ezek után meghírdettük a házat, de persze nem kellett ősszel már senkinek sem. A problémák pedig maradtak, de inkább mélyültek. Ha vitára, vagy veszkedésre került a sor, tulképp egyszer sem jutottunk kompromisszumra, csak valahogy a végén egyikünk, vagy másikunk feladta, abbahagytuk a vitát. Tavaly tavasszal azt mondta a férjem, hogy mi lenne, ha megszoknánk a házat. Persze, nem a házzal a körülményekkel volt gond. Mielőtt megismerkedtünk mindig jártunk társaságba, moziba, színházba stb. A gyerek születése után ez = 0-val. A hétvégén végre menni akartam, a férjem meg nem, mert ő egyész héten megy, meg különben is baromi messze van a város egy kis csecsemővel. A férjem egyre inkább elkülönült tőlünk. Amit nem is csodálok. Kinek van kedve hazatérni egy kedvtelen feleséghez. Aztán miután láttam, hogy a férjem nem nagyon foglalkozik semmivel ami itthon van, hát én is belekezdtem egy hobby-ba, tulképp egymás melletti szobában töltöttük az időnk nagyrészét... folytatom.
Szerintem sem durvult el a kapcsolat közöttük, mert Dancsa okos nőnek tünik a viselkedéséből és helyzetkezeléséből következtetve. Sokan, akik itt hozzászóltak bizony ők ilyen esetben úgy eldurvították volna a kapcsolatot, hogy a visszaút, de nem csak a visszaút hanem két ember közötti normális kapcsolattartás sem jöhetne szóba. Pedig ahol már gyerek is van ezt nem lehet megtenni.
A történethez hozzá tartozik, hogy most anyagilag nagyon függünk tőle. Én gyesen 20ezerrel, gyerek meg csak szeptembertől megy oviba. . addig állást sem tudok nézni, mert hova. Szülőkre nem számíthatok.
Gyereket csak egy arra erett ferj oldalan erdemes vallalni.
Hogy lehet valakivel tovabb elni ha ilyen modon ennyire nyiltam megcsal?
:-)
ha egy férfi, egy férj azt várja tőled, mit egy szeretőtől, engedni kell elmenni, mert az ostoba és érdemtelen szerelemre, kitartásra, szövetségre:( szeretőcske is ébredni fog idő múlva szétkent sminkkel, lehet, fölszed egy-két kilót és még betegis lehet, mikor teliokádja férjed cipőjét:)
Én ugyan nem férfi vagyok, de megéltem már egy bizonyos kort és talán értem őket valamennyire. Mi is átestünk a gyerek születése után egy hasonló krízisen, de aztán helyrejöttek a dolgok. És akkor kezdtünk kilábalni, amikor inkább magammal kezdtem foglalkozni, nem a vele való kapcsolatomon rágódtam folyton.
Amit leírtál abból szerintem nem következik, hogy nagyon eldurvultak volna a dolgok. A férjed még visszajöhet, ha elmúlt a kalandjának a varázsa, és úgy érzi veled és a gyerekkel jól érezné magát. A legtöbb amit tehetsz, hogy békés, nyugodt otthonnak érezze ami várja. A férfiak leginkább arra vágynak hogy ne macerálják őket:-)
Most hogy tényleg átértékeltem a saját szerepemet is, úgy látom, hogy nekem is részem volt abban, hogy most ott van. Mondjuk tényleg elszomorít, hogy ahelyett, hogy esélyt adott volna a kapcsolatunknak, hogy megoldva a problémákat élünk tovább helyett inkább kikerülöm, és megszerzem magamnak a "jó életet" című projektet indította be. . Most nem tudok mit csinálni, kivárok. Persze nem az idők végezetéig. Nyílván bennem is lecseng ez az egész, kialakul egy kép bennem az egészről. Egyenlőre küzdök, mert úgy érzem van miért. Bár ő elég szenvtelen irányomban.
Talán ha látja, hogy itthon minden ok, nyugi van, én kedves aranyos, illatos, nett, fitt stb. van meleg kaja, hallgatgatom a vele történteteket, szólva ha látja, hogy nyitott vagyok irányába és hogy szeretem. . . talán?!