Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Én 20 éve élek együtt a férjem szüleivel. Az első 4 év volt a legkeményebb, mert egy konyhán voltunk, a férjem egyszem fiú. Hallani sem akartak arról, h a férjem elmenjen otthonról. Ma már úgy beszélnek róla, h mi akartunk itt maradni... már csak mosolygok rajtuk, de az elején nehezen viseltem el a dolgaikat. Amikor építettünk egy külön részt, utána jobb lett a helyzet, nem vagyunk útjában egymásnak.
Sztem is annak van igaza, aki azt mondja, h mindkét fél részéről szükséges a kellő tisztelet és alkalmazkodás. Többé kevésbé sikerül.
Sajnos hosszú évek alatt jöttem rá, h nem szabad mindenkinek állandóan megfelelni és a rosszindulatú megjegyzéseket el kell engedni a fülünk mellett. Ma már képes vagyok erre, igaz, nem is mindennapos az állandó beleavatkozás az életünkbe. Egy komolyabb betegségen kellett átesnem ahhoz, h békén hagyjanak. Mondjuk annak is a hátterében a sok régi sérelem állt, mostanában már félhangosan szoktam /úgy, h ők is hallják persze/ morogni a felbontott postámért, a naponta végigkutatott szekrényeimért, meg az ehhez hasonló dolgokért.... Régebben fel tudtak bosszantani a kavarásaikkal, a közös ismerősökkel folytatott pletykáikkal, vagy a folytonos szapulásaikkal /most már nem foglalkozom ezekkel, a szarkeverő rokonokkal meg nem tartom a kapcsolatot, akik folyton hozták a híreket, mit híresztelnek rólam az anyósomék/
A szüleim távolabb laknak, de velük sem lenne könnyű az együttélés, mert mindannyiunknak vannak saját bogarai. /Apuval a politikáról nem szabad beszélni pl.,/ Mivel nem látom őket olyan gyakran, könnyebben tudok hozzájuk alkalmazkodni, de azért így is vannak súrlódások velük is. Nem állítom, h tökéletes vagyok, sőt lehet, h én sem leszek könnyebb eset, mert ki tudja, milyenné válok majd idősödőként. Ha olyan leszek, mint mostanában a "nehéz napok" előtt, akkor már most ki kell készíteni a vaslapátot, h agyoncsapjanak vele, mert olyan ideges és feszült vagyok olyankor, h saját magamtól is falra tudnék mászni. Ha meg idősebb leszek és pusztulnak majd az agysejtjeim, /nálam sajnos minden elképzelhető, mert 15 éve vannak agydaganataim/, nem is merek belegondolni, milyen lesz a jövőnk.
Nem könnyű, de meg lehet oldani mindent. Sztem próbálj meg Te is kedves lenni, egy kis figyelmesség időnként biztosan jól esik nekik. Ha nagyon durván beszólnak, tégy úgy, mintha nem hallanád. Ha látják, h nem tudnak felbosszantani, le fognak szokni róla... legalábbis kevésbé lesznek olyanok, amilyenek.
A szó szoros értelmében még szeretni se kell, csak elfogadni a gyerekem választottját.
De naná, hogy szólok, ha megtalálom egy kifordítatlan zokniját.
Én amikor anyós leszek, remélem, hogy a legjobb leszek. Amelyik anyós nem szereti a menyét, az a saját gyerekét sem szereti.
Egy anya ne akarjon rosszat a gyerekének, ha őneki az a nő/pasi tetszik, akkor azt elkell fogadni.
De ez viszont oda -vissza jár. A tiszteletett mindkét félnek megkell adni.
Nekem is ez a véleményem: ő ment oda, ő alkalmazkodjon. De itt az nlcafén megjelenő anyósproblémák 90 %a egy kis odafigyeléssel és empátiával elkerülhető lenne.Főleg abban az esetben, ha a fiatalok kényszerlnek anyóshoz. Ha ez fordulna elő velem, eszembe nem jutna azon arénázni, hogy az anyós ragaszkodik a saját szokásaihoz. A többségnek nem ártana elgondolkodni, hogy ha hozzájuk költözne be egy vadidegen, mit szólnának...
Persze nem állítom, hogy az anyósok szentek, csak annyit, hogy az esetek többségében a kismenyeket se kell éppen félteni...
Szia!
Én is anyósékkal lakom együtt.Először nem is volt semmi probléma,együtt főztünk,csináltam a házimunkát is stb...akkor még az is szóba jött hogy majd ide építkezünk,meg hasonló dolgok...
De aztán elkezdtem dolgozni (fizikai munka - egésznapos emelgetés stb),szóval már nem voltam a "hétköznap cseléd",aztán jöttek a veszekedések,a kiabálások velem szemben (igazságtalanul);ha úgymond megbeszéltük a dolgokat akkor sem volt az igazi az egész.Ma már úgy vagyok vele,hogy amint megtehetjük a faluból is elmegyünk.
Az az igazság nem szeretek itt lenni,hiába alkalmazkodtam,még most is idegennek érzem magam itt.Nálunk talán az a legfőbb probléma,hogy felnyitottam párom szemét,azzal kapcsolatban,hogy anyósom pénzügyileg kihasználja őt.Sokszor vitáztam párommal,hogy miért neki kell mindent plusszban kifizetni (mi 50-et adunk) ,mikor van másik testvére is.Az az igazság,hogy a két lány tetvérnek mindent lehet,ki van nyalva a seggük;míg az egy szem fiú csak a pénzéért jó....
Valóban sok múlik az anyóson!
Én próbáltam mindkét végletet.Első anyósommal,hála égnek sosem éltem együtt,annyit próbáltam,hogy míg a gyerekek kicsik voltak,2-3 hetet voltunk náluk.Hát elég is volt.
Hozzá képest mostani anyósom egy álom.Tolerálja,hogy én is háziasszony vagyok,külön ötletekkel,külön elképzelésekkel.
Pl idén náluk rendeztük a nagy karácsonyi össznépi,családi együttlétet.Övé volt a bevásárlás,enyém a sütés-főzés.Eleve,hogy teljesen átengedte a konyháját,ő csak "kukta" szerepet töltött be,nekem nagy szó volt.Azért, meg,hogy teljes szeretettel befogadott a családba,és az én gyerekemet ugyanolyan unokának tartja,mint a többit,nálam mindent visz.
Én nagyon szeretem az anyósomat,és bármikor összeköltöznék vele,mert tudom,hogy mellette semmilyen problémám nem volna.Volt olyan,mikor fiával volt némi kis vitánk,és anyósom rögtön pártomat fogta.Többször mondta,úgy szeret,mintha lánya lennék,és nála ez nem csak szóvirág,így viszonyul hozzám évek óta.Mindenkinek ilyen anyóst kívánok!
Így van. De a többség, aki sír-rí, annak többnyire anyós-após gondja van, nem pedig anyu-apu.
Tehát nyilván annak kell alkalmazkodni, aki belecsöppent ebbe a helyzetbe.
Én azt mondom, ha nem tetszik, menjen mindenki vissza anyu-apuhoz.
Nem kéne azt hinni, hogy annak az anyósnak olyan könnyű a helyzet. Végülis egy vadidegent kell beszoktatni az új családjába, ami a saját gyerekének teljesen természetes.
Persze hogy legjobb a különélés, de ha már így alakult, akkor hozzá kell edződni, hál istennek mi együtt röhigcsélünk esténként, nem pedig mindenki a saját szobájába elvonulva duzzog.
Azon röhögök,hogy amikor a gyereknevelés szóba kerül,mindig sokan jönnek azzal,hogy milyen jó volt régen,amikor együtt lakott a nagycsalád,mennyivel könnyebb volt a gyereknevelés.
Közben meg mindenki fázik a helyzettől.
Alkalmazkodni kell és igen annak elsősorban,aki odament.Nyilván volt korábban is házirend,amit be kell tartani,nem várható el,hogy mert odament a naccsasszony,most az öregek megváltoztassák az életüket.
Más: mérlegelni kell,megéri e puffogni,ez az egész szemétügy nem ér annyit.
Érdekes,hogy ha a szülőkkel való együtlakás a téma, akkor 100 emberből 99 rosszul van a gondolattól is,tényleg ennyire nem bírják elviselni egymást a családtagok?Tragikus.
Jól beszéltél.
Nálunk az a helyzet, hogy én vagyok az anyós, és itt vannak a gyerekek.
Muszájból vannak itt, én is féltem az együttlakástól.
Kérdezték, mennyit adjanak az ittlakásért.
Némi gondolkozás után semmitse kértem, a rezsit közösen fizetjük, enyém a hétközbeni kajagond, övék a hétvége. Bevásárlással, elkészítéssel, mindennel együtt. Ezel kiküszöböltem az "anyád káposztát főz a mi pénzünkből" surlódási lehetőséget.
Én kimosok, kiteregetek, a lányom elrakja a megszáradtakat.
Szóval egyelőre nincs gond, igyekszem nem beleszólni semmibe, többnyire meg is állom.
Jó estét..
Alkalmazkodás..... mindenki részéről...
Nekem igazi álom anyósok, és apósok voltak.. 2-2... nagyon jó kapcsolatom volt velük.. de az együttlakás nem jó doldog.... igaz rövid ideig élveztem a vendégszeretetüket , de miután elköltöztünk megmaradt a szoros, igazán jó kapcsolat közöttünk...
nehéz ilyen kifogni, de mindig ugy gondoltam, kettőn áll a vásár.. az nem lehet, h, mindig csak az egyik fél hibás mindenben, a másik meg soha semmiben...
Meg kell kérdezni, hogy hogyan és hová állj és kész.A szemétüggyel nem tudok mit kezdeni.Vidd ki, amikor nem látja.Vagy tudod mit?Kérdezd meg azt is, hogy mikor és hová kell tenni.Sajnos neked kell alkalmazkodnod az ő szokásaikhoz, mivel te vagy az, aki közéjük érkeztél.Ennyivel elejét veheted az állandó civakodásnak.
Azt látom, hogy alapból szeretnek a fiatalok megsértődni, ha valamit az idősebbek szóvá tesznek.Nem piszkálásnak kell ezeket a dolgokat értékelni, hanem arra kell törekedni, hogy ne legyen miért piszkálkodni.
Mennyivel egyszerűbb azt mondani: "papa, hová és hogy parkoljak le, hogy ne zavarjam magukat mikor hazajövök?" Mint azon puffogni, hogy az öreg már megint beszólt.És tegyük a szívünkre a kezünket; többnyire azért puffogunk, mert valahol azt érezzük, igaza van.Pedig egy egyszerű kérdéssel elejét vehettük volna, sőt még jó érzéssel is választolt volna talán az após, mivel respektálva látná magát...
Szia!
Nehéz helyzet.Én decemberben költöztem a párom családjához, akik eleinte (főleg a testvérek, akik velem egyidősek) nem értették meg, hova ez a sietség, aztán gyorsan bejelentettük, hogy jön a gyerek...ettől mindenki egy fokkal megértőbb lett, de én azért feszélyezve érzem magam...mint egy betolakodó. Persze az más ha csak ti vagytok "gyerekek". De itt én egy családi idillbe csöppentem, többszöri ide-oda költözgetés után, mivel az én családi hátterem elég furcsának mondható.
Szóval a különköltözésre várok, a párom rengeteget dolgozik emiatt, persze neki nem lenne baj, ha a gyerek is ide születne. Én meg szeretnék magunkra főzni-mosni, mert vonzó számomra a háziasszony-anyuka szerep, de itt ő mindig az anyjától kér segítséget, vele beszéli meg az ügyes-bajos dolgait- és nyilván nem fogom kivenni a saját fakanalát az anyósom kezéből.
Nálatok hogy van, kié a lakás? Nem tervezitek az elköltözést?
Ja és bocs a kifakadásomért
jaj, én nem tudám elviselni ha egy telken laknék anyósékkal, de a saját szüleimmel se, már csak az efféle konfliktusok elkerülése végett... meg ritka hogy ilyen esetekben tényleg önálló tudjon lenni a pár.
Az építkezés előtt nem jöttek elő ezek a problémák? Vagy itt is érvényesült hogy lakva ismerszik meg az ember?
Szerintem kérj tőlük bocsánatot és akkor minden rendben lesz. A legfontosabb a jó hangulat ha már így közösen kell élnetek. Tökmindegy kinek van igaza, örökös haragszomrádban nem lehet élni, arra mindenki idegei és a házasság is rámehet.
Legyen neked több eszed.
Ezt a résztvevők habitusa határozza meg, tehát mindenütt más és más.Ami engem idegesít, az máshol esetleg tök megszokott és viszont.Ebből így nem tudsz merítkezni szerintem.
Inkább írd le, mi a konkrét problémád, kinek kivel mi a baja és akkor talán tudunk mondani bármit is.Bár akkor is eléggé egyoldalúan, hiszen csak a te szemszögedből fogjuk látni a helyzetet.
Alkalmazkodás.
És igen, tetszik nem tetszik ez esetben neked kell. Te jöttél a "közösségbe"
egy udvarban élünk de külön van minden konyha stb.az ő udvaruk én egy "megtűrt" személy lennék ezt csak most érzem igy.bosszantom őket ja de a legrosszabb hogy a férjem nem beszél vele apóssal hogy vegyen vissza