Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Öngyilkos
Létrehozva: 2017. június 29. 06:07
Tegnap a hálószobánkból végighallgattam, ahogy valaki leugrik a tetőről. Éppen az ablakunk alá érkezett. Később kiderült, hogy ismertem is, bár csak felületesen, de sosem gondoltam volna, hogy ilyet tesz és, hogy éppen itt, nyilvánosan. Azóta le vagyok taglózva. Nem tudom kiverni a fejemből a becsapódás hangját, a látványt. Tegnap alig ettem, éjjel kb. 2 órát aludtam 5-10 perces szakaszokban. Próbálok túllépni rajta. Arra gondolok, hogy ő döntött így, ez nem véletlen baleset, ő akarta. De nehéz bemennem abba a szobába, nem bírok kinézni azon az ablakon, folyton azon kapom magam, hogy azokra a járókelőkre gondolok, akik végig is nézték, akik először odaértek és hívták a mentőket. Ők vajon hogy érzik most magukat? Meddig fog tartani ez a szörnyű érzés? Meddig fogom feszültnek érezni magam a saját otthonomban?
Tudom, hogy el fog múlni, de egyelőre még nagyon rossz. Aki öngyilkos akar lenni, miért teszi ezt ártatlan emberekkel, gyerekekkel? (A 8 éves lányom is végighallgatta. Ő nem látta, csak én ugrottam az ablakhoz, de az első, önkéntelen szavam az volt, hogy "meghalt", szóval rögtön tudta. És azt a hangot nem lehet sem elfelejteni, sem összetéveszteni semmilyen más hanggal. Ő egy életre megtanulta, hogyan hangzik földet érni 30 méter magasból. Szerencsére nem vette fel annyira, mint én, ő például tök jól aludt éjjel.) Aki megunta az életét, miért kényszerít arra idegeneket, hogy részesei legyenek a döntésének? Miért nem lehet csendben elvonulni egy erdőbe és ott elintézni? Egyáltalán: miért kell ilyet tenni? Emberek! Beszéljetek, kérjetek segítséget, ha baj van, mondjátok el, ami bánt! A világ általában segítőkész, csak mindenkinek csomó gondja-baja van, ezért nehezen vesszük észre, ha segíteni kell, de aki szól, aki kér, az kap is segítséget! Vigyázzunk magunkra és egymásra! 
Igen, sok mozdonyvezető egy ilyen eset után soha többé nem képes mozdonyt vezetni. Neki tényleg tragédia, még akkor is, ha pontosan tudja, hogy nem tehetett ellene semmit.
Érdekes ez a 3 háztömb elmélet, még nem hallottam róla.
A hölgyre visszatérve... vannak erős idegrendszerűek és vannak nagyon gyenge, labilis személyek. Ha utóbbiakhoz tartozik, akkor rég reális is, hogy ennyire megviseli. Ettől függetlenül én is támogatom, hogy mindenféle problémával, az adott terület szakemberéhez kell fordulni.
De továbbra is áldozat hibáztatásnak tartom, ha "megsértődünk" valakire, mert előttünk vetett véget az életének.
Egyet értek, lépjen tovább, ahogy tud, ahogy ő fel tudja dolgozni a történteket, csak érdemes arra odafigyelnie, hogy ne önsajnáltatásba forduljon át a "trauma feldolgozása". Nem szeretném elbagatellizálni a vele történteket, de Ő azt a kérdést teszi fel, hogy: miért pont itt és most kellett magát megölnie, engem kellemetlenségnek kitéve?
Másik szomszéd meg talán azt kérdezi magától: hogy nem vettem észre, hogy ekkora a baj? Hogy lehettem ilyen vak, hogy nem vettem észre?
Egy "picit" más a nézőpont...
Ja és még egy dolog, korábban én is elkövettem azt a hibát az egyik hozzászólásban, és most a topicindító is, hogy összemostuk azt a két dolgot, hogy valaki igénybe veszi egy másik, mit sem sejtő ember segítségét az öngyilkossághoz (gondolok itt például az autó vagy a vonat elé ugrásra) és azt, hogy traumát okoz a látványával az éppen a közelben lévő embereknek. Ezt a két dolgot külön kell választani. Az előbbi ugyanis szerintem valamennyire jogos az indulat az öngyilkossal szemben, mert belerángatott mást is, kvázi mintegy ártatlanul "gyilkossá" téve valakit. Ez esetben el tudom képzelni, hogy az illető elég durván megzuhan az eset után, miközben semmiről nem tehet. Az utóbbi is nyilván megrázó, de túlzásnak érzem azt, ha valaki nem tud ilyesmit kiheverni.
A pszichológus szerintem is nagyon jó ötlet, erre "valók", ez a szakmájuk többek között, hogy traumák feldolgozásában segítsenek. Sokkan több embernek kéne mernie szakemberhez fordulni, ha bánatuk van. De itt úgy érzem, hogy 10%-ban szomorú amiatt, hogy meghalt egy ember, és 90%-ban sajnálja saját magát, hogy pont ott volt, amikor megtörtént.
Ez a gondolat az én fejemben is megfordult, hogy azért egy kicsit túlspirázza a dolgot... Elhiszem, hogy nyomasztó, felkavaró élmény volt, de emiatt napokig nem aludni szerintem túlreagálás. Egyébként van a 3 háztömb elmélet. Állítólag ezen a távolságon belül nem szeretik az emberek, ha valami rossz történik, mert kb. ekkora távolságot tartanak a privát szférájuk részeként.
Szerintem nem konkrétan a szomszédja halála borította ki, mármint nem a halál ténye, hanem "csak" a látvány, meg a hang. Nyilván szörnyű lehetett, mindenkit megviselne többé-kevésbé. Ha neki pszichológusra van szüksége, hogy feldolgozza, meg arra, hogy itt elmesélje a történteket és leírja a lelkiállapotát, hát hajrá, csinálja, lépjen tovább minél előbb, ahogy tud. De mint írtam, abban egyetértek, hogy kissé szemét dolog azzal indokolni a nelegyélöngyilkos felszólítást, hogy vadidegeneknek ne okozzon traumát.
Nem kötekedni szeretnék, de ellentmondásos az egész.
A topik indító hölgy számára a szomszédja egy vadidegen volt. Egy idegen, aki volt annyira bunkó és tapintatlan, hogy halálával "traumát" okozott neki. Egy számára idegen ember halála akasztotta ki. El se merem képzelni mit élhet át, ha megnézi az esti híradót...
Azt meg tudom érteni, ha traumát okoz valakinek, ha olyan embert veszít el, aki számára fontos volt, aki az élete része volt. Az veszteség.
Ellenben kezdem azt érezni, hogy a topik indító hölgy csak hisztizik és sajnáltatja magát. Persze értem, hogy megviselte, nyilván nem kellemes fültanúja lenni egy halál esetnek, de ha ennyire - mint amennyire írja - kiborítja egy számára ismeretlen ember halála, akkor finoman szólva is pszichésen labilis a hölgy...
Borzasztóan nagy elszántság és elkeseredettség kell az öngyilkossághoz, hiszen a legerősebb ösztönt, az életösztönt kell legyőznöd hozzá.
"Állítólag aki igazán meg akarja ölni magát, az nem beszél róla, hanem egyszerűen megteszi."
Igen :( Már csak azért sem, mert aki igazán meg akarja tenni, az nem kockáztatja meg, hogy ha elmondja valakinek, az esetleg megakadályozza valahogyan, hogy végrehajtsa.
Egyébként el tudom képzelni, hogy sok esetben tényleg nem tudott volna a környezete tenni semmit. Nemcsak módszeresen előkészített öngyilkosság van, ha hirtelen felindulásból elkövetett is. Meg valahol olvastam olyat is, hogy aki nagyon sokat beszél róla, az általában nem teszi meg. Nem akar meghalni, hanem "csak" jelezni akarja a környezetének, hogy nagyon boldogtalan. Állítólag aki igazán meg akarja ölni magát, az nem beszél róla, hanem egyszerűen megteszi.
Abban is egyetértünk, hogy egy szemtanúnak, aki vadidegen, vagy csak éppenhogy ismerős (szomszéd) ez kb huszadrangú probléma ahhoz képest, hogy mit érezhetett az öngyilkos, amíg idáig eljutott, és főleg mit érezhetnek a hozzátartozók, akiket hátrahagyott.
De a topicindítót is megértem valamennyire pont ezért, neki az áldozat egy senki, nem fűződött hozzá semmilyen kapcsolata, az ő szempontjából csak az a lényeg, hogy neki és a gyerekének mekkora traumát okozott, hogy tanúja volt az öngyilkosságnak. A konklúziója, na meg a megfogalmazása viszont szerintem is eléggé meredek...
Maximálisan egyetértek veled.
Kezdelek érteni. Mindenki nyugodtan ölje csak meg magát, de véletlenül se zavarjon meg vele téged. Se az otthoni pihenésed, se az utazásdosod, se semmit. Tulajdonképpen mindenki, bárki megdögölhet, CSAK RÁD LEGYENEK TEKINTETTEL.
Írtam privit.
Mégis kinek szólt volna? Te a szomszédja voltál, de le se sz@artad. Nem is érdekel téged, csak felejtenéd már el.... Nevetséges, hogy te sajnáltatod magad.
Abban egyet értünk, hogy az öngyilkosság csak egy ember számára "látszólagos megoldás". Mert nem megoldás sem neki, sem a környezetének. De, én továbbra is azon az állásponton vagyok, hogy az önzés fogalmát nem ez meríti ki. Nekem ez a szóhasználat nem tetszik, de úgy gondolom értem a véleményed és az én véleményem is sokban közelít a tiédhez!
Miért vagyok önző? Ha ezt akartad írni, mert kicsit zavaros az írásod...
Hát igen, tulajdonképpen akárhogy csinálja, traumát okoz. Ha nyilvánosan, akkor az éppen körülötte lévőknek, ha meg elvonulva, akkor meg a családjának, akik mint írtam, ki tudja, hány nap/hét/hónap múlva tudják meg, hogy meghalt. Én még mindig azt mondom, inkább okozzon traumát egy öngyilkos egy idegennek, mint a saját családjának, mert bármekkora is egy idegennek okozott trauma, sosem lehet akkora, mint amit a saját családjának okoz(hat).
De egyébként az életben maradottak traumája még mindig sokadrangú probléma ahhoz képest, hogy egy ember miért dobja el az életét. Mi az a fokú kilátástalanság, amikor már nem lát más megoldást? És amíg élt, miért nem vették észre a környezetében élők, hogy valami nagy baj van vele?
Odáig teljesen egyetértek veled, hogy mindenkinek joga van rendelkezni a saját élete felett. Csakhogy nem minden fekete-fehér. Mert sok (ha nem a legtöbb) esetben egy ilyen tettel nem csak a saját életével rendelkezik, hanem más(ok) élete felett is, azáltal, hogy esetlegesen örökre megnyomorítja lelkileg a hátrahagyottakat. Hozzátartozókat, szemtanúkat, vagy esetleg azt, akinek akarata ellenére a segítségét vette igénybe az öngyilkossághoz (pl autó elé ugró öngyilkos...). Nehéz ügy, nehéz kérdések, amikre talán nem is létezik megfelelő válasz...
Nem hiszem, hogy aki abba a tudatállapotba kerül, hogy végleg elszánta magát az öngyilkosságra, az elgondolkodik azon, hogy mihez van joga és mihez nem...
Két kapcsolódó gondolat: valójában ha gyors és viszonylag fájdalommentes halált akarsz, akkor eléggé beszűkültek a lehetőségek az öngyilkosságra. Valami elé ugrani, ami biztos, hogy sokkal erősebb nálad (metró, vonat) vagy valahonnan magasról leugrani. Kb. ennyi. A másik: lehet, hogy aki épp ott van, annak trauma, viszont meg vagyok győződve róla, hogy a családjának még mindig ez a "jobb". Képzeld el a helyzetet, hogy valaki elvonul jó messzire öngyilkosnak lenni, és hetekig, hónapokig, évekig, de a legrosszabb esetben akár örökre "eltűnt személy"-ként lesz nyilvántartva, amíg nem találják meg (ha egyáltalán megtalálják). Mit érezhetne így a családja? Ez az igazán felőrlő. Akkor már jobb, ha minél hamarabb kiderül, hogy meghalt...
Korábban már írtam: talán joga van elvonulni és azt tenni az életével, amit akar. De nincs joga ezzel mások, ártatlanok életét, ha csak átmenetileg is, de megakasztani.
Ma pl. egy másik "önrendelkező" vonat elé ugrott a városunk mellett. Joga volt talán egy életre, de legalábbis hosszú időre tönkretenni a mozdonyvezető életét? Joga volt a vonaton utazók utazását elrontani? Biztos utaztak azon a vonaton is gyerekek. Joga volt egy ilyen iszonyatos traumával szembesíteni embereket, akik csak utazni akartak? Szerintem nem.
Az önrendelkezés jogáról egyébként érdemes megnézni a Mégis, kinek az élete? című filmet, ajánlom mindenkinek.
Én nem tudom, hogy az a szerencsétlen miért lett öngyilkos, de a hozzászólásokból is látszik, hogy mennyire segítőkész a világ:
- gyenge
-szerelem miatt megölte magát
-nem éri meg a nyugdíjat.....stb.
Ez nem gyengeség! Egyáltalán nem az, el sem tudjátok képzelni, hogy milyen gondolatok cikáznak egy olyan ember fejében, aki nem lát más megoldást, mint hogy búcsút vegyen az életétől. Egyáltalán nem kíváncsi a világ a másik ember nyomorára, és ha valaki kiejti a száján azt hogy Ő szeretne elbúcsúzni a világtól, akkor meg azt mondják jajj ne beszélj már hülyeséget, és mindig mindenkinek nagyobb a gondja a másikénál. Addig senki nem veszi komolyan az erre irányuló szándékot, ameddig a gyakorlatban be nem következik. És nem azért teszi meg valaki, mert meghal a nyugdíj előtt, meg nem azért mert elment a szerelme, hanem mert nem tudott egész életében senkire számítani, általában az öngyilkosság előtti esemény csak a cseresznye a habos tortán.
Azért jöttem vissza, hogy elmondjam: nem sikerült egyedül túllépnem a dolgon. Kezdetben azt hittem, olyan lesz, mint amikor olvasok egy felkavaró újságcikket, ami megérint és még napokig agyalok rajta. De ez sokkal mélyebb volt annál, sokkal pusztítóbb, mert egyszerre épült be látvány és hang, ráadásul az otthonunkban és még ismertem is őt. Úgy éreztem, soha többé nem tudok már úgy hazajönni, mint azelőtt. Hogy végleg elveszítettem azt a menedéket, amit az otthonunk jelentett. Nincs többé "magamra zárom az ajtót és elfelejtem", mert éppen akkor jönnek legelevenebben az emlékek, amikor hazaérek. 1 hétig alig aludtam, ettől szörnyen kimerült lettem, a kimerültségtől meg folyton sírtam.
Végül pszichológus segítségét kértem, bár a környezetem mindenáron le akart beszélni róla. Azt mondták, csak legyek erős, de én éreztem, hogy ez most nem fog menni. A férjem támogatott, de mivel ő is megborult, mert ő is látta (ráadásul neki volt "szerencséje" februárban egy balesetet is látni, amikor a 8.-ról pottyant ki egy néni), nem tudott igazán hatékony lenni.
Azt is el kell mondanom, hogy nem volt könnyű pszichológust találni így, hirtelen. A Google keresőbe beírva alig volt találat és aki volt, azokhoz leghamarabb 2 hét múlva lett volna időpont. Éreztem, hogy ez nem várhat, sőt már el is voltam késve. A háziorvosomhoz mehettem volna, ill. céges pszichológushoz, de valahogy olyan bénult voltam. Minden nap elhatároztam, hogy elmegyek, aztán mégsem tettem.
Majd, amikor már mindentől elbőgtem magam (persze lepleztem, amennyire tudtam, de azért a szemfülesek kiszúrták, hogy gáz van, csak nem értették, mi bajom), valamiért a közvetlen felettesemhez mentem be és neki panaszoltam el, hogy mi van velem. Illetve, csak megkérdeztem, ajánlja-e a céges pszichológust és ott valahogy kibukott belőlem az egész. Jó a kapcsolatunk, kölcsönösen tiszteljük egymást, de nem vagyunk baráti viszonyban, ezért nem is szerettem volna kitárulkozni előtte, de így alakult. És nagyon jó, hogy így alakult, mert ő volt az első és talán egyetlen ember (nem szakember), akitől azt a segítséget kaptam, amire szükségem volt. Úgy éreztem magam, mint a fuldokló, akit a hajánál fogva a felszínre rántanak és ott tartanak, amíg csak ki nem evickél a partra. Sokat beszélgettünk, nem kérdőjelezte meg az érzéseim jogosságát, sőt megértett és nyugtatott, hogy ne féljek, nem lesz semmi baj, nem fogok így maradni, amit érzek, el fog múlni, de el kell fogadnom, hogy most ez van. (Addig mindenki azt mondta, hogy nem kéne ilyen tragikusan felfogni, csak lépjek túl rajta.)
Innentől már gyorsan ment minden. Még aznap eljutottam a céges psz.-hoz, aki szintén hihetetlenül sokat segített. (Azóta voltam nála újra és még egyszer megyek majd, bár már tul.képpen jól vagyok).
Ma megyek egy gyermekpszichológushoz, mert pontosan akkor, amikor én jobban lettem, a lányom összeomlott. Két napig tartott nála ez a mélypont, 2 délutánt végigzokogott. Nem tudjuk a konkrét okát, de az én pszichológusom szerint tartotta magát, amíg érezte, hogy anya bajban van, és amikor látta, hogy megerősödtem, akkor kieresztette a szelepeket. Elképzelhető, hogy azóta ő is túl van rajta, most már napok óta jókedvű, látszólag minden rendben van vele.
Tehát a tanulság: NE LEGYETEK ÖNGYILKOSOK!!! Senki, mert iszonyú trauma az itt maradóknak.
És a másik: KÉRJETEK SEGÍTSÉGET, ha baj van! Nem kell mindennel egyedül megkínlódni, van segítség. A "piszkos munka" persze azé, akinek el kell végezni, de van segítség!