Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
A társkeresés útvesztői
Létrehozva: 2012. október 29. 16:27
Sziasztok!
Ide várom azokat, akik társat keresnek egy ideje, és az ezzel kapcsolatos kérdéseiket, problémáikat, tapasztalataikat szeretnék megosztani. Azokat is szeretettel fogadjuk, akik már megtalálták a párjukat (mint például én), és szeretnék a többi társkeresőt bátorítani, véleményüket elmondani a témával kapcsolatban.
Azt szeretném, ha ez egy jó hangulatú, kedélyes, veszekedésektől és sértegetésektől mentes topik lenne, kérek mindenkit, hogy eszerint viselkedjen. 
Gyertek, beszélgessünk!
Rám ilyen módon nem hatnak, szerencsére.
Max. annyi, hogy túl sokat gondolok rájuk, a kapcsolatra, és emiatt hanyagolom a saját dolgaimat. De végülis ez fejleszthető lenne egy stabil kapcsolaton belül, csak nincs igazán alkalmam fejlődni.
Én mondhatom, hogy hat éve sodródom, mondhatom, hogy tizenkettő, mondhatom, hogy húsz, huszonnégy... ami a fejemre omlott, az mind csupa értéktelen dolog volt: barátságok és miegyéb...
Egy pszichológus kiscsaj akart egyszer gyógyszert adni nekem, de szerencsére pont akkor elment nyaralni, én meg kistrandoltam magamat inkább, és nem mentem hozzá vissza többet.(Mégis mit képzelt, hogy majd megvárom, amíg ő nyaralgat? Nonszensz - a pszichológusok szart sem érnek.)
Legutóbbi komolyabban vehető ismerkedésem kezdeténél pl. egy hétig nem kaptam levegőt, erre mondják sztem, hogy "elállt a lélegzete".
Mondjuk ezt biztosan azért mondom, mert én pont ilyenek után lettem rosszul- nem vettem tudomást bizonyos dolgokról, és a fejemre omlott az egész.
De azért ki lehet ebből jönni, azt hiszem. Még nekem sem sikerült egészen, mondjuk , de azért vannak bíztató jelek.
Azt hiszem nálam valahol ott lehet a megoldás, hogyha teljesen leszarom, akkor kezd jó lenni. Persze, akkor meg már mindegy, mert ugye leszarom :D És amikor kezd jó lenni, akkor elkezdek újra érezni, hogy tényleg legyen jó, kezd fontossá válni valami. És akkor emiatt megint rossz lesz, és kezdhetem elölről....
Miért kéne közelítenem bármihez is? Semmi nem kötelező.
Nem lehet, hogy inkább az a tanulság, hogy egyszerűen csak másképpen kellene közelítened a dolgokhoz? Én inkább erre tippelnék.
Most viszont indulok a Zsibongóba.
Úgy tűnik, ez így magában nem sokra elég.
Egy játszótéren-házban. :D
Mindenesetre tulajdonképpen kényelmes így nekem (mégha néha idegölő is), csak tényleg nem értem, hogy emiatt minek van rám szükség...