Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Hallgatom a neo fm-t, ezt a számot már nagyon régen hallottam.
Nagy erőfeszítés kell, hogy fel ne hívjalak.
“Az ember mindig tudja az igazat, azt a másik igazságot, melyet a szerep, a jelmezek, az élet helyzetei eltakarnak.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)
Azt mondták, hogy nem az én hibám, ami történt, mégis felelősnek érzem magam.
Elmentél, most már nincs mit tenni, nem tudtalak visszatartani. Amikor már csak az élettelen tested feküdt ott és megöleltelek, éreztem, hogy az már csak egy test, porhüvely, semmi más...a lelked máshol jár. Aznap éjjel álmomban láttalak, egy semmiből előkanyargó végtelen úton futottál felém, s én kitártam a karjaimat. De hiába futottál felém mosolyogva nem csökkent köztünk a távolság. Lenéztem és a karjaim hirtelen átlátszóvá váltak. Ismét Rád néztem, s ekkor már Te is átlátszó voltál. Gondolom így akartál elbúcsúzni tőlem. Utoljára akkor "találkoztunk" amikor a kicsi beteg lett. Tudtad, hogy baj van s figyelmeztettél azon az éjszakán, másnap mégis elutaztam, gondolván ez csak egy álom volt. De most már tudom, hogy azért álltál az ágyam mellett, mert figyelmeztetni akartál. Szeretném megköszönni, hogy vigyáztál rá, és hogy még mindig a nyomában vagy, ügyelsz rá. Tudod, hogy milyen kis őrült.
Csak azt szeretném mondani, hogy azóta is minden nap eszembe jutsz, és még mindig, ugyanúgy fáj…
Egyszerűen nem tudom, mi van velem, egész nap csak rád tudok gondolni. Még most is látlak, ahogy állsz a megállóban és engem nézel. Hihetetlenül jó volt meglátni téged ott. Mint tegnap is. A képek villognak az agyamban, ahogy mentél a biciklivel és aztán az autóban. És ma a megállóban.
Pedig tegnap reggel úgy ébredtem, hogy nem érdekelsz. Nem néztem feléd, és tényleg igyekeztem nem gondolni rád. De délután már nem tudtam közömbös maradni.
Szégyellnem kellene magam. Nagyon, nagyon. De annyira vágyom rád, hogy ez az érzés elnyom minden mást bennem. Meddig lehet ezt így folytatni??!! Minden nap a nagy semmi.
Jobb is, hogy ma dolgozol. Talán így tudok egy kicsit gondolkodni is. Holnapra biztosan megint hideg lesz minden. Te is rájössz ma (ha gondolsz egyáltalán rám), hogy mennyire értelmetlen ez az egész. És holnap újra igyekszünk nem egymásra nézni, legalábbis nem túl hosszan.
Nem bírom már ezt. Néha azt gondolom, hogy ennél már az is jobb lenne, ha nem éreznék semmit irántad. De nem tudok lemondani rólad. Elég ha rám nézel azokkal a gyönyörű szemeiddel és már görcsben a gyomrom.
Nem vagyok normális!!!
Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert szenvedek látni,
Nem akarom látni, mert fáj, ha látom.
Nem akarom látni, de mégis várom.
Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert reszketek látni,
Nem akarom látni, mert fáj, ha látom.
Nem akarom azt, hogy újra fájjon.
Nem akarom nézni az arcát, ha kérdez,
Nem akarom tudni, azt, hogy mit érez,
Nem, nem, nem, nem!
De igen! Szeretem!
nem értelek, nem értelek!
azt mondod, nem tudsz betelni velem, és annyira kívántatos vagyok, és milyen jól érzed magad velem
közben abbahagyjuk a beszélgetést
nem megyünk sehova
alvás közben elhúzódsz tőlem
hogy a többiről ne is beszéljek...
majd kiderül, hogy mással randizol
egy világ dőlt össze bennem, de már pont leszarom - van rutinom benne, hidd el... és hálás vagyok, hogy csak pár hét szólt rólad
ami bosszant, hogy hogy veszed magadnak a jogot, hogy ilyeneket mondj, amikor közben mást szédítesz (vagy dugsz, vagy akarsz dugni, nem tudom)???
volt, aki megmondta nyíltan, szexet akar
rosszul esett, de tudod mit?
sokkal többre becsülöm, mintha lehazudná a csillagokat is az égről!!!
és még te sértődsz be halálosan, amiért nyomozni mertem utánad !!
sose tettem ilyet, nem az alaptermészetem
de üvöltött rólad, hogy nagyon nincs rendben valami
tudod mit?
nagyon örülök, hogy megtettem!
Gyűlölöm, ahogy vezetsz, azt is, ahogy nézel,
Gyűlölöm cipőd, s ha átjár tekinteted tőre,
Gyűlöletem oly heves, hogy rímet hányok tőle.
Gyűlölöm, gyűlölöm, ha hazudsz, és azt is gyűlölöm, ha nem,
Ha miattad nevetek, vagy ha könnyes lesz a szemem.
Gyűlölöm, ha nem hívsz fel, ha nem nézel felém,
S gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek egy cseppet sem,
Szemernyit sem, nem gyűlöllek én."
Istenem! El sem hiszem! Végre beszélhettem veled!!! Olyan jó volt hallani a hangodat. Egy szavaddal le tudsz venni a lábamról. De volt egy pont, ahol már nem bírtam a szemedbe nézni, mert úgy éreztem, hogy mindenki észre fog venni mindent.
Most napokig nem láthatlak. Remélem, hamar beszélhetünk megint. Nagyon fogsz hiányozni nekem!!! Drága, milliószor csókollak!
Kedves,
nem értesz. Ebben én is hibás vagyunk, de leginkább az, hogy alapvetően mások vagyunk. Rengeteg dolog van, amiben együtt rezdülünk, mintha ki-be mászkálnánk egymás fejében, de most, fél év után kezdenek előjönni a klülönbségek is.
Te alapvetően társasági ember vagy, én magamnakvaló. És nem érted, miért... igaz, ehhez keveset beszéltem magamról. Nem megy még.
A másik dolog: hétvégén nálad voltam, jól éreztem magam nagyon, jó volt együtt lenni. De, megismerve a barátaidat, családodat, azt éreztem, hogy nekem ott nincs helyem. A te életed kerek egész, úgy, ahogy most van. Kéthetente egy hétvége neked elég együtt, nekem nagyon kevés. Tudom, hogy nem tudunk rajta változtatni, de nem is érzem, hogy te szeretnél...
Érzem, hogy szeretsz, csak én kicsit jobban. Vagy csak máshogy :(
Nem tudom, meddig bírja a távkapcsolat. Vagyis én meddig bírom. Nagyon jó, hogy vagym de a hiányod fájdalmas.
remélem, ez csak a pms, és holnapra elmúlik...
Itthon vagy? Nem tudom, és ettől megőrülök.
Mindíg úgy látom, hogy lebben a függöny, mintha..... De biztosan csak a szél mozgatja. Biztos meglátom majd, hogy ő jön ki egyedül és nevetségesnek fogom érezni magam. Pedig nagyon vágylak látni.
Tegnap este véletlen volt? Vagy láttad, hogy ott vagyok? Most olyan nagy szükségem lenne rád. Hogy megfogd a kezem, átölelj és azt mondd, hogy minden rendben van. És minden rendben lesz. Milliószor csókollak. Hiányzol!
Hiszékeny vagyok,
mert elhittem, hogy szeretsz...
Hiszékeny vagyok,
mert azt hittem, a barátom lehetsz...
Hiszékeny vagyok,
mert elhittem, hogy az élet szép....
És hiszékeny vagyok,
mert elhiszem: nincs veszve minden még!
Azt hittem, hogy vége. Hogy már nem jelentessz semmit sem nekem. De tévedtem. Még most is - pedig már eltelt majdnem egy óra - remeg a lábam és a gyomrom, és nem tudok másra gondolni, csak RÁD! Nem akarom ezt. Erős akarok lenni és közömbös. De ha rám nézel, megszűnik a világ és elvesztem az eszem. Miért van ilyen hatalmad fölöttem??!!
"Különös, hogy a fájdalom szinte megfojt, mert egy másik ember szeme nem nézett az enyémbe." (Charlotte Bronte)
Nagyon hiányzol!!!
Nem tudnám őt bántani miattad.
Sosem lennénk igazi társai egymásnak… két félember… De mégis, ezen, az irántad érzett szerelmen keresztül ismertem meg a szerelmet. Leragadt.
Pedig. megtanultam a normalitást … egész jó vagyok benne, komolyan ---
Azt várom, hogy rám köszönj. Vonalban vagyunk. Hallgatok! Miért is?
Firtatom a régmúltat… miért? Borzalmas vagyok… kínozlak és magamat is…
Meg aztán miről is tudunk beszélgetni? Kettőnkről? A „valamikorvolt-kettőnkről”? Vagy a távoli jövőbe kihelyezett „egyszermajdcsak” érintéseinkről? (És most nem az a fontos, hogy jó-e erről beszélni, hanem a reménytelensége, szomorúsága, hiábavalósága az egésznek.)
Távol vagy, és nem csak fizikai értelemben --- és a kivételes kegyelmi pillanatoktól eltekintve, amikor együtt voltunk is távol voltál.
„Főállásban” nem lehet várakozni, s már-már úgy várlak napról-napra, hogy fel sem tűnik: Edina, hiányzik valaki. Telítettségből mentél el, s nekem tetszett is: arányérzék – gondoltam. Könnyebb volt, annyi biztos. Kicsit segítettél is. Engedtél játszani, más ember színpadán. És én játszottam, finoman ugyan, nem feledve Téged.
(ma már történelem)
1999. január 9.
Szia, szia,
bár lennének igazi szavaim! Regényt írnék neked, kerek mondatokba formálnék mindent ami általad született bennem, ami adva volt, s mindent amit szeretnék, amitől félek, aminek elébe mennék, amit kihagynék a nagy-nagy egészből – s főleg azt: (F)ÉLEK. Elcsépelt szójátékokkal nem viccelnék, sőt egyáltalán nem viccelnék, minden hiteles (legalábbis hitelesebb) lenne, lehetne, ha enyémek lennének a szavak, jelentésük teljes mélységében, szinonima-láncolatokként, színesen.
Jobb híján, regény helyett levél, végtelenített szófűzér mindarról, ami el nem mondható...
Vagy persze még elmondható is lenne, ha..., megint csak egy „ha” – s visszatérve, ahol kezdtem – ha tökéletesebben birtokolnám a szavakat, ha minden szóból automatikusan, indokoltan nőne ki a másik, ha a tegnap előlegezné a mát, ha a dolgaim is kerek egésszé állnának össze egyszer végre...
Tudom, gyakran mondod, hogy szinte semmit nem tudok még rólad, ez valóban így van, kétségbeejtőnek is érzem néha.... Nnem tudom milyen szerepet osztottál rám, hová helyeztél el a kis polcaidon. Te viszont elég sok mindent tudsz rólam: ezeket aztán vagy helyre teszed, vagy nem, de legalább konkrét kapaszkodókat kaptál (ha kellett, ha nem). Újra és újra összezavarsz, s mire összerakok magamban valamit, ismét összeomlik minden, széthullik darabokra.
Pár napja mondtam Lacinak, hogy nagyon szeretnék már egy kis biztonságot érezni magam körül, kinevetett. Azt mondta, hogy alkalmatlan vagyok arra, hogy otthonommá váljon a normális-biztonságos-megbízhatóság stb. szavakkal körülírható létállapot. Szerinte az én életem az őrület, a pörgés, a mindig új keresésének, a megpihenni nem tudásnak a jegyében telik... Persze ezek most az én szavaim, ő úgy fogalmaz, hogy érzéketlen vagyok és képtelen bárki mellett is elköteleződni... Hülyeség.
Mi ez az egész??!! Nem értelek. Légyszi, ne szórakozz velem! Nem tudom, mit akarsz, mostmár végképp nem. Se egy mosoly, semmi???? Akkor most mi van???? Eddig jó voltam, most észhez kaptál és mintha misem történt volna, úgy csinálunk ezután???? Nekem ez nem megy, előre szólok!!! De sebaj, fog ez még fordítva is lenni, TE keresel a szemeddel és vigyorogsz rám, mint a fakutya. Mint még nem is olyan rég.
Te követsz engem vagy csak én érzem így? Meghülyültem? Tegnap hallottam ahogy a pasi mondta a telefonban miközben töltöttem ki a papírokat, hogy itt van, hosszú a haja és még a hajam színét is mondta.
Mikor mondta a nevemet elmosolyodott és egyből megmondta hogy írom a nevem. Honnan tudta???? Ezek után úgy mentem az utcán mint egy őrült, ott lebegett az arcod, a tekinteted, a szemem előtt és úgy éreztem beleőrülök, hogy így döntöttem.Nem mentem el arra a régi helyre ami annyi emlékkel tölt el és csak az járt a fejemben, hogy csak 4 utca választ el tőled fizikailag a jövőben, amúgy meg egy világ........ Bementem a könyvesboltba és megvettem azt a könyvet amit már hónapok óta kerestem, és fogalmam sincs, hogy és miként fizettem ki és hogyan jutottam haza. Mindig hátranéztem az utcán, mert a te hangodat hallottam, de rájöttem, hogy nem te vagy az. Nem bírlak kiverni a fejemből!!! Nem hiszem el, hogy hónapok óta próbálom, de nem megy. Minden reggel arra ébredek, hogy folynak a könnyek a szememből mert már megint rólad álmodtam!!
Azt hiszem, most már tényleg igaz az a szó amit mondtál nekem, őrült vagyok az biztos!!!
És még valami? Te hívogatsz, te vagy az aki leteszi a telefont? Kérlek szólj bele!!!! Aludni sem bírok mikor ezt csinálod, és tanulnom kéne ráadásul, hogyan fog ez ezután menni???
Hogy te mekkora kochog pancser vagy apukám( a másik fazonnal együtt- ő még nevetséges is)!!! Most nagyon nagyon sajnállak a körüléményeid miatt, adja Teremtő, hogy szerencsésen megoldódjon, bár kívánom ezt magamnak, családomnak és mindenkinek akiknek szüksége van rá. De mint "férfi" te egy nulla vagy, talán az is voltál de melléd NŐ nem való. Azt sem tudod/tudnád, hogy mit kelle vele csinálnai, hogyan kell viszonyulni hozzá.
Na szia.