Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Elváltan 2 kisgyerekkel
Létrehozva: 2012. július 3. 19:04
Sziasztok!
Próbáltam futó "elvált nők klubját" keresni, de nem találtam.
13 év együttlét, 6 év házasság és két kisóvodás gyermek után a férjem lassan 4 hete elköltözött. El fogunk válni, bár nekem ez sose volt benne a tervben (mégha a pakliban benne is van), én komolyan gondoltam az esküt a templomban és tényleg egy életre választottam.
Az okokba nem is szeretnék belemenni, azt hiszem kezdek az elfogadás fázisába érkezni (nem tudom reális e 4 hét után ezt gondolni).
Csak sorstársak véleményét szeretném hallani, hogy sikerült a gyerekeknek nap mint nap megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Az anyagi és fizikai része most nem nagyon aggaszt. Meg amitől félek az a viág sajnálata, mégcsak a legközelebbi ismerősök, közvetlen család tudja.
Bár fogytam avgy 8 kg-t és nem hordom a jegygyűrűt, szerintem van aki már kiszúrta a munkahelyemen.
Szóval beszélgessünk.
Folytatás....
Szóval becstelen alkut kötöttem a sorssal... mivel nem voltam képes megbocsátásra, egyelőre le kellett mondanom arról, hogy gyerekeim legyenek, pedig hidd el, semmi másra nem vágytam jobban, mint arra, hogy végre anya lehessek:)))
Kislány korom óta azt terveztem, hogy mire elérem a bűvös harmincat, addigra már három kisgyerek boldog anyukája leszek. A szakítással viszont ezek az álmok semmivé foszlottak, és tudtam, évekbe fog telni, mire egyáltalán lehetőségem lesz észrevenni azt a férfit, akivel talán leélhetem majd a további életem, és akivel gyerekeket tervezhetünk.
Már éppen feladtam, már alig reménykedtem... mikor váratlanul, villámcsapásként felbukkant a nagy Ő, és igen, már harminc voltam...
És az első babánk születésekor már elmúltam harmincöt éves, és nem tudom, lesz-e harmadik :)
De nagyon hosszú, és nehéz utat jártam be eddig, és tudom, mit veszíthetnék azzal, ha átengedtem volna a férjemet egy másik hölgynek, ha nem harcolok a kapcsolatunkért, ha nem számított volna, hogy a gyerekeink teljes családban nőjenek fel. Egyszer már nagy árat fizettem a büszkeségemért, a fiatalságom szállt el, és sokat vártam arra, hogy újra rámtaláljon a szerelem. Mégegyszer nem engedem el a boldogságot, és nem hagyom, hogy csak úgy megtörténjenek a dolgok! Megteszek bármit, és nem adom fel addig, amíg a másik felem is így érez!
Ha valakit szeretsz, képes vagy a megbocsájtásra, persze attól függ, milyen súlyú a bocsánat tárgya... ebben az esetben nem történt megcsalás, a félrelépés talán a következő fázis lett volna, ha engedem, ha hagyom, hogy megtörténjen. De nem jutottunk odáig, és nagyon tanulságos esemény volt, amit szívesen kihagytam volna az életemből, de talán nem véletlen, hogy megtörtént...
Mosolykától másféle hozzászólást nem lehet várni.
Mindenkinek a nagy ezos szövegét nyonja.
Kedves mosolyka!
A topikindító nem kritikát, bírálatot, és ostorozást vár az itt megjelent írásoktól, hanem, (olvasd el kérlek a nyitó hozzászólást) beszélgetni szeretne... beszélgetni arról, hogyan kűzdjön meg minden nap azzal, ami velük történik, hogy vészelje át, hogy segítsen a gyerekeinek, mert sajnos ők akaratukon kívül belesodródtak ebbe a helyzetbe:)
Ezt a megállapítást néhány hónappal ezelőtt én is megkaptam tőled, hasonló megfogalmazásban, az általam nyitott topikban, emlékszel?
Akkor nem lett igazad, mert azóta is együtt vagyunk, és működik a házasságunk:)))
Az életünk nem színház (lehet, hogy a tiéd igen) ez nem egy színdarab, hanem a VALÓSÁG, igazi emberekkel, és gyerekekkel!!!
Kedves Szőlő!
Mesélek neked...
A főiskolás éveim alatt toppant be életembe az első igaz szerelem, boldog éveket töltöttünk együtt, fiatalok voltunk, tele tervekkel, reményekkel, álmodoztunk a közös jövőnkről... menyasszon lettem, és közeledett az esküvőnk időpontja, mikor a kedvesem elkövetett egy hatalmas hibát,amit én nem tudtam neki megbocsátani.
26 éves voltam akkor, és mikor szakítottunk ott álltam, összetört szívvel, és úgy éreztem, soha többé nem fogok senkiben megbízni, hinni, szeretni... megváltozott az életem. Ő nem akart elveszíteni, bennem viszont a büszkeség legyőzte a szerelmet, és a fájdalom amit okozott, hatalmas sebet ütött rajtam, egy sebet, ami évekig sajgott, és nehezen gyógyult.
Én egy falat emeltem magam köré, amin nem tudott áthatolni senki, és úgy szerveztem az életem, hogy legyen egy értelmes cél, ami kitölti a napjaimat, és lefoglalja a gondolataimat. A munkámban nagyon sok örömet találtam, de az esték mindig nehezen teltek, ezért lefoglaltam magam, elkezdtem gyerekekkel foglalkozni, akik rengeteg örömet adtak, csak mindig azt juttatták eszembe, ha akkor, ott nem úgy történik ahogy, ma már talán én is boldog anyuka lennék...
A Kedvesem többször szerette volna megbeszélni, újrakezdeni, és hitt abban, hogy a szerelmünk elég erős, és én a végén megbocsájtok. Györtődtünk mindketten, és én nem mertem vele találkozni, mert tudtam, annyira szeretem, hogy sírva borulnék a karjaiba...
Aztán a reménytelen várakozás után felült a repülőre, ami elrepítette egy másik földrészre, úgyhogy azóta egy óceán választ el minket egymástól... azóta is ott él, soha nem nősült meg, nem születtek gyerekei.
Egy időben rendszeresen e-mailezgettünk, tudtuk, mi történik a másik életében. És eljött az a fázis is, amikor már nem fájt, ha rá gondoltam, mikor a szívembe már egy másik férfinek is jutott hely, de ez nagyon hosszú folyamat volt.
Amikor szakítottunk, úgy éreztem, ez azért történhetett meg, mert én szerettem jobban, viszont az életünk azóta megélt eseményei inkább azt sejtetik, én tovább tudtam lépni,és megtaláltam a boldogságot, neki ez nem seikerült.
A nők jöttek mentek az életében, de egyiket sem szerette olyan szerelemmel, mint engem. És évekig abban reménykedett, hogy egyszer ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk.
Mikor a kisfiam megszületett, azt hiszem, talán akkor engedett el, akkor tudatosult benne, hogy itt már nincs tovább várni, nincs miben reménykedni.
Többször kérte, üljek fel a repülőre, és ő várni fog rám, ha akkor amikor találkozunk, még érezzük a varázst, ha még hevesen ver a szívünk, ha remeg a lábunk, mikor meglátjuk a másikat, akkor még nem múlt el! Ha már nem érzünk semmit, legalább tudjuk, de ezt meg kellett tennünk ahhoz, hogy biztosak lehessünk abban, mit veszíthetünk, vagy tudni fogjuk, hogy tovább kell lépnünk:)))
Az az ember aki egyetlen ezred percig is szeret(és akkor itt még nem is beszélünk a szerelemről) valakit, még ha el is hagyják, akár gyerekkel, akár gyerek nélkül-képtelen lenne ilyen írást és megnyilvánulásokat produkálni.Sem dühből, sem sértettségből, sem fájdalomból, sem sehiogy.
Aki ilyen megnyilvánulásokat produkál, mint amit a topikinditó-nem csodálkozom, hogy igy alakult-ahogy.
a gyerekeket viszont nagyon sajnálom.
ui: Ezen megnyilvánulások és írások alapján, megkockáztatom, hogy a topikinditó sosem szerette a férjét.-mert csak egy eszköz volt számára.
Kedves mosolyka!
Nagyon rég nem olvastalak:)
A topikindító férje, valóban egy ember, akinek bizonyára vannak érzései... és pont ezek miatt az érzések miatt egy napon kisétált a családja életéből, magára hagyva a feleségét, és a két kisgyerekét:) azért, hogy ő boldog legyen valakivel, egy nővel, aki belibbent az életébe, és akivel talán most szárnyal, miközben a családja szenved:(
Milyen érző ember tesz ilyent két ártatlan kisgyerekkel,amikor megszülettek, ő is felelősséget vállalt, és egy napon úgy dönt, neki másik nő kell, és másik élet!
A feleség szenved, mert még mindig szereti, de áruld el, két kisgyereknek ezt hogyan tudod megmagyarázni? Hogyan jutnak túl rajta, ha jelenleg úgy érzik, az apjuk szinte megszűnt apjuknak lenni, ritkán látják, te pedig naponta szembesülsz azzal, mekkora törést okoz ez a helyzet a kicsiknek?
A férjed nem egy tárgy ahogy kezeled és ahogy beszélsz róla.
Érző, hús-vér ember.
" Ő változott, nem Én."
van még mit tanulnod, hogy mi az, hogy két ember együtt.
Sajnálom:(((
Az írásodból azt érzem, még mindig szereted a férjed, erősen kötődsz hozzá, és nagyon nehéz így elengedned:(
A szerelem, a szeretet nem múlik el egyik napról a másikra, és a fájdalom, amit okozott, sokáig marcangol még, talán majd idővel enyhülni fog, de hosszú hónapok, talán évek is kellenek hozzá...
Tudom, milyen érzés elveszíteni a férfit, akivel az egész életedet tervezted, akivel a közös jövőt remélted, és ha a gyerekeidre nézel, talán bennük is őt látod...
Nem tudom, mi a jobb, elfogadni, és megpróbálni továbblépni, mindig csak a mai napra gondolni...
nem kell a jövőt feketére festeni, mert biztos tartogat még számodra boldogságot, sok sok örömet, új szerelmet, de ezt most nehéz lehet elképzelni.
Vagy még várni, reménykedni, talán mégsem kell, hogy ami valamikor nagyon szép volt, és oly sokat jelentett, ilyen csúfos véget érjen...
Tudom, hogy beszélnünk kell, de még nekem elég nehéz.
A gyerekekről pedig előbb-utóbb mindenképp le kell ülnünk beszélni.
Például, hogy nem kell minden alkalommal apró ajándék, fagyi, meki. Nem kell a kompenzációs csomag, nem kell szuperapunak lenni! Én meg leszek a sárkány anyu, aki nevel, korlátoz és nem visz mekibe.
Hjajj, csak baromi nehéz lesz vele beszélgetnem. Ma is mikor itt volt, és már 1 hete nem láttam....1 hét alatt felszívom magam, aztán jön és a gyomrom egy másodperc alatt ugrik diónyi méretre, a szívem meg a torkomban dobog....
És azt mondja, hogy Hogy vagy? őszintén érdekli!!! Hát őszintén mondom, 12,5 évet éltünk együtt......tán csak sejti hogy vagyok???
Ma volt a 6. házassági évfordulónk.
Tényleg nagyon szomorú, amiket leírsz, a gyerekeket nagyon megviseli, és nyilván téged is.
Viszont ezt nektek kettőtöknek kell megoldanotok, a kicsik érdekében, nem e-mailezgetni a gyerekekről a válásról, a vagyon megosztásról.
Próbáljatok meg leülni, ketten, és megbeszélni, mondj el neki mindent, talán el sem tudja képzelni, mit élnek most át a gyerekek, min mennek keresztül, hiszen nem látja őket, nem beszél velük, nincs ott.
Ti vagytok a felnőttek, nektek kell átsegíteni őket ezen a helyzeten.
Aztán üljetek le a gyerekekkel, tegyenek fel kérdéseket, és válaszoljatok nekik, nem kell belemenni a legapróbb részletekbe, de most bizonytalanságban élnek, mert nem tudják, mi zajlik körülöttük, és nem értik.
Plusz a fiam azon aggódik, hogy szegény apa nagyon szomorú egész életében, mert egyedül lakni nagyon rossz, nincs aki játszon vele munka után, és nincs akinek esti mesét olvasson. Meg nem ehet a finom ebédből amit anya főz.
Hahh, most mondjam neki, hogy ugyan!!! apukád marha jól elvan egy másik feleséggel:) Ő is biztos finomakat főz és játszik vele munka után:)
Az a helyzet, hogy már emailben kérte, írjam le mi van a gyerekekkel, sokat sírnak e.
DE nem tudtam és nem akartam leírni, mégha vmi barátnőmnek mesélek róla, akkor is elbőgöm magam!!!! Nem akartam azt se, hogy azt higgye hogy a gyerekekkel akarom visszazsarolni.
De egy biztos!!!! ELKÉPZELNI SE TUDJA MI VAN VELÜK.
Pedig a fiam már legutóbb ordítva megmondta neki, hogy Akkor leszek a fiad, ha nem költözöl el!
Annyira szomorú, a fényképével alszanak el, mert félnek, hogy elfelejtik aput. Meg félnek, hogy most ki vigyáz rájuk, hiába mondom, hogy ÉN, azt mondjk az apukák az erősek és ők vigyáznak a családra. És a kicsi fél, hogy egyszer én is világgá megyek:(
A statisztika valóban azt mutatja, hogy ezek a kapcsolatok, általában nem érik meg a válás kimondását. De mostmár komolyan kívánom neki, hogy töltse a karácsonyt egyedül az albérletében!!Még akkor se mondhatnám, hogy 1:1.
szerencséd volt és valszeg te is nagyon jól állsz a dolgokhoz , a párod meg időben ráébredt mit veszithet.
Drukkolok a topik indítónak hogy rendeződjön a kapcsolata , mert bizony álltalában ezek az elköltözések és szerelmek nem szoktak fél évnél tovább tartani. Kivéve ha otthon már elviselni sem tudják egymást.
nagyon jól írsz és nagyon igaz amit írsz .
Köszönöm:)
Sajnos az én történetem nagyon hasonlít a topikindítóéhoz:(
Ezért teljesen átérzem, min megy most keresztül, és sajnálom a két kisgyereket is.
A különbség annyi, hogy a mi kapcsolatunk más irányba fordult, így szerencsére a válásra nem került sor.
Viszont volt időm átgondolni, mit, hogyan csinálnék, ha mégis bekövetkezne a legrosszabb.
A fájdalom sokféle lehet, és mindenkiből más úton tör elő, van aki olyankor dühödten üvöltözik, hisztériázik, nem szép látvány, (sajnos a barátnőméknél hatalmas cirkuszok voltak, és az akkor kétéves kislányuk ennek mind részese volt) de mivel láttam erre is példát, nem szerettem volna, ha erre nálunk sor kerülne.
Én inkább kisírtam, kibeszéltem magamból, aztán kiírtam, talán ez is segített abban, hogy megértsem, nekem is részem volt abban, hogy idáig jutottunk. És ha az ember felismeri és belátja, igen, hibáztam, változtathat, javíthat az életén, a kapcsolatán.
Azt kívánom a topikindítónak, hogy a férje ébredjen úgy egy reggel, hogy érezze azt, nem boldog ebben az új kapcsolatban, talán csak egy múló fellángolás volt, nem igazi érzelem, és tegyen meg mindent azért, hogy helyreállítsa a házasságát, és visszataláljon a családjához... és hiányozzanak neki annyira a gyerekei, hogy belássa, nélkülük soha nem lesz teljes az élete...
Ha mégsem így alakul, akkor legyen IGAZI APA, és tegyen meg mindent azért a két kisgyerekért, mert ő is FELELŐS értük, neki sem lehet mindegy, hogy most miatta szenvednek, érzik a hiányát!
Ezt találtam:
http://www.pocaktoniesavalas.hu/index.php
Nagyon sajnálom... biztosan nagyon nehéz lehetett neked.
Elköltözik, te pedig egyedül aggódsz a kicsiért, legalább addig kitarthatott volna, míg a kislányotok felépül:(
Minél jobban "belemászunk" a történetbe, minél több részletet társz elénk, egyre inkább azt érzem, borzalmas, amit a férjed a családjával művel:(
Elszomorít, hogy egy apa, egyik pillanatról a másikra kisétál a gyerekei életéből, hetekig nem keresi őket, nem érdekli mi van velük.
Új életet kezd egy hölggyel, nem tud és nem akar lemondani az új szerelemről:(
Beleszeretett valakibe, tragédia, fájdalmas, megpróbáltátok, de ő már nem akarta veled folytatni... nehéz elfogadni, de ez a helyzet!
Viszont amit nem értek, a gyerekektől MIÉRT kell elszakadnia?
Boldog azzal a másik nővel, de annyira elvette az eszét, és szívét, hogy a saját gyerekei már nem is érdeklik??? Felfoghatatlan...
Elköltözött, de a napjaiba miért nem fér bele, hogy törődik a kislányával és a kisfiával???
Én azt javaslom, üljetek le, és beszéljétek át... elég, ha te szenvedsz, elég, hogy teljesen felborította az életeteket, ne fordítson hátat a gyerekeinek! Hétvégi apuka akar lenni, vagy még az sem?
Két három naponta töltsön el velük pár órát, foglalkozzon velük, akár otthon, csináljon programokat, ne érezzék azt a kicsik, hogy ők már nem számítnak neki, hogy nem szereti őket.
Ebben a korban még nagyon nehéz feldolgozni a szülők válását.
A sógornőm mondta, amikor nálunk elindult a lavina: "Lehetsz rá dühös, szenvedhetsz, de egyvalamit ne felejts el, ha válásra kerül a sor, tegyél meg mindent azért, hogy a gyerekek a lehető legtöbb időt tölthessék az apjukkal! Mert onnantól kezdve már nem rólatok szól a dolog, hanem róluk, és nagyon sok múlik az anya hozzáállásán.
A kisfiunk az utóbbi egy évben nagyon erősen kötődik az apjához. Sokat játszanak együtt, és ezek egészen más jellegű játékok, mint amikor velem van.
Azt javaslom, próbálj meg beszélni a férjeddel, és mond el neki, min mennek keresztül a gyerekek... próbálja átérezni a helyzetüket, és segítse át őket, ezen a nehéz időszakon. Elvégre ő okozta, az nem megoldás, ha elmenekül a problémák elől, és hátatfordít az eddigi életének:(
A kedves hölgy pedig egy jó ideig maradjon a háttérben!
Az apuka töltsön sok időt a kicsikkel, és biztosítsa őket arról, hogy igaz, hogy elköltözött, és nem lakik velük, őket nagyon szereti!!!Ez a legkevesebb, amit megtehet ebben a helyzetben!
Szia!
Olyan szép sorokat írtál a közös gyermekvállalásról.....
Bár én sosem mondom, hogy soha, ezt az ember egyszerűen nem jelentheti ki, de ez az, amit én sem tudok elképzelni. Amikor egy pár egymást szeretve közös gyereket, gyerekekt vállal, együtt örülnek annak, ahogy nő, fejlődik, aggódnak, ha beteg, együtt küzdenek, hogy midnenük meglegyen, és egyszer fontosabb tud lenni a család egységénél egy másik nő.
Látok olyan kapcsolatokat, ahol látszólag ez meg is van, de más tünetekből tudom, hogy a kapcsolat férges, így nem lepődnék meg egy hasonló fordulaton. De amikor az érzelmek mindkét részről mélyek és igazak, vajon mindez megeshet akkor is?!
És igen, mi van, ha meggondolja magát és visszajön. Az ember vajon képes lenne-e újra bízni, elhinné-e újra valaha, ha azt mondaná szeret, hisz a szívét korábban ellopta más?! Emlékszem még egy házasságom előtti csalódásra, majd belepusztultam, mit meg nem adtam volna, hogy ismét velem legyen, hogy úgy nézzen rám, ahogy napokkkal korábban, mert egyszer csak fogta magát és elment. De utólag, miután bőven túl voltam rajta, megláttam, hogy milyen is volt valójában, s hogy milyen jó, hogy megszabadultam tőle, s különben sem lett volna már semmi ugyanaz. Persze ott nem volt gyerek, meg semmi..
Sok erőt a topikindítónak!
Örülök, hogy nálatok ilyen hamar rendeződött a helyzet.
Ő pénteki napon mondta, hogy elköltözik, és utána hétfőn műtötték a lányunkat...
Nagy szükséged van most a családod és a barátok támogatására.
Ők bizonyára melletted állnak, és átsegítenek ezen a nehéz időszakon.
Egyébként nekem az első gondolat, ami megfordult a fejemben, az volt, hogy pakolok vissza a kocsiba, felkapom a két manót és indulok vissza a Szüleimhez... mert épp tőlük jöttünk haza egy hét után, amikor a párom beszámolt a nagy eseményről. Aztán rájöttem, ez nagy marhaság lenne, mert először is ez a mi otthonunk, ide köt minden, másodszor is, semmit nem beszéltünk meg, nem tudom, mi lesz velünk.... igazából semmit nem tudtam...
Viszont egy hónapig kerültem a férjem, ha dolgozni ment, sokszor sírtam, a gyerekekkel aludtam a kislányunk szobájában. A családból a bátyám és a felesége tudott a történtekről, a barátnőmnek is elmeséltem, sokat beszéltem velük...
Aztán nyitottam egy topikot, ami szintén segített, mert rájöttem, nem csak én vagyok ilyen helyzetben, nagyon sokan éltek át hasonló fájdalmat, sőt, van ennél sokkal rosszabb helyzet is.
A kisfiunk váratlanul megbetegedett, soha nem volt még lázas, akkor pedig közel negyven fokig felment a hője, egész éjjel virrasztottunk, együtt, és aggódtunk a kicsiért, azt hiszem, talán mind a ketten akkor jöttünk rá, mi az igazán fontos, és mi a leglényegesebb az életünkben, a családunk, és már nem akartuk elveszíteni! Semmi más nem számít, mert nincs ennél erősebb kötelék!