Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
ÁLLATTÖRTÉNETEK
Létrehozva: 2005. július 4. 08:08
ÁLLATTÖRTÉNETEK
Ezt a topikot azért nyitottam, hogy akinek bármiféle állattörténete van szívében, emlékezetében, amit meg szeretne osztani az olvasóval, - legyen az szomorú, vagy vidám - itt megteheti.
Kérem, hogy írjatok sok – sok érdekes, tanulságos, érzelmes történetet. Az ötpercesektől a hosszabb írásig mindent örömmel olvasnak az állatszerető fórumozók.
Tisztelettel: Istvánbá
Ezt a topikot azért nyitottam, hogy akinek bármiféle állattörténete van szívében, emlékezetében, amit meg szeretne osztani az olvasóval, - legyen az szomorú, vagy vidám - itt megteheti.
Kérem, hogy írjatok sok – sok érdekes, tanulságos, érzelmes történetet. Az ötpercesektől a hosszabb írásig mindent örömmel olvasnak az állatszerető fórumozók.
Tisztelettel: Istvánbá
- Fogadjunk!
Nyújtja lábát a farkas:
- Fogadjunk! De mibe?
- Egy kövér nyúlba! - mondja dolgabiztosan a medve.
Ebben maradtak. Azzal kilopakodtak az erdőből, s lesbe álltak az országúton, amerre a falusiak szoktak járni. Várnak, várnak, egyszer csak jön arra egy gyerek. Kérdezi a medve:
- Ez az ember?
Mondja a farkas:
- Ez még nem. Ez csak lesz.
Várnak, újra várnak. Egyszer csak arra jön egy vén koldus. Kérdezi a medve a farkastól:
- Hát ez ember?
Feleli oktatóan a farkas:
- Ez csak volt!
Várnak, várnak, egyszer csak arra jön egy menyecske. Kérdezi a medve:
- De ez csak ember már?
Feleli mindentudóan a farkas:
- Ez csak társa az embernek!
Várnak, várnak, egyszer csak arra jön egy huszár. Kérdezi a medve:
- Hát ez már ember?
Feleli suttogva neki a farkas:
- Ez már az!
De azzal a farkas már szaladt is, amerre látott. A medve meg kiült nagy büszkén az országútra, a huszár útjába. Meglátja a huszár a medvét, megköpi a markát, előveszi először a pisztolyát és rálő. Aztán rögtön kirántja a kardját, s azzal neki, de vitézül, a medvének! Olyan ügyesen forgolódott a huszár, hogy a medve még csak hozzá se kaphatott. Nem bírta sokáig a medve, megfordult és - usgyi!- nem nézte, hol az út, futott tökön, paszulyon át, amerre látott, vissza az erdőbe. Nemsokára csak találkozik megint a medve meg a farkas. Azt mondja a farkas:
- No, medve, megkapom-e a nyulat?
Feleli neki kedvtelenül a medve:
- Megkapod! Most már elhiszem, hogy az ember a legerősebb állat!
Mire a farkas:
- Hát hogy s mint történt, medve koma?
Mondja megokosodva a medve:
- Elmondom! Világéletemben nem láttam olyan furcsa állatot, mint az ember! Amikor összeakaszkodtunk ott az országúton, mentem neki morogva, üvöltözve, de ő - hát ő már messzirő rámköpött, de úgy, hogy csak úgy szikrázott tőle a szemem. Ez még hagyján lett volna! De amikor a közelébe értem, és ugrottam volna rá, előhúzta a fényes nyelvét, azzal nyalogatott, pofozgatott, olyan ügyesen, meg olyan élesen, hogy még csak hozzá sem férhettem. Ezt már én sem bírtam tovább, farkas koma, és szégyen ide, szégyen oda, biz elfutottam!
Forrás: Tóth Renáta (Renii)
Illyés Gyula - Hetvenhét magyar népmese
Élt egyszer az erdőben egy medve és egy farkas. Aszályos, rossz esztendő volt, nem sok ételhez juthattak. Mindkettőnek már jó ideje az forgott az eszében, jó volna ellátogatni az emberek éléskamrái, istállói felé. Összetalálkozik egyszer a medve a farkassal. Azt mondja a medve:
- Jó reggelt, farkas koma!
Válaszol a farkas:
- Nekem ugyan nem jó ez a reggel, medve koma, és attól sem lesz jó, ha te kívánod, de azért hozott isten.
Mire a medve:
- De szomorú vagy! Talán valami bajod van?
Azt mondja a farkas:
- Ne is kérdezd! Baj? Volt is, maradt is belőle.
Erre a medve:
- Talán éhes vagy? Mert olyan csikasz a horpaszod, mint egy szúnyogkisasszonyé.
Sóhajt a farkas:
- Az is baj, de más is.
A medve csak most nézi meg a farkast. Azt mondja:
- Ejnye, de meg van hasogatva a bundád is! Talán valamelyik atyádfiával verekedtél össze?
Legyint a farkas:
- Atyámfiával? Az emberrel!
Mosolyog a medve:
- Csak az emberrel?
Elámul ezen a farkas:
- Csak az emberrel?! Hiszen nincs annál erősebb állat!
Gyanút fog a medve:
- Hát hogy s mint történt?
Szétnéz a farkas:
- Elmondhatom! Nem bírtam már az éhezést, s az éjjel belopózkodtam a faluba, hogy valami kövér bárányt vagy malacot szerezzek. Óvatosan jártam, de amint megérezték a szagomat a kutyák, ugatni kezdtek, ahogy kifért a torkukon. Kiugrik erre az ember, térül-fordul, csapkod azzal a fényes farkával, amit ők baltának neveznek, azután csak neki a fejemnek; úgy helybenhagyott, hogy alig tudtam elvánszorogni idáig.
Hitetlenkedik a medve:
- Az ember? Hiszen az gyönge, hiszen csak ember!
Mire a farkas:
- Én meg azt mondom, hogy nincs annál erősebb állat!
Kihúzza magát büszkén a medve:
- Nézd, én ugyan sose láttam embert, de ha találkoznék eggyel, így tépném szét, mint ezt a bokrot itt!
Azt mondja lesajnálóan a farkas:
- Könnyű neked itt ezzel a bokorral vitézkedni! De csak jönne erre egy ember! Nem tudom, akkor mit csinálnál?!
- Én tudom! - mondja önhitten a medve.- Azt tenném, hogy itt hagyná a fogát!
- Hiszi a piszi! - mondja fitymálva a farkas.
Volt az erdő kellős közepén egy kakas meg egy pipe. Meghalt a gazdájuk, nem volt mit enni nekik. Megéheztek. Találtak aztán egy szem vadkörtét, de a vadkörte nagyobb volt, mint a pipe gégéje.
Hát azt mondta a pipe:
- Menj gyorsan kakaskám, hozzál egy kis vizet, mert megfulladok.
Szalad a kakas a kúthoz.
- Jaj, édes kutam, adjál vizet, vizet viszem kispipémnek, mert megfullad a vadkörtétől.
- Nem adok vizet - mondja a kút -, míg nem hozol koszorút egy szép lánytól.
Elment aztán a kakas a szép lányhoz.
- Szép lány, adjál koszorút.
- Nem kapsz - mondja a szép lány -, amíg nem hozol tejecskét a tehéntől.
Elment a kakas a tehénhez is.
- Tehén, adjál tejecskét, tejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.
- Addig nem adok tejecskét a szép lánynak - mondja a tehén -, míg nem hozol szénát a rétről.
Elment a kakas a réthez.
- Rét, adjál szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ád tejecskét, tejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.
- Addig nem adok szénát - mondja a rét -, ameddig a boltban nem mégy kaszáért.
Elment a kakas a boltba:
- Bolt, adjál kaszát, kaszát viszem a rétnek, rét ád szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ád tejecskét, tejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.
- Addig nem adok kaszát - mondja a bolt -, ameddig nem hozol pénzt. Akkor szegény kakas elbúsulta magát, ment gyorsan a szemétdombra kaparni, ott lelt egy karajcárt, azt elvitte a bolthoz, akkor aztán kapott kaszát, elment a réthez, rét adta a szénát, tette a tehénke elé, tehénke adott tejecskét, vitte a tejecskét a lányhoz, szép lány készített koszorút, koszorút vitte a kúthoz, kút adott vizet, vizet egyenesen vitte a pipének, épp jókor, mert szegény pipe majdnem utolsót tátogott nagy fuldoklásában. De így gyorsan lenyelte a vizet, a víz levitte a körtét, a körte utat adott a levegőnek, s így a levegőhöz jutott pipe ma is él, ha meg nem halt!
A börzsönyi hegyek között, a sűrű erdő szélén, egy piros tetős házban élt három kislány. A piros tetős ház körül öreg hársak illatoztak, s a legöregebb hársfa közelében mély kerekes kút állt. Az oldalát zöld moha borította, panaszosan csikorgott a lánc, mikor leengedték a vödröt.
Ebben az öreg kútban lakott három zöld kisbéka meg a mamájuk.
A három kislány meg a három kisbéka egyformán kíváncsi természetű volt. A kislányok, hacsak szerét ejthették, ott ágaskodtak a kút mohos kávája körül, úgy lesték a titokzatos mélységet, a kisbékák meg egyre fölfelé kandikáltak a zöld lombok, az aranyló napsütés felé.
Egy meleg nyári délutánon csikorogva ereszkedett le a kerekes kút vödre. A három kisbéka: Kvik, Kvak meg Kvuk kíváncsian leste. A vödör megállt a víz tükre felett, ott szép lassan himbálódzott, nem húzták föl, mint máskor. Kik, Kvak meg Kvuk a vödör peremére ugrott: látják ám, hogy vödörben három üvegpohár, a poharakban meg fehéren csillog valami.
- Mi ez? Mi ez? - brekegett a három kicsi.
- Aludttej - mondta békamama. - Leengedték, hogy jó hideg legyen.
- Késobb majd felhúzzák? - Kérdezte Kvak.
- Igen, biztosan aludttejet akar uzsonnázni a három kislány odafent.
- Utazzunk fel az aludttejjel! - kiáltotta Kvik és Kvak.
- Jaj, én nem hagyom itt a mamámat! - szeppent meg az apró Kvuk, a harmadik kisbéka.
Kvik és Kvak azonban máris ugrott, s mindketten kikötöttek egy-egy pohár kellos közepén. Könnyű lábacskájuk alig hagyott nyomott az aludttej színén. A mamájuk egy darabig hívogatta őket, de kár volt a szóért, Kvik és Kvak világot akart látni.
A vödör megindult fölfelé, majd zökkenve megállt. A három kislány ujjongott:
- Kisbékák, gyönyörű kisbékák! Hozzánk jöttek! Ó, de szépek!
- Befőttesüvegbe rakjuk mind a kettőt, apró létrát is teszünk az üvegbe, jó szorosan lekötjük, bizony! A kisbékák majd fölmásznak a létrán, ja jó idő jön; megbújnak az üveg aljában, ha vihar lesz! - mondta a legnagyobb kislány.
Kvik és Kvak rémülten nézett össze. Miket beszél ez a kislány? Még hogy ők mindörökre bezárva éljenek? Időjárást jósoljanak? Zöld lomb helyett kis létra, aranyló napsütés helyett rabság vár rájuk?
Apró fejüket félrehajtották, riadtan néztek a három kislányra. Eszükbe jutott a kút huvös mélye, a mamájuk meg a kis Kvuk. Egymásra pislantottak, brekegtek egyet, és csitt-csatt! - az aludttejes lábacskák máris kútkáván csattantak, aztán egy bátor fejesugrás, és Kvik és Kvak hazatért az öreg kút hűs mélyére.
A három kislány csalódottan bámult utánuk.
- Gyáva békák! - mondta a legnagyobb kislány.
- Talán a mamájuk hívta őket haza - vélekedett a középső.
- Vagy a testvérkéjük - így gondolta a harmadik.
Éhes volt a róka, hát azon gondolkodott, hogy belopakodik a faluba, jóllakik tyúkhússal.
Mindjárt a falu végén az első háznál felkapaszkodott a tyúkólra, letúrta a cserepet, bebújt a lécek közé, Egy tyúknak hamar elharapta a nyakát, hozzáfogott lakmározni.
De a többi tyúk felverte a házigazdát.
- fiam, ugorj ki az ágyból, mert a tyúkokat háborgatja valami!
Az ember megragadott egy karót, a fiának meg a kezébe nyomott egy vasvillát, és kinyitották az ólajtót. Csihipuhi, záporoztak a rókára az ütések, szúrások, alig tudott elmenekülni.
Húzta magát az erdő felé nagy vonítva.
- Mi vaj van, róka koma? - kíváncsiskodott a farkas, ahogy összetalálkoztak.
- Jaj, farkas koma, egy ember meg a gyereke majdnem agyonvert!
- Gyere vissza, róka koma, mutasd meg az embert, majd ellátom a baját.
- Ne menjünk, farkas koma, mert az emberekkel nem jó tréfáni!
- Mit?
A farkas szétszagatott egy kökénybokrot, megrágta szecskának.
- Így szaggatom szét, csak mutassál nekem egy embert!
- Ne menjünk, farkas koma, mert ott veszünk mindnyájan!
- Ha nem jössz, téged is szétszaggatlak!
- Ne szaggassál, inkább megyek!
Az erdő szélére vezette a róka a farkast, meglapultak a bokor mögött, ahonnan jól belátták az országutat.
- Várjunk itt, farkas koma, mert az úton szokott járni az ember!
Nemsokára egy kisgyermek szaladt a falu felől, karikát hajtott bottal.
- E, róka koma, ember ez? - kérdezte a farkas.
- Aj, csak gyermek, még sokára lesz ember.
Egy koldus is arra bicegett hónajmankón.
- E, róka koma, ember az? - Hej, csak volt ember, most már nyomorék.
Végre a kerülő ballagott feléjük az úton duplapuskával. Régen a huszároknál szolgált, hát a kardot is magával hordta.
- E, róka koma, ott jön valaki, ember az? - Hű, ez csakugyan ember, el is kotródok előle.
- Ne menj egy tapodtat se, nézd, hogy szaggatom szét!
A farkas nekirontott a kerülőnek, de az sem volt rest. Rácélzott a puskával, hogy meghemperedett a gonosz féreg. Hamar észretért, felugrott, ráacsarkodott az emberre, hogy szétszagatja. A kerülő meg előrántotta a kardját, pofon vágta a farkast, hogy egyik fogsora menten kirepült. A másik oldalról is odasuhintott neki, onnan is szálltak a fogak. Nem akart engedni sehogy a farkas, hát a kerülő ráadásnak betörte a fejét három helyen, meg az oldalbordáját egy helyen.
Elkeseredett végül a farkas, vinítva elkotródott. Az erdő alatt a róka várta szánakozva.
- Mi van veled, farkas koma?
- Mmmm, jól mondtad, róka koma, hogy az emberrel nem szabad tréfálni.
- Mit csinált veled?
- Jaj, először belefújt a botjába, és olyat köpött a szemem közé, hogy mindjárt meghemperedtem. Azután kivágta a fényes nyelvét, és úgy megnyalogatott vele, hogy alig maradt bennem élet.
- Megmondtam neked, farkas koma, hogy az emberrel nem jó tréfálni.
Azóta is kerüli a farkas az embert.
Eljajdítja magát a farkas:
- Én meg egy botot látok. Nem szeretném, ha az a fenekembe kerülne.
Visszafordultak az állatok, a favágó meg fütyörészve ment hazafelé. Ha az állatok el nem szaladtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Ment hazafelé a favágó az erdőből, nyakában a tarisznya, vállán a fejsze, kezében egy jókora furkósbot.
Szembejött vele a medve:
- Te favágó, nagyon éhes vagyok, megeszlek!
- Ne egyél meg medve koma - kérlelte a favágó -, inkább megtanítlak szépen dudálni.
- Hű, az jó lesz, dudálni már régóta szerettem volna!
A favágó a medve közelébe húzódott, ráhúzta bőrtarisznyáját a medve fejére.
- No, most már dudálj, medve koma!
A medve belemormogott a bőrtarisznyába, kapálódzott, de hirtelenjében nem tudott szabadulni. Továbbállt a szegény favágó, nem nézte a medve kínlódását.
Ment, mendegélt, összetalálkozott a rókával.
- No, most jó éhes vagyok, szegény ember, nyomban megeszlek!
- Ne egyél meg, róka koma, inkább megtanítlak szépen hegedülni.
- Az nagyon jó lesz, már régóta szeretnék hegedülni.
A favágó fogta a fejszéjét, belevágott hosszába egy közeli fába, belevert egy éket a hasadékba.
- No, fordulj felém róka koma, tanuld meg a hegedülés fortélyát!
A róka farka a hasadékba került, az ember mer kihúzta az éket, azzal fábaszorította a róka farkát. Élesen vonított a róka, mert nem tudott szabadulni.
- No, muzsikálgass róka koma kedvedre!
Nagyot kacagott a szegény favágó és továbbment.
Addig mendegélt, míg összetalálkozott a farkassal.
- Majd megveszek az éhségtől, szegény ember, most téged megeszlek!
- Jaj, ne egyél meg, tartsd meg életemet, inkább megtanítlak furulyázni.
- Furulyázni már régóta szerettem volna, ha megtanítasz, nem bántlak.
- No, fordulj háttal felém, hadd tegyem a furulyát a fenekedbe.
A szegény ember jól bedugta a botot a farkas fenekébe.
- Furulyázzál, farkas pajtás, kedvedre, ha ez volt a szíved vágya!
A farkas verte magát a földhöz, ordított, ahogy a torkán kifért, nem tudott szabadulni a bottól. A favágó jót mulatott rajta, aztán otthagyta.
Messzire elhaladt a szegény favágó, míg a farkas addig verte fenekét a földhöz, hogy kiverdeste a botot; míg a róka addig rángatta a farkát a hasadékból, hogy az elszakadt; míg a medve lecibálta a fejéről a tarisznyát. Mind a hárman gyargaltak a favágó után véres szemekkel.
- Most aztán tényleg megesszük a szegény ember, aki ilyen csúnyán elbánt velünk!
Egyszer hátranézett a favágó, hát nyomában lohol minghárom állat.
- Ennek a fele sem tréfa - gondolta.
Hirtelen nem tudott mit csinálni, lehúzta a nadrágját, gatyáját, az állatok felé mutatta fenekét és mélyen lehajlott.
Megtorpant a medve:
- Jaj, látok egy bőrtarisznyát, ha azt a fejemre húzza, végem lesz. Egy tapodtat sem megyek tovább.
Megriadt a róka is:
A kapzsi kutya
Egy napon a telhetetlen és gonosz kutya az utcákon kóborolt, amikor egyszer csak finom illat csapta meg az orrát. A mohó eb a szag nyomába eredt, és váratlanul egy kisebb kutyával találta magát szembe, aki jókora húsos csontot tartott a szájában. A nagy kutya vicsorgó fogakkal mordult a kicsire, az meg ijedtében kiejtette a szájából a csontot és eliszkolt.
- Oh! Oh! Micsoda finom falat - örvendezett a nagy kutya, s már épp készült nekiesni a csontnak, amikor hirtelen beléhasított a félelem: mi lesz, ha egy nála is nagyobb kutya megérzi a csábító illatot?! Szájába kapta hát a csontot, s ahelyett, hogy megette volna, sietősen elinalt.
- Keresek egy biztonságos helyet, ahol nyugodtan lakmározhatok - gondolta. Útja egy hídon vezetett át. Ahogy lenézett a hídról, bele a tükörsima vízbe, egy kutya nézett vele farkasszemet, szájában egy jókora csonttal.
Micsoda ostoba képe van ennek a nagy dögnek! Úgy látom, nincs valami jó erőben. Ráijesztek és tőle is megkaparintom a csontot. Azzal hangos ugatásba kezdett. A csont, amit eddig a szájában tartott, most nagy csobbanással a folyóba esett. A telhetetlen kutya saját tükörképét ugatta meg, s most korgó gyomorral kullog haza.
/Szerző: ?/
/és 740/
kórház; állatkórház
" Népszabadság Falusy Zsigmond 2005. Október 19.
Lelőttek egy kutyát a múlt héten Csillebércen. Amikor a golyó átütötte az oldalát, felvonyított, a gazdájához futott, és holtan rogyott össze annak lába előtt. Az állat négy és fél éves volt, fajtatiszta airdale terrier, Mukinak hívták. "
/részlet/
Forrás: http://nol.hu/
Megérkezve, épp csak leszálltam a kerékpárról, amikor kutyám orvosa jött elém, kérdezve, hogy mit hoztam. Ivartalanítani kérem Cica Mica, válaszoltam. Doktor úr ismerte már őt.
Bontom ki a dobozt, nyitom óvatosan, hogy cica ki ne ugorjon belőle. Aggodalmam felesleges volt. Cica Mica nem ugrott ki, amikor a dobozt felnyitottam. Ugyanis benne sem volt már a dobozban. Biza! Már korábban kiugrott valahol az úton. Egy szó sem jött ki számon. Hazafelé kerestem, szólogattam, mindhiába. Hadd ne írjam le találkozásomat kutyámmal, aki már akkor sejtett mindent, amikor elváltunk tőle.
Karácsony előtt vittem kutyát a szokásos oltásra. Előtte havazott, fehérbe öltözött a természet. Már több, mint 1 hónap telt el Cica Mica elvándorlása óta. Az állandó útvonalat követtük. A humán korház kerítése mellett haladtunk a járdán, amikor váratlanul a betonlábazatra belülről felugrott egy macska. Hosszúszőrű csillogó téli bundája volt. Fekete- fehér foltokkal ékesítve. Lélegzetem elállt, szólni sem tudtam, csak bámultam megkövülten.
Kutyám, aki ilyen helyzetben máskor ugrik a prédára, odalép a jövevényhez, hatalmas fejét előre tolja, kölcsönösen egymáshoz bújnak, puszit váltanak. “Cica Mica”! Jön ki torkomon a
felismerés. Lépek feléje, hogy megfogjam, mire ő visszaugrik új otthonába, ahol láthatóan boldog, és eltűnik a hókupacok mögött. Sokáig hívtam, hogy visszajöjjön. Soha többet nem láttam őt.
Hanem most nyáron kora este be kellett mennem baleset miatt a szemészetre.
A 8 emeletes épület közel van ahhoz a részhez, ahol 3 vagy 4 éve Cica Mica új hazára lelt.
A kertben egy olyan már nem kicsi, de még nem felnőtt macska játszadozással múlatja az időt.
Feltűnően gyönyörű bundáját fekete - fehér foltok ékesítették.
De jó, hogy nem vettem fel védőszemüveget!
Harmadik cica
Az egerek egyre hangosabban muzsikáltak. Lépni kellett.
Cica után néztünk.
“Kicsi cicák elvihetők”, olvastam egy hirdetésben. Telefonálás, egyezkedés, hogy csak egy cicát szeretnénk. Mentünk a megadott címre az új kis állatért. Kutyámmal közöltem, hogy hozok pici cicát. Válaszul hirtelen kezemhez nyomta orrát, majd rám nézett bizakodóan.
Megérkezve a házhoz, a kertbe vezetett bennünket a háziasszony. Az anya macska körül legalább 6 aranyos kiscica ugrándozott. Egyik szebb volt, mint a másik. Közülük kettőnek fekete és fehér foltos bundája volt. Hosszú mustra után a szebbik mellett döntöttem. Őt kérem, közöltem. Vigye a másikat, is, erősködött az asszony. Csak egyet viszek, lesz társa nálunk. Nem fog unatkozni, nyugtattam meg az aggódó hölgyet, aki szemlátomást szabadulni igyekezett minél több kis jószágtól. Ebben maradtunk. Ölbe kaptam választottamat és így szóltam hozzá: Gyere velem cica mica! Ezzel haza indultunk.
Ez a név maradt rá, így emlegetjük még ma is őt.
Haza érve, kutya izgatottan fogadott bennünket. Még nem közelítettük meg házunkat, ő már “látott” bennünket. Abban is biztos vagyok, hogy érezte az új jövevény létét, mert rám ugrott, majd kiverte a dobozt a kezemből. Cicát Kivettem a dobozból és eléje tettem a szokásos felszólítással: Szimat! Cica Mica. Őrizd!
Kellő izgalommal és szakértelemmel szimatolta körbe új kedvencét. Orrával akkorákat taszított a kis állaton, hogy fegyelmezni kellett. “Cica Mica, szépen szimat. Puszit ad!”
Nem volt semmi gond az ismerkedéssel. Azonnal elfogadta Cica Micát. Jó barátságban éltek, tiszteletben tartva egymás szokásait, kiváltságait.
Ez a cica is sorra megkapta a létező védőoltásokat. Szemet gyönyörködtető állat vált belőle.
Szülőszobára olyan szorgalommal járt, mint korábbi két társa. Aminek kutyám örült legjobban. Nem úgy parancsolóm.
“Vidd el a macskát ivartalanítani”, hangzott el a már ismert mondat. (Halkan jegyzem meg, hogy nem utoljára).
Mondani sem merem, hogy ismét kerékpárral vittem Cica Micát. Gondosan megterveztem a műveletet és az útvonalat, hogy ne ismétlődhessen meg a múltkori végzetes baleset.
Dobozba tettem cicát, majd a dobozt felerősítettem a csomagtartóra. Hosszasan lehetne most részletezni kutyám aggódó, vádló tekintetét. Magam is nagyon nyugtalan, feszült voltam. A választott út csak a humán korházig volt azonos a korábbival. Terv szerint a korház mellett elhaladva keresztezem a főutat, majd nagy kerülővel érek az állatkorházhoz. Minden a terv szerint történt. A főutat zöld lámpánál kereszteztük. Kellemes biciklizés után behajtottam az állatkorház udvarára. Cica egy darabig muzsikált rendesen, majd akkor sem szólt vissza, amikor kedvesen szólogattam a nyeregből. Elrázta a zötykölődés, gondoltam. A cicák ha nem vadásznak, mindig szundikálnak.
Az én kutyám nagyon szereti megkergetni a cicákat, de igen bajban van, ha valamelyik nem akar szaladni.
Lakott az utcánkban valahol egy kóbor cirmos, akinek az volt a szokása, hogy megvárta a kutyámat. A kutya odalopakodott a cicához, tipikus vadászállásban - mellső láb felhúzva, gerinc megfeszül - és meredten nézte. Egyszer kíváncsiságból vártam vagy 10 percig, hogy mi lesz, ki unja meg hamarabb. A kutyának már remegett a lába, úgyhogy én szóltam, hogy "fúj", és akkor hálásan ott hagyta a cicát a méltóság elvesztése nélkül. Volt, hogy 10 centire volt az orruk egymástól, a kutya mindig csak a szeme sarkából lesett, hogy mikor hagyhatja már ott a cicát. De azért csak nem tudott elmenni mellette soha enélkül a színielőadás nélkül. A cica egyszercsak nem jött többé, még egy darabig kereste a szokott helyén.
Másik cica után kellett nézni, mondtam cicás történetemben.
Jött az új pici cica, hogy kutyámnak ismét legyen társa.
Hasonló külsejű volt, mint az előző. Cirmos és fehér tarka féle. Kutyám azonnal elfogadta, birtokba vette. Természetesen elhangzott a varázs mondat: Pici cica. Őrizd!
Nagyon megszerették egymást, a cica kísérte mindenhova az udvaron kutya urat. Érdekes, hogy az egérkét már ő is őrzőjének gyűjtötte be. Akárcsak a mai két cicus teszi.
Cica oltásokat kapott veszettségre, vírusokra. Gyönyörű, egészséges macska volt.
Nagy igyekezettel szaporította a macska farmot. Kutyám kiképezte magát szülészeti szakasszisztensnek. Erről majd egy másik alkalommal írok.
Felszólítást kaptam, hogy vigyem ivartalanításra a kórházba cicuskát. Éppen nem volt kocsim, így kerékpáron haladtunk a kórház felé egy forgalmas főúton.
Az én hibámból balesetet szenvedtünk. Cica szörnyű kínok árán ment el. Nem bocsátom meg magamnak, hogy szenvedést okoztam neki akaratlanul is. Borzasztó volt, ahogy kínjában ömlő könnyi közepette nézett rám vádlón.
Nagy sokára értem haza. Kutya izgatottan várt a kapuban. Azonnal tudta, hogy kis társa nem jött vissza hozzá. Szembesülnöm kellett az ő tekintetével is. Sokáig nyugtatgattam, magyaráztam neki, hogy elment cica messzire, majd egyszer visszajön.
Teltek a hetek, tán a hónapok is. Kutya egyre komorabb lett. Nem találta fel magát a birodalmában. Sokat búslakodott a macskaház mellett.
Az egerek egyre hangosabban muzsikáltak. Lépni kellett.
Gondolom, nemcsak én örülök, hogy visszajöttél!
Várjuk!
Lehet, hogy visszaadtatok valamit. KÖSZÖNÖM!
(Asszem, fogok írni elveszett cicámról).
Sziasztok!
Rég voltam itt.
Alvóbaby: nagyon jó a "példabeszéd"!! Nagyon tetszik!
Istvánbá: Minél több emberrel hoz engem össze a sor, egyre inkább azt veszem észre, hogy fordulhatsz te akármilyen jóindulattal emberekhez, lehetsz türelmes, egyre kevesebben veszik észre a figyelmet. Engem tituláltak műmájernek, álszentnek, képmutatónak, mert bizonyos dolgokhoz máshogy állok hozzá, mert még képes vagyok dolgokat szívből csinálni, szívből örülni, és mert képes vagyok tisztelni valakit, és kifejezni is a tiszteletem (ilyenkor seggnyaló voltam). Egyszerűen mosolyogtam egyet, és azokhoz fordultam, akik igénylik a figyelmet, szeretet, és nem a rosszindulatot látják mindenben. Te is ezt tetted, és NAGYON jól tetted, amit tettél. Igaza van Siverának, Neked itt nem kell magyarázkodnod (és máshol sem).
Kedves Istvánbá!
Nem hiszem, hogy Neked ezen a fórumon magyarázkodnod kellene. Ne is tedd!!! Aki itt van az elejétől az a hozzászólásokból, valamilyen képet ki tud alakítani magának a hozzászólókról is. Én bár nem egészen az elején kapcsolódtam be, de vettem a "fáradságot" és visszamenőleg elolvastam a hozzászólásokat, mert érdekelt ez a topik. Én úgy gondoltam és gondolom most is,hogy az állatokat szerető, embertársait tisztelő fórumozók osztották meg egymással kedves, vagy szomorú történeteiket. Remélem így lesz ez a jövőben is.
Okom van rá, hogy érthetően fogalmazzak most.
Kutyám soha nem volt az utcán póráz nélkül. Vizslató szemekkel figyeltem a járókelőket. Ha közeledett valaki, letértem a járdáról a patkára, vagy az úttestre. Belső kényszer bennem, hogy soha senkit ok nélkül ne félemlítsek meg. Ha valaki mellett elhaladtunk, kezem a nyakörvhöz csatolt karabínerre csúszott. Láthatóan jeleztem a járókelőknek, hogy a következő évezredből vagyok itt.
Szokásos utunkon ismertek bennünket, tudták sazokásainkat. Bizalommal voltak, mosolyogtak. Állandó jelenség volt, hogy kutyát meg szerették volna símogatni.
Tévedtem, amikor azt mondtam, hogy négyszer engedtek ránk nagy testű kutyát. Amikor kutyám 4 hónaposka volt, a szomszéd gyereke ránk engedte a német juhászukat. nemrég költöztem a házba, nem ismertem a terepet. Olyan váratlanul ért a támadás, hogy semmit sem tudtam tenni. A szomszédnak egy szót sem mertem szólni az esetről. A kutya szeme alatt ma is látszik a kitépett darab "benövése".
Úgy ítélem meg, hogy az általam nyitott topicban soha sem írtam, vagy éreztettem olyat, hogy kutyámaml élvezettel riogatjuk a járókelőket, vagy a kutyákat. Kutyámat szigorúan fogom. Olyan magatartást követelek meg magamtól és tőle, amit 8 év alatt nem tapasztalok nagy környezetemben. De láttam én Budapesten is a 6-os villamoson farkaskutyás nőt nőt, rendőrért kiáltó helyzetben.
Na a rendőrt meg hagyjuk. Tapasztaltam a dán kutya támadásakor mennyit ér.
Amikor arról beszéltem, hogy haláltusát vívtam a dán doggal és azt kiabálta a rendőrnek a tömeg, hogy "ezt érdemli", tömegről beszéltem és nem tanult, jóérzésű emberekről. A tömeg jellemében hordozza a lincshangulatot, ha nem közülük valóról van szó.
Valaki viselkedésével meggátolt abban, hogy feltárjam és részletesen elmondjam, mi történt akkor este, amikor rám engedték a dán kutyát. Most jut eszembe. Az illető figyelmébe kell ajánlanom itt megírt soraim valóságát. Soha sem vádoltam a kutyákat. Mindíg a kutyatartót ítéltem el félre nem érthető módon.
Hogy miért viselkedett úgy a TÖMEG, azt megértem, feldolgozom magamban.
Nem tudom feldolgozni azonban, hogy magát tanultnak nevezett személy írásaimat meghazudtolva rólam azt állítja írásaim alapján, hogy mi kutyámmal "megérjük a pénzünket", viselkedésünket illetően.
Nem tudom megérteni, hogy az ilyen ember miért nem társat keres magának, hogy levezethesse felgyülemlett indulatait, életjelenségeit.
Kérem a topic olvasóit, hogy írásaimban keressenek egyet is, ami arra utal, hogy én agresszív vagyok az utcai környezetben kutyámmal.
Megismétlem, hogy valós okom van fentiek közzétételére.
Sziasztok!
Megint én vagyok, sajnálattal látom, hogy senki nincs itt rajtam kívül. Remélem, azért olvassa valaki!
Amiért írok: mélységesen felháborít amit a tv-ben láttam, megint egy állatkínzás!
Soha nem lesz kultúrája az állattartásnak nálunk?
Láttam egy-két éve egy riportfilmet egy olyan csapatról. akik felkutatták az állatkínzókat, és "lebeszélték" őket arról, hogy még egyszer meg merjék próbálni!
Szerintem kevesen vannak!!!
Esténként a fiúk - apa és a kuty - futni mennek minden nap. A párom teker, Samu fut. A szokásos útvonalon mindig vannak a kerítések mögött ősi ellenségek, Ilyenkor szapora le-föl futkosás, gonolom kutyául "anyádozás" folyik. Jó múltkor Samukám nem vette észre, hogy a kapu nyitva maradt! A harckészségére jellemző, hogy a nagyobb kutya kiszabadulván rendesen a fenekébe harapott!
Nagyobb baj nem történt, de a kisebbik lányom ezt megtudva 20 perc múlva már meg is érkeztt a kutyát sajnálni. Még mondtam is, hogy bezzeg, ha én vagyok beteg, nem rohan ennyire. A válasz: ha a te fenekedbe is beleharapnak, akkor megint rohanok!
Na, ennyit a kutya státuszáról...
Sziasztok!
Ez tökéletes megfogalmazása a kutyák és a macskák különböző jellemének.
Nem történet,csak példabeszéd, valahol olvastam:
Mit gondol a kutya? : Itt a gazdám. Enni ad, meleg kuckót készít nekem, sokszor megsimogat, kedveskedik. Nyilvánvalóan ő az Isten.
És mit gondol a macska?: Itt a gazdám. Enni ad, meleg kuckót készít nekem, sokszor megsimogat, kedveskedik. Nyilvánvalóan ÉN vagyok az Isten.