Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Nem szeretem anyámat
Torolt_felhasznalo_570737
Létrehozva: 2005. január 20. 15:07
Sajnos így van. Túl a 30-on két gyerek anyukájaként egyre inkább érlelődik bennem ez az érzés, egyszerűen nem vagyok képes szeretni őt, nem tudok rá szeretettel gondolni, közömbös nekem, egyszerűen nem tudom lezárni a múltat, a sok sebet amit hagyott rajtam és a testvéremen, a kicsinyességét, a butaságát, a bántásait, a piszkálódásait, a gorombaságait, az önzőségét a gyerekeivel szemben, nem tudom megbocsátani a szeretet nélküliségét, a pénzéhségét, a kárörvendő véleményeit, az állandó sértődöttségét, a segítség nélküliségét, az állandó mártírkodását, a mások előtti színészkedését... nem bírom ... ahogy én is öregszem, úgy nyílik fel a szemem, egyre érzékenyebb vagyok rá, utálom, hogy családi drámákat rendezett maga miatt, mikor szükségünk lett volna anyára, utálom, hogy előttünk akart látványosan önygilkos lenni (bár ennek már 15 éve is megvan...) utálom, hogy nem volt szerettteljes a karácsonyunk soha, mert mindig megsértődött valamiért azanap este... fáj, nagyon fáj, de nem tudok az egyre kristályosodó érzéseim ellen harcolni, mert látom milyen ő, ismerem, és taszít, rettenetesen taszít... soha nem számíthattam rá, a bizalmammal visszaélt, az egész gyermekkorom arról szólt, hogy ő ő ő őő ő ő ő .... képtelen vagyok megbocsájtani, pedig el kéne felejteni, de nem megy... látom a gyerekeimet, imádom őket, látom, hogy másként is lehet, látom már, mennyire megkeserítette a viselkedésével a gyerekkort és a kamaszkort... még most is ilyen, de szerencsére csak ritkán látom. Nagyon figyelek magamra, hogy nehogy olyan legyek mint ő velünk volt és ma is az... Utálom, hogy ő az anyám, azon kívül, hogy megszült, köszönhetem neki és apámnak is az útravalót az élethez amit kaptam tőlük összesen: az önbizalomhiányt amit lelkünk tiprásával sikeresen elértek.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
Ha már bízol magadban, el tudod engedni a régi sérelmeidet, repüljenek el a csudába. Ezután jöhet a megbocsátás, anyád, apád régi cselekedete elhalványul és te felépíted önmagadat, az új, valódi személyiségedet, aki lehettél volna már 16 évesen is, ha védett, szerető környezetben élsz, de így kiesett az életedből 10-20 bolyongással, bizonytalansággal teli év, míg kerested elveszett énedet.
Én már megtaláltam magamat, kb. 3 éve. Sokáig tartott, én 33 évesen nőttem fel, más szerencsések 18-20 évesen.
De nem bánom, mert én többet tudok, érzek, mint az átlag és ez erőt ad. Nem félek a nyomortól, mert részem volt benne, tudom, hogy lehet boldogulni akkor is, csak az számít, hogy szerető emberek vegyenek körül minket és az egészség. Ez a kettő ha megvan, potyoghatnak cigánygyerekek is az égből, mindent el fogsz érni, mert önbizalmat kapsz attól, hogy szeretve vagy, érzed a gondoskodást, lelkileg főleg.
Ezt kívánom mindenkinek, akinek gyerekkori traumája volt, találjon olyan szerető társra, legyenek gyerekei, akik megadják neki a régen hiányolt szeretetet és persze legyenek egészségesek. Pozitívan kell gondolkodni, a jó gondolatok megvalósulnak, úgy látom, épp úgy, mint a rosszak is. Hát irányítsuk önmagunkat a jó irányába.
Szép napot mindenkinek!
Az idő múlásával sokszor anyám felelősségén töprengtem, mert a helyzetet passzívan eltűrő félnek is van nem is kicsi felelősség. Ő pontosan olyan gyenge és tehetetlen volt, egyrészt apámmal szemben, másrészt az egész helyzet kezelésével szemben. Nagyon ritkán mert csak szembeszállni vele, akkor is eredménytelenül és inkább belefásult, belenyugodott, úgyse lesz jobb jeligével.
Ma már ő is csodálkozik, hogy tudott úgy élni, örökös cirkuszban, egzisztenciális zűrben, az hagyján, hogy nekünk se volt nagyon csizmánk télen, de anyám 2 évig apám egy régi cipőjében járt dolgozni. El se akartam először hinni, aztán erre csak annyit mondtam: hát tudod, ezt én nem csináltam volna a helyedben. Nem igaz, hogy nem tudtatok volna venni egy pár használt női cipőt, csak ahhoz az kellett volna, hogy merj szembeszállni apámmal és a pénzt a kocsma helyett a családra kellett volan költeni. . . .
Épp anyám tutyi-mutyisága miatt vagyok tán én ilyen harcias otthon néha. ha úgy érzem, a férjem valamit csak kényelemből, önzésből nemakar megtenni, pedig semmibe se kerülne, vagy ha kerül is pénzbe, de a gyereknek fontos, kiharcolom! Főleg eleinte volt ilyesmi, szerencsére pár éve már átalakult, közeledett az ő gondolkodása és az enyém is egymáshoz. Ő nagyvonalúbb, én takarékosabb lettem picit, de ez fényévnyi problémakör attól, amiben mi éltünk, hogy pia miatt nincs téli cipője, kabátja egy gyereknek. Sose legyen inkább férfi az életemben, de a gyerekem az első! Ezért haragudtam egy ideig anyámra is, hogy ő végigasszisztálta apám önzését, világkeservét, mikzben a család nélkülözött, mert nem volt, aki megrázza apámat és az asztalra csapjon, hogy ha nem fejezed be, itthagylak a fenébe, fordulj fel. Anyám túl gyenge, jószívű votl ehhez, apámat is sajnálta volna, minket is, hogy mi lesz velünk, szóval maradt a mókuskerék.
Azt vallom a mai napig, hogy ha méltatlanságot, önzést, nemtörődömséget látok magam körül, az ellen tennem kell. Én nem fogok jámbor birka lenni, aki várja, hogy majd az élet magától jobb lesz, nem, küzdök, harcolok. Talán anyámék jót is tettek így velem, mert az antipélda is példa, ha túl védett burokban nőttem volna fel, tán egy elkényeztetett nyafka virágszál lett volna belőlem :-)
Én már nem haragszom egyikükre sem. Bután, kényelmesen, tehetetlenül, dilettánsan élték az életüket, de legalább nem akartak szándékosan bántani, rosszat cselekedni velünk. Egyszerűen csak elhanyagoltak voltunk, érzelmileg, fizikailag, ruházatban, bár anyám igyekezett szeretetben kárpótolni, ahogy tudott.
A megbocsátás akkor érkezik el, amikor te önmagaddal jutsz harmóniába. Addig csak görcsölsz és hibáztatsz, mert érzed, baj van veled.
ha már elfogadtad saját magad, onnan kezdve tudod, a rossz is hasznos volt. Megtanított valamira, amit amúgy nem tudnál
Szóval szerintem senki ne jöjjön itt fórumon és diktálja, hogy mit hogyan érzzünk!
Az érzelmekben nincs olyan, hogy "szabad", "kell", "tilos". Csak annyi, hogy "jobb lenne, ha", "könnyebb lenne, ha" stb.
Vannak emberek, akiknek az a jobb, ha elfojtják az érzelmeket, a sérelmeket és így tudnak továbblépni, vannak olyan emberek, akiknek a szakember segítségére van szükségük. Én az utóbbiba tartozom, de azért elfogadom, ha valaki nem akar tenni a bánata ellen, hanem inkább megpróbálja elfelejteni. Én annak vagyok híve, hogy azt tegyük, ami nekünk jobb :) Én úgy tettem túl magam a sérelmeimen, hogy az érzelmeket szabadjára engedtem, legyen az harag, szégyen, bűntudat, gyűlölet vagy éppen megbocsátás, sőt nekem meg kellett tanulnom, hogy hogyan ismerjem fel az érzelmeket, ahelyett, hogy elfojtanám őket. Ez az első lépés volt a gyógyulás felé. Amikor már tudtam, hogy mit érzek és nagyjából értettem, hogy miért érzek így (vagyis miért vannak gyakori pánikrohamjaim), akkor már fél gyógyulás volt mögöttem. A gyűlöletet felváltotta a harag, majd a közömbösség, de egy év alatt már átalakult majdnem-szeretetté - szerencsés eset vagyok. Már nem haragszom, már nem fáj, már az a lényeg, hogy megvédjem magam a lelki támadások ellen, nem csak anyum részéről, hanem BÁRKI részéről. Most már az én boldogulásom a lényeg. Hiszen most már tudom, hogy anyum a legjobbat akarta nekem, azt akarta, hogy olyan "tökéletes" legyek, amilyen gyermeket ő elképzelt magának. De most már nem tud formálni, piszkálni engem, már nem tud ártani nekem semmilyen módon, így már nem haragszom rá, már nem tartok tőle, hanem segítek neki, mert most nagy szüksége van a segítségemre, hiszen rákos lett. Most nagyon sokat változott a kapcsolatunk, tiszteletben tartja a magánéletemet, azt is, hogy rumli van a lakásomban és nem engedem, hogy rendet rakjon.
Szóval azt akartam kihozni, hogy vannak olyan tettek, amelyeket meg tudunk bocsátani, és vannak olyanok, amelyeket nem. Én meg tudtam bocsátani, de engem a többi hozzászólóhoz képest nagyon enyhe sérelmek értek.
A szép és ideális megoldás persze az lenne, hogy megbocsátunk a szülőknek és élünk boldogan, míg meg nem halunk, DE ez nem ilyen egyszerű. Vannak emberek, akik nem érdemlik meg a szeretetünket, törődésünket. Csak azért, mert egy szülő megszül egy gyermeket, akitől természetesen nem kérdezte meg, hogy "szívem, ilyen és ilyen élet vár rád, akarsz megszületni? bevállalod?", attól még nem jöhet a "megszültelek köszönd meg nekem" dumával. Egy szülőnek KÖTELESSÉGE a gyermekének testi és lelki szükségleteit kielégíteni. Ha a gyerek rossz, nem feltétlenül ő a hibás ezért. Erőszakos viselkedés erőszakos viselkedést vált ki. Szóval szerintem senki ne jöjjön itt fórumon és diktálja, hogy mit hogya
Én még nem jutottam el odáig, hogy az édesanyámmal beszéljek a gyerekkoromról, de megteszem. Elmondom neki, hogy mi fájt és megkérdezem ez miért volt. Viszont arról már beszéltem vele, hogy (szerintem) egy szülőt nem lehet csak azért tisztelni, mert ő nevelet fel stb. Egy tiszteletet ki kell érdemelni !!! És, akik még a sok sérelem után még segítik a szüleiket, végkép nem lehet elítélni. Megértem azt is, aki az apja v. anyja felé sem szeretne menni. Ehhez először magunkba kell rendezni a problémát.
Szerintem minden attól függ, mit értesz megbocsátás alatt, meg ha itt tartunk, mit értesz gyűlölet alatt. Az én gyűlöletem pl. nem jelenti azt hogy bosszút akarok állni, vagy állandóan kiabálok a szüleimmel. Nem is igazán tudom eldönteni hogy gyűlölöm-e őket. Azt hiszem erre mondják, hogy vegyes érzelmek. És mi a megbocsátás? Felejtés? Felülemelkedés? Vagy az hogy feladod a vágyat hogy elismerjék a hibáikat? Még ha valamilyen szinten meg is tudunk bocsátani, a sebek után maradt hegek akkor is ott lesznek, az elszenvedett sérelmek miatt mindig ott lesz valamennyi ellenszenv a szülővel szemben! Ugyanis ezek a sérelmek mássá tették az életünket mint egy átlagemberét! Az átlagember problémái mellett nekünk még teljesen más, nagyon mély problémáink is voltak! Mindenkinek szüksége van útravalóra az élethez, amit a szüleitől kap, hát nekünk problémák voltak ezzel az útravalóval! Úgyhogy nagy többségünk a fiatalságát azzal tölti, hogy ezeket a hiányosságokat próbálja pótolni, megpróbál magának egészséges személyiséget kialakítani, ha már a szülei nem tették, és ne hidd hogy ez 1-2 hónap. Annál keményebb munka. Ezek után nehéz megbocsátani, de azért hidd el, megpróbáljuk.
Marhaságokat írsz, szerintem! Egy gyerek min tud változtatni, mit tud tenni? Mikor az az ember válik a legnagyobb ellenségévé, akinek a feladata pont az ellenkezője lenne! Mikor nem véd meg senki, mikor olyan egyedül vagy hogy ordítani tudnál a fájdalomtól? Mikor tehetetlen vagy, és nincs senki aki segítsen? Mikor zsigerből szereted az anyád, és félsz tőle, mert kiszámíthatatlan, és nem tudod mikor üt, előzmények nélkül, mikor könyörög sírva, hogy "bocsáss meg"! És megbocsátassz, mert akkor még nem értessz semmit, csak szeretni akarsz, csak azt akarod, hogy múljon el az egész, és szeressen! Úgy mint bárki mást a környezetedben, mert látod már akkor, hogy van más, lehetne neked is. . . de nem lesz soha!
Hová is mehetnél? Hiszen csak egy gyerek vagy!
Nem a te hibád. De megbélyegez, megmérgez! Sohasem szabadulsz.
Mindig megkérdezed, magadtól "mit rontottam el, elég jó voltam?"
Okolod magadat, mert még felnőttként is szereted anyádat, azt aki tönkretette az életed, aki képtelenné tett, hogy valaha is szeretni tudj! Vádolod is őt, miért tette, miért szült meg ha csak kínzott, és megfosztott a normális élet lehetőségétől! És tudod néha annyira fáj (pedig már nincs hatalma feletted, és megtanultál együttélni magaddal, az emlékeiddel), hogy elakad a lélegzeted, szinte megfulladsz, de már nem tudsz sírni, már nincsenek könnyeid. Csak fáj, iszonyatosan, és tudod, hogy örökké fájni fog, csak ahogy telnek az évek, lassan megszokod. . . és a részeddé válik. . . örökre.
Anyám, lassan két éve lesz, hogy meghalt. 1995 óta nem láttam. Nem voltam a temetésén, nem mentem ki a sírjához. Vége.
Szerettem. De soha nem tudok megbocsátani neki. Csak elfogadtam, hogy valamiért ez a sorsom.
És egyre kevesebbet gondolok rá, már az arcára sem emlékszem. . .
Ha az ember nem beszeli ki, es nem probal rajta tullepni, akkor egy egesz eleten at komoly belso feszultseget okoz, amely kesobb panic betegseghez, vagy depresszihoz vezet.
Lehet, hogy naív vagyok hogy másnál bevállik, de nállunkbevált PL:
-Egy csúnya vita alkalmával apám már épp ütni készült az eggyik nővéremet-/aki 22 éves volt/- Edit megállt és átölelte. . . . . . apu megdöbbent és zokogva ölelte a lányát. Ha ne látom nem hiszem el!! Mintha egy dühongő bikát ölelt volna meg. Sose felejtem ezt el és azt sem amit üzent ezzel a nővérem.
De gondolod, hogy ha bosszúból megölnéd, őket, akkor attól fogva szeretni kezdenéd a tested? Ez lenne a megoldás, most őszintén?
Amíg a bosszúvágy munkálkodik benned, addig régen rossz, addig nem tudod elengedni ezeket a régi sérelmeket. . .
Én egyébként úgy gondolom, nem a tetteket kell tudni megbocsátani - mert azok olyanok lehetnek, amiket képtelenség megbocsátani és elfelejteni - hanem a másik ember lelkének kell próbálni megbocsátani. . .