Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Halálközeli élmények
Létrehozva: 2009. március 3. 15:39
Kedves Fórumozók!
A segítségeteket szeretnénk kérni. Egy hamarosan megjelenő Nők Lapjában cikket írunk a halálközeli élményekről. Arra a kérdésre keressük a választ, hogy kell-e félnünk a haláltól?
Olyan embereket keresünk, akik pl. már átélték a klinikai halál állapotát, és szívesen elmesélnék nekünk, hogy az alatt a pár perc alatt mit tapasztaltak (ha semmit, számunkra az is érdekes).
Olyan olvasók is érdekesek lehetnek, akik mondjuk egy baleset során átélték a "lepergett előttem életem filmje" élményt, de nem haltak meg. Viszont esetleg a halál közelségének hatására változtattak az életükön.
Ha esetleg rendelkeztek ilyen élménnyel, vagy ismertek valakit, aki igen, kérlek titeket, írjatok nekem egy levelet a g.kertesz@sanomabp.hu/%22">g.kertesz@sanomabp.hu email címre vagy privit ide, a Caféra, benne egy telefonszámmal, amelyen elérhetlek titeket.
Addig is, miközben a cikk készül, azért dobjuk fel a kérdést itt is, a Fórumon: kell félnünk a haláltól?
Segítségeteket előre is köszönjük,
Kertész Gábor
Nők Lapja
Sziasztok!
Olvastam a cikket az újságban, úgy találtam erre a topikra.
Nekem is volt egy olyan élményem, ami a hozzátartozómé volt tul.képpen, nem az enyém.
Édesanyám 1997-ben, látszólag makkegészségesen bekerült egy "rutinműtétre" a kórházba, ahol sorozatos, vérlázító nemtörődömség és gondatlanság közepette, egy műhiba miatti agyi oxigénhiány miatt 36 órával a műtétje után meghalt.
Én már akkor is foglalkoztam természetfeletti dolgokkal, úgyhogy nem lepett meg, hogy mélykómában is beszélgetni tudok Vele. Azon sem csodálkoztam, hogy Látom az elhúnyt látogatóit is, nemcsak a fizikai világból valókat.
Az sem volt meglepő, hogy képes voltam a férjemnek telepatikusan üzenni, hogy vigyen haza, mert teljesen elkészültem a lelkierőmmel. Az viszont teljesen váratlanul ért, hogy mikor hazamentem és lefeküdtem aludni, "beindult" a klasszikus élmény, sötét alagúttal valami félelmetes vidéken át. Megkettőződtem, egyik részem mondta azt, amit tanultam, amit kell ilyenkor, vagyis "lépj a fénybe, menj tovább, ne félj, ezek nem valóságosak itt körülötted" a másik részem teljes mélyében átélte az élményt, a félelmetes száguldást a sötét alagútban.
A Fénybe érést azért nem tapasztaltam meg, mert az akkori tudatállapotom minden volt, csak nem fényes, de az Anyukámmal még utána is, hosszú ideig társalogtunk (megmutatta, hova tett dolgokat, nem engedte, hogy a kedvenc könyvét elajándékozzam a többivel-addig kellett válogatnom, míg meglett- és még számtalan eset volt). Ennek már vége, és eléggé örülök neki, mert jó helyen vannak Ők ott, ahol vannak, szükségtelen bolygatni kommunikációval.
Köszönöm, hogy elmondhattam
25 éves nő vagyok. Olvastam a Nők Lapjában a "Mi vár az élet után?" című cikket. Én csak annyit szeretnékezzel kapcsolatban elmesélni, hogy bár nem voltam sem életveszélyben sem pedig klinikai halál állapotában de mégis megtörtént velem olyan élmény ami hasonlított az úgynevezett "klinikai halál" álapotához, vagy a "testen kívüliséghez".
1999.április 30án hajnalban a nagyapám meghalt. Én akkor 14-15 éves lehettem. Azon az éjszakán én nagyon aggodtam a nagyapámért bár a szüleim felkészítettek minket, de mégis ez az éjszaka más volt mint a többi. Sírva imátkoztam magamat álomba. Hallottam egész hagosan a lélekzetemet, és a szívdobogásomat. Majd kinyitottam a szemem és a plafont el tudtam érni a kezemmel. (nem tudtam miez, de nagyon jó érzés volt lebegni). Láttam magamat fellülről és körülöttem szinesfények voltak...
Mintha félálomban lettem volna, mert folyton a nagyapám járt az eszembe. Megnéztem az órát. Tisztán emlékszem hogy hajnali 3 óra volt. Úgy éreztem, hogy testileg odamentem megnézni, közbe láttam hogy még mindig ágyban volt a testem. Azt gondoltam hogy ha reggel felébredek le fogok menni fél órával előbb a nagyszüleimhez. (a nagyszülők, tőlünk kb 1 km-re laktak.)
Nem tudom mennyi idő telhetett el csak arra emlékszem hogy ahogy kigondoltam már ott voltam a házukban. Láttam szüleimet, és a mamámat, meg a családtagokat ahogy sírnak. Mintha filmben lettem volna. Mindezt fellülről láttam. Hallottam ahogy anyám mondta apának, hogy fel kell hívni a lányokat, majd az órára nézett és azt mondta "majd 5óra után akkor kell fel a "kicsi".
Nem féltem, mert éreztem hogy valaki mellettem van... Aztán tudatosult bennem hogy nagyapám meghalt. Elkeztem rohanni, mint egy hitetlen kamasz aki nem törödik bele hogy meghalt a nagyapja. Mintha egyik szobából a másikba futottam volna át, leültem a szobámba az ágy szélére. Sírtam, és ő megvigasztalt. Aztán olyan boldog lettem mint ő. Megértettem, hogy ennek így kell lennie. (távolból hallottam az ébresztőórám csörgését, ami elég hangos volt amúgy!) Aztán nagyon szép csodaszép dolog jelent meg a szobám közepén. Én kérdeztem hogy "a mamával mi lesz?" "hagyod hogy fájjon neki?, "veled akarok menni!" Mosolygott, majd azt felelte: "a mamával hamar találkozunk." Te nem jöhetsz velem, neked még dolgod van itt!" - De mi?- kérdeztem. "Fel kell kellnekd!"
Egy nagyon erős "erő" visszarántott és mikor felkeltem tudatosult bennem minden. Az óra 05:03 percet mutatott...
Majd gyorsan felöltöztem, mert nagyon nem hittem el ezt az egészet...hogy ez biztos csak egy rossz álom lehett úgyhogy megyek is le a nagyszüleimhez. Aztán megcsörrent a telefon...Jött a rossz hír!
Csak ennyit szerettem volna veletek megosztani. Azóta is történnek velem ilyen dolgok. Tudom félelmetesnek hangazanak és hihetetlennek.... (csak szeretni kell, nem félni! ;) )
Anyukám 2 éve, pont a 87.születésnapján halt meg. Az a szokás nálunk, hogy a születésnapost reggel,még az ágyában felköszöntjük., a kertből szedett virággal. Már 7 órakor ott mászkáltam, pedig nem szokott olyan korán felkelni. Résnyire nyitva volt mindig az ajtaja, pont az ágyára lehetett látni. Belestem, még aludt. 8 felé láttam felébredt. Mivel, február volt, nem volt a kertben virág, kikaptam a vázából egy művirágot, és azzal köszöntöttem, mosolygott, jó kedve volt. Megkérdeztem tőle, mit főzzek neked, amit ritkán főzök, és szeretnél enni. Azt mondta gulyást. Kimentem, megbeszéltem a férjemmel, hogy mit hozzon a hentestől, közértből. Majd mivel levelet várt a férjem, mentem a számítógéphez, hallom a férjem kiabál, hogy azonnal menjek. Anyu a földön feküdt, nem lélegzett. Gyorsan a feje alá tettünk egy párnát, rá a takaróját, mert nem tudtuk megmozdítani. Akkor elkezdtem nyomogatni a mellkasát, lassan lélegzett, nagyon lassan. A mentősök 1 órát küszködtek, de nem tért magához. Én ott ültem közben és imádkoztam érte. Talán látott bennünket útban az ég felé? legnagyobb bánatom, hogy csak egy gyors puszit adtam neki reggel, és szaladtam a dolgomra. Sokáig nem álmodtam vele, aztán azt álmodtam, hogy a régi házukban ültek apuval a nappaliban, úgy, mintha egy kép lett volna. Ebből tudtam, hogy már együtt vannak. Azóta akárhányszor álmodom vele, mindig ölelem, puszilom, mert, azt elmulasztottam amíg élt.
Ő is mesélte a halála előtt pár hónappal, hogy nagyon megijedt, azt álmodta, hogy egy fekete alak benézett az ablakán.
Kedves Fórumozók,
nagyon szépen köszönjöm a sok hozzászólást, véleményt, gondolatot, vallomást.
Segítségetekkel rátaláltam a cikkben megszólaló négy interjúalanyra, és a szakértőre is, aki a tudományos álláspontot mondja majd el.
Az írás előreláthatóan a Nők Lapja 15. számában jelenik majd meg, április elsején. Mivel minden hozzászólást nem tudunk a lapban megjelentetni, beleírtam a cikkbe a Fórum címét, így azok is ide találnak, akik annyira nem ismerik a Café fórumát.
Amennyiben észrevételetek lesz a cikkel kapcsolatban, írjátok meg nyugodtan, akár ide, akár priviben.
köszönöm még egyszer,
Kertész Gábor
újságíró
Nem tartozik szorosan a témához, mégis megkérdeném: hisztek Ti a halott látókban?
Én nagyon szeretnék beszélni Apukámmal, aki már 7 éve meghalt. Lenne 1-2 fontos kérdésem a számára.
Mit gondoltok?
Sziasztok!
Pontosan nekem is ilyen kérdések vannak néha a fejemben.
Miért nem tudok róla hogy más testben vagyok?Néha annyira tulbonyololítom már hogy csak belekavarodok
Jó néhány éve már, hogy anyukám infarktust kapott otthon, úgy, hogy azonnal leállt a szíve. 26 perc után élesztették újra a mentősök, és agykárosodást szenvedett, egy hétig volt kómában (sok más egyéb következménye volt, ez nem tartozik ide, már nincs is köztünk sajnos). Hátborzongató, de azóta én is elhiszem, hogy az agy hátborzongató dolgokat „művel” azokban a percekben. A helyzet ui. a következő volt: anyu ezután összekeverte az „idősíkokat”, már meghalt családtagokról úgy beszélt, mintha köztünk élnének, de a létező családtagokkal, pl. a gyerekeimmel, beteg nagymamival stb. is tisztában volt. Viszont „kreált” még egy családtagot, Katit, aki szerinte a lánya. Egyébként ketten vagyunk, a húgom és én, 11 év korkülönbséggel. Úgy beszélt mindig a Katiról, mint amikor a húgom kb. 6-7 éves volt, mintha a Kati az akkor kisiskolás húgom lenne, vékonyka, játékos, ugyanazokkal az eseményekkel, balesetekkel, amelyek a húgommal történtek annak idején. De ő ezt mind „jelen időben”, mintha akkor történne. Mikor jön haza, mit írt fel neki az orvos, stb.
Kezelték Budán az ORI-ban, ahol a szakorvos szerint a rövid- és hosszú távú emlékezete összekeveredett.
Szerintem pedig a következő a magyarázat (már ha magyarázatnak lehet nevezni): amikor a klinikai halálban volt, úgymond lepergett előtte az élet (előjöttek az emlékek), és éppen abban az időben „járt”, amikor a húgom kicsi volt, amikor újraélesztették, és így nem tudott már „rendet rakni” az emlékei között. Lassan megszoktuk, elfogadtuk a „Katit”, nem volt ebből semmi probléma. 5 évig éltünk így együtt anyukámmal, aztán szépen csendesen elaludt.
És még egy nagyon érdekes, bár nem tartozik szorosan a témához: „elfelejtette”, hogy évtizedeken át láncdohányos volt! Hát ne így szokjon le senki a cigiről….
Szerintem az életben a legjobb dolog a halál. Ne értsen félre senki, nem szeretnék meghalni, sőt, imádok élni. Én egy reinkarnációs utazás során éltem át a halálomat és fantasztikus dolog volt.
83 éves öreg ember voltam, egy ágyon feküdtem, a kutyám nyakát simogattam és vártam a halált, ami be is következett. Fény vett körül, melegség és határtalan megértő szeretet, amit szavakkal egyszerűen nem lehet kifejezni. Fantasztikus érzés volt. Lubickoltam a fényben és szeretetben, megkönnyebbültem és feltöltődtem. Szóval a haláltól egyáltalán nem félek, csak az bánt, hogy a szeretteim szomorúak lesznek miatta. Azóta a halálhoz is egészen másképp viszonyulok. Valami oknál fogva, eddig is képtelen voltam azt mondani, hogy - őszínte részvétem - azóta pedig legszívesebben azt mondanám a gyászolóknak, hogy - gratulálok .
A halállal egyszerűen csak megszabadulunk a testtől, mint egy koszos ruhától és az élet megy tovább.
Talán furcsa amit írok, de akkor is így érzem...
A Vidámparkban van egy játék. Ami felmegy egy toronyba majd nagyon gyorsan le. az ember megemelkedika székben, de benne marad, hisz fentről le van fogva.
Az érzés hatalmas. AZonban elsőre nagyon nagyon megijed az ember. én anno azt hittem meghalok... vagy ilyesmit. mindenkinek azt mondtam, hogy ki kell próbálni. esetleg a riporter kipróbálhatná, hátha tényleg ő is ezt érezni és értené miért mertem ide beírni....
Talán furcsa amit írok, de akkor is így érzem...
A Vidámparkban van egy játék. Ami felmegy egy toronyba majd nagyon gyorsan le. az ember megemelkedika székben, de benne marad, hisz fentről le van fogva.
Az érzés hatalmas. AZonban elsőre nagyon nagyon megijed az ember. én anno azt hittem meghalok... vagy ilyesmit. mindenkinek azt mondtam, hogy ki kell próbálni. esetleg a riporter kipróbálhatná, hátha tényleg ő is ezt érezni és értené miért mertem ide beírni....