Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Ha ez vígasztal egyetértek veled annak ellenére, hogy én választ kaptam a kérdésemre.
Szerintem eleve hiba volt csak egy órára felkérni egy ilyen kalibert.
DTK-ból bőven elég lett volna a fele is, ő bezzeg itt írogatott nem tudom meddig. (Persze, ő árul valamit, az más.
)
Egy hozzászólás, amit meg fogok bánni, de akkor is muszáj, ugyanazért, ami a mondanivalója: "aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja". Én képtelen lettem volna tanárként a "lejárt idő" után abbahagyni. Ezért is jött ma az sms a fizetésemről, ami nem éri el a hat számjegyet egy hónapnyi igen kemény munkáért, hivatásért. Nem baj. Aki nem tudja, tanítja...
Bocsánat...
Időnk sajnos lejárt, a maradék kérdésekre majd talán egyszer, legközelebb.
Köszönöm, hogy ilyen aktívak voltak, és megkönnyítették ennek az órának a beszélgetését.
Hét éves koromban gyerekorvos szerettem volna lenni, mert annyira lenyűgözött a mi gyerekorvosunk, aki úgyszólván egy varázsló volt, vagy legalábbis én úgy éreztem. Aztán tizenegy éves koromtól költő. Így lettem aztán gyerekpszichológus és író. Persze előbb a kamaszkor idején úgy gondoltam, hogy első sorban "szabad ember" szeretnék lenni, ahogy ezt a Pármai kolostor című filmben egy bemutatkozó zseniális csavargótól hallottam, és ez a vágyam még ma sem múlt el teljesen.
Apám kívánságára jogot végeztem, de jogász soha nem voltam. Kalandos úton, amiről itt-ott már sokat meséltem, egy gyerekekről szóló újsághoz kerültem, és akkor végeztem el a pszichológiát, mert a munkaadóm kötelezett rá. Mire befejeztem, már harminchárom éves voltam.
Ranschburg tanár urat eleinte csak távolból ismertem, az ő jóbarátai közül sokan voltak az én barátaim, közeli ismerőseim (Montágh Imre, Popper Péter). De sűrűbben csak az utóbbi években találkoztunk, amikor mindkettőnk könyveit a Saxum Kiadó kezdte kiadni.
Szerintem volt paciensem, akivel kudarcot vallottam, elsősorban azok a felnőttek, akiket nem tudtam lebeszélni arról, hogy hozzám jöjjenek terápiába. De ők engem nem érdekeltek, míg a gyerekeknél mindjárt látok és érzek valamit, és jelenlétükben nem unatkozom, addig a felnőttek a terápiás kapcsolatban hidegen hagynak, velük szemben egyértelműen tehetségtelen vagyok.
Tisztelt Vekerdy Tamás!
Először is én is megköszönném a sok hasznos gondolatot, amit Öntől kaptam az évek során:)
A kérdésem pedig:
A fiam 11 éves, 4. osztályos. Az iskolában, ahova jár, ötödik osztályra felbontják az eddigi osztályközösségeket és 3 új osztályt válogatnak össze úgy, hogy ebből két osztály angol tagozatos lesz, a harmadik pedig egy normál tagozat. Lefordítva viszont ez azt jelenti, hogy a leggyengébb képességű vagy problémás gyerekek kerülnek a harmadik osztályba. Nyilván ezért az osztályért a tanárok sem versenyeznek és a gyerekek sem túl motiváltak.
A fiamnál rezeg a léc, vagy bekerül az angol tagozatra, vagy sem... ennek pedig az oka az, hogy bár a gyerek mindenki által elismerten kifejezetten jó képességű, de szétszórt, a tanulmányi eredménye hullámzó, nem éppen szorgalmas. Év végén pedig az elért jegyek alapján válogatnak. Ráadásul kifejezetten jó angolos, tehát elég nagy kudarc, ha nem angolos osztályba kerül.
Erősen hajlok arra, hogy ha ebbe a gyengébb osztályba kerülne, akkor iskolát váltsak vele. A váltásra talán most lenne így a legalkalmasabb az időpont, hiszen ha marad, akkor is egy új - bár az iskolából ismert gyerekarcokból álló - közösséget kellene megszoknia.
Ön mit javasolna?
Tisztelt Vekerdy Úr!
Az lenne a kérdésem, hogy teljesen normális, ha egy 1,5 éves gyerek semmivel nem játszik?
Egyszerűen nincsen olyan játék, amely lekötné. Minden típust megpróbáltam, volt, hogy a játékok nagyrészét eltettem, később elővettem, de mindent otthagy, eldobja. Leülök vele játszani, akkor közli, hogy ez nem jó, és elmegy. A játékboltból is kijön, nem sír semmiért sem.
Olvasás, mesehallgatás, versek, legók, fakockák, babák, stb., semmi sem érdekli.
Picinek is ilyen volt, azt hittem, ez majd változik. De nem. Tehetetlen szülőnek érzem magam, akinek folyton unatkozik a gyereke. Mert bizony egész nap a lakásban lézeng én meg megfeszülök, akkor sem tudom lefoglalni.
Nekem szeret segíteni, kb. 2 percig, de másnap már csak 1 perc, harmadnap meg már az sem érdekli.
A játszótéren egyedül szeret játszani, a gyerekeket nézi, de nem megy oda, ha sokan vannak, kimegy a játszótérről.
Az autókat, motorosokat szereti nézegetni, ezért sokat vagyunk az utcán, ott több az inger.
Még hozzátenném, hogy 1,5 évesen mondatokban beszél, mindent kommentál, 2 héttel korábbi eseményekre pontosan emlékszik, elmondja.
Köszönöm a tanácsát.
Hát igen, ehhez nehéz bármit is hozzátenni, talán csak annyit, hogy a veszekedő testvéreknek mindig jót tesz, ha két külön szobácskájuk lehet (bár oda is átjárnak egymáshoz veszekedni).
Idővel a dolog enyhül, különösen akkor, ha megtaláljkuk a módját, hogy legalább időnként a nagyobbikat szinte kisgyerekesen babusgassuk, akár a kicsi kárára is, ami a kicsinek viszont nem árt. És ha van lehetőség arra, hogy külön programokat csináljunk néha a naggyal, amikor ugyanúgy hangsúlyozottan csak az övé vagyunk, mint este, amikor vele sutyorgunk, mikor a kicsi már alszik, vagy már az ő szertartása véget ért.
A magányos szobai elfoglaltságból csak más emberek társasága tudhatja őt kiragadni, ahogy ezt aga is tapasztalhatja. A kamaszkor közeledtével aztán egyre kevésbé szólhatunk bele ezekbe a dolgokba.
Kedves Vekerdy Tamas!
Nagyon orulok, hogy itt kerdezhetek Ontol a forumon!
A kisfiam negyedik osztalyos egy angol Steiner iskolaban. Nagyon szeretnenk, ha lenne lehetosege arra, hogy Magyarorszagon is jarjon egy felevet ottani Waldorf intezmenybe. Tokeletesen beszel magyarul, ir es olvas is, de nyilvan csak "hobbi szinten" uzi az utobbiakat. Egy otthoni iskolaban toltott par honap sokat lenditene ezeken.
Abban nem vagyunk biztosak, hogy mikor is lenne ez legalkalmasabb eletkori szempontbol. Mi minel hamarabb szeretnenk, de azert dilemmazunk azon, hogy a megszokott kozossegbol kieses, ujhoz alkalmazkodas, egyebek nem jarna-e tobb negativummal, mint haszonnal az o szempontjabol.
A kesobbi cserediak-programokat (kilencedik/tizedik evben) francia vagy nemet teruleten szeretnenk kihasznalni, mert ezeket a nyelveket tanulja. Ha most meg nyolcadik elott vagna bele ebbe a "magyar projektbe", akkor termeszetesen nem egyedul menne Magyarorszagra.
A fentiekkel kapcsolatban szeretnem megkerdezni a velemenyet, vajon jo otlet-e a magyar felev, es ha igen, mikor is lenne a legidealisabb.
Elore is koszonom, ha tud valaszolni!
Sok szerettel udvozlom:
Kati
Nagyon köszönöm a válaszát, sokat segített.
Kívánok további jó munkát és jó egészséget Önnek!
Üdvözlettel: Darling
Én megpróbálkoznék az óvodával, de minden erőltetés nélkül. Eleinte csak látogatóba mennénk hármasban, és ha a gyereknek kedve lenne hosszabban ott maradni, akkor egy kicsit ott hagynám, míg én a boltba megyek, aztán újra visszatérnénk - ha ezt az óvoda lehetővé teszi. Az otthagyási idő nőhetne valamicskét. De az egész dolgot nem erőltetném.
Nagyon nehéz egy nagy gyereknek elviselni, ha nem ő akarja, hogy őt "kidobják", és a kicsi otthon marad anyával. Ez feltüzeli a testvérféltékenységet.
Ami a második nehéz kérdést illeti, a maga helyében én biztos, hogy egyedül utaznék haza anyámhoz, miután szereztem egy rokonszenves, megbízható bébiszittert. De ezek nagyon nehéz kérdések. Édesanyját nem lehet odavinni a közelbe, ahol maguk laknak valamilyen gyógyintézetbe stb?
Én az első iskolába adnám a gyereket, miközben tudnia és éreznie kellene, hogy én mindenben ott állok mögötte és mellette, és mindig meg fogom védeni a külvilággal szemben, még akkor is, ha nem értek egyet azzal, amit csinál. Azt majd külön lerendezem vele.
Azt is éreztetném, hogy nem tulajdonítok óriási fontosságot a jegyeknek, és cinkosan támogatnám minden akadály lekűzdésében. Könnyedén segítenék neki a házifeladat megcsinálásában, ami azt jelenti, hogy nem követelném, hogy segítek, de ő csinálja meg, hanem urambocsá ezt-azt megcsinálnék vele, neki, helyette...
Köszönöm a válaszát.
Tehát ha jól értem Ön is úgy látja, hogy a mai szülők (túlnyomó többsége) nem tud jól gyereket nevelni.
Igen, türelem és addig is jó a matrac. Átmeneti megoldásként.
A 9-10. évamúgy is a "metafizikus nyugtalanság" kora. Mi lesz, ha meghalok? Mi lesz, ha a szüleim meghalnak? Mi lesz, ha meghal az öcsém? (Akire néha esetleg dühös vagyok.)
És ehhez még járulhat az is, hogy "hova fogunk költözni, ott milyen lesz, mi lesz velem, milyen lesz az iskola" stb.
Én még várnék a szakemberrel. Lebonyolítanám a költözést, és ott is várnék még 3-4-5 hónapot, aztán ha a tünet marad, esetleg megkeresnék valakit. De a dolog inkább normálisnak látszik, mint bármilyen értelemben kórosnak.
Hát igen, persze hogy a szülők, vagyis mi felnőttek, vagyis a mi életmódunk, idegességünk, gyűlölködésünk, agresszivitásunk, türelmetlenségünk áll a gyerekek "felhúzottsága" hátterében.
Csak egy pillanatra gondoljuk meg: 150-200 évvel ezelőtt a gyerekek nyolcvan-kilencven százaléka egy átlátható világban élt. Nagy falusi udvarok, nagy kertek, széles utcák, csak néha zörög át egy szekér, közel a mező, a patakpar, megmászható fák, billegő pallók. A gyerekek egész nap a szabadban rohangáltak és játszottak, illetve utánozták a felnőtteket. Ők is részt vettek az egyszerűbb munkákban, tojást kerestek a tyúkok alatt, fejtek, segítettek a behordásnál, palántáztak és így tovább. Látták, hogy miből mi lesz. A sárga búzából fehér liszt, abból lángos, kenyér, ott helyben sül a kemencében.
A mai gyerek, ha megkérdezzük, mit csinál édesanyád, azt válaszolja: elmegy a dolgozóba. És ott mit csinál? Felhív engem telefonon.
Szóval átláthatatlan, beszűkült világ veszi körül gyerekeket, kevés mozgáslehetőséggel. A felhalmozott aktivitás növeli az agressziót. És akkor még a képernyők! Leállítják a testi mozgás után (hiszen leültetik a gyereket) a lelki mozgást is, a belső képkészítést, a feldolgozást. Ha a gyerekek csak a legszelídebb, legjobb angol természetfilmeket néznék órákon át a tévében, akkor is nőne az agressziós szintjük - de nem is azt nézik. A vita eldőlt.A filmbeli agresszió növeli az agressziós szintet, és minél rosszabb állapotban van érzelmileg a gyerek, annál inkább.
De a legjobban egy nagy amerikai vizsgálat tanúsága szerint a rajzfilm emeli az izgalmi szintet, növeli az agressziót. Tehát az, amiről úgy gondoljuk, hogy ez aztán tényleg neki való.
Nem nagyon van mit tenni. Egy esetleges, barátságos pszichológusnál heti legalább három alkalommal létrejövő úgynevezett ventilláló, a belső gondokat, feszültségeket megszellőztető kapcsolaton kívül, ha ezt a gyerek is akarja.
Elég sok minden feldolgozni valója van: a válás, az apa, az egykor szigorú nevelőapa, a két kistestvér stb. (Előfordulhat, hogy a pszichológushoz járás idején a gyerek egyszer csak "rosszabb" lesz. Ez azt jelenti, hogy felszínre bukkantrak olyan rejtett feszültségek, amelyek eddig kmondhatatlanok voltak, és megindult a feldolgozás. Ezt ki kell bírni. Sok jelentős felnőtt is titokban vagy vélig titokban időnként rágja, vagy tépdesi a körmét. Ez nem bizonyult akadálynak a pályafutásukban.)
A napom jelenleg még sok futkosásban tellik, ami egyrészt jó, mert dolgom van, másrészt kicsit túlzottan kifelé fordít. De ifjú korom úgy telt el, hogy nem sok mindent lehetett csinálni, úgy látszik, ezt most pótolom.
Ifjúságom legközelebbi barátai sokfelé széledtek. Van, aki külföldön él, van, aki már "elment", van, aki egészen más felfogást képvisel, mint ami valaha összekötött minket.
Akikkel jelenleg leggyakraban találkozom a családomon kívül, azok valamilyen formában itt vagy ott munkatársaim.
Úgy látom, általános, hogy a baráti társaságokfeloszlottak, kávéházi törzsasztalok nincsenek. Ez nagy kár.
Azt hiszem, "legfontosabb érték" nincs, csak értékek vannak, ha mégis mondani kellene egyet, az a valódi, érzelmi jelenlét a saját éltünkben, és a hozzánk közelállók életében egyformán.
Legközelebb ne szóljon az osztályfőnöknek, bírja ki a feszültséget, amit ez a hallgatás magában okoz. Én ezt megmondanám a gyereknek is, hogy ilyen nem fog többet előfordulni, hogy ha ő valamit rám bíz, és én ígéretett teszek, mégis tovább adom.
Ha maguk nem isznak, és a maga folyamatos szorongása az alkoholizmus rémképét nem vetíti folyton maga elé és a gyerek érzelmileg jól volt eddig beágyazva a családba, és most kamaszkorában megkapja a kellő szabadságot, akkor lehet, hogy megkóstol ezt-azt, ettől nem szabad nagyon megrémüln, de jósolható, hogy nem lesz függő.
Ami a Waldorfot illeti: nem támogatok semmiféle erőszakos átszoktatást.
Az írás nem hagyományos tevékenység és nagyon óvatosan, szülői egyetértéssel meg lehet próbálkozni azzal, hogy bár a gyereket meghagyjuk minden tevékenységben balkezesnek, az írást lassú ismerkedésben próbálja jobb kézzel kivitelezni.
A Waldorf-iskolában az írást amúgy is festés, formarajz, kézimunka stb. előzi meg, és a gyerekek a saját írásukon tanulnak meg olvasni.
Ami pedig a gyerekek gyógyszerezését illeti, csak annyit mondanék, hogy nem vagyok dogmatikus elvi ellensége minden gyógyszerezésnek, ahogy természetesen nem támogatom a "mindenre azonnal gyógyszer és minél erősebbe" felfogást sem.
A különböző magatartászavarok esetében, melynek hátterében hiperaktivitás áll, és ez már orvosi kérdés, igenis helyén való bizonyos gyógyszerezés, sokat segít a gyereken és nem sodródik az esetleges kamaszkori öngyilkossági kísérletek felé.
Jó napot, kedves fórumozók!
Elkezdjük sorra venni a beérkezett kérdéseket. És reméljük, eljutunk az aktuálisakig is.