Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Férfit visszahódítani
Létrehozva: 2005. március 25. 21:08
Hasonló témában indult topic, mégis azt kérem, hogy olyan emberek szóljanak hozzá a topichoz, akik voltak pro/kontra ilyen helyzetben.
A történetünk röviden:
A férjemmel 1 évnyi ismeretség után házasodtunk össze. Szerelmünk nagy volt, éltünk mint hal a vízben, semmiféle krízishelyzeten nem estünk át. Szinte rögtön teherbe is estem, aminek gyümölcse most 2,5 éves. Amikor ő született, kiköltöztünk egy nagyváros melletti kisvárosba. Igazából én ezt nem akartam, de a férjem teljesen "beleszeretett" a környékbe, házba, igazából nem tudtam meggyőzni, hogy nem nekünk való ez az élet, s mert az ő boldogságát is szem előtt tartottam, hát megvettük a házat, ahol kb 4 hónap alatt már ő is rájött, hogy ez nem nekünk való. A picivel teljesen elmagányosodtam. A barátaink, rokonaink, családtagjaink tőlünk 75 kmnyire laktak. Kint nem találtunk magunknak őszinte mély barátokat. Ez olyan kisváros, ahol gyerekeknek még egy játszótér sincs, kínomban kéretzkedtem be az oviba, hogy egy picit gyerekek között legyen a kisgyerekünk. A férjem -még így is elfogaható időben- este 19h körül járt haza. Egy ideig még velünk töltött egy kis időt, de mivel nem nagyon tudott mit kezdeni egy párhónapos csecsemővel, az én unalmas szoptatás-etetés-mosás-vasalás történeteim meg nem nagyon kötötték le, hát elhúzódott a dolgozó szobájába. Sokszor éjfélig is ott volt. Egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak egyfajta depressziós hangulat kezdett el bennem dolgozni, hanem már az is fájt, hogy miért nem foglalkozik a gyerekkel. Ahogy teltek múltak a hetek, ez a két érzés egyre nagyobb dühöt és elkeseredettséget váltott ki bennem. A végén már semmi nem volt jó, a férjem meg nem értette, hogy miért nem örülök a szép háznak, autónak a gyönyörű kisbabának. Sajnos nagyon sokszor elbeszéltünk egymás mellett házasságunk 3 éve alatt. Mondtam neki, hogy mi a baj, de ő csak az első évben mutatott megértést. Felajánlotta, hogy adjuk akkor el a házat és menjünk vissza a nagyvárosba. Ezek után meghírdettük a házat, de persze nem kellett ősszel már senkinek sem. A problémák pedig maradtak, de inkább mélyültek. Ha vitára, vagy veszkedésre került a sor, tulképp egyszer sem jutottunk kompromisszumra, csak valahogy a végén egyikünk, vagy másikunk feladta, abbahagytuk a vitát. Tavaly tavasszal azt mondta a férjem, hogy mi lenne, ha megszoknánk a házat. Persze, nem a házzal a körülményekkel volt gond. Mielőtt megismerkedtünk mindig jártunk társaságba, moziba, színházba stb. A gyerek születése után ez = 0-val. A hétvégén végre menni akartam, a férjem meg nem, mert ő egyész héten megy, meg különben is baromi messze van a város egy kis csecsemővel. A férjem egyre inkább elkülönült tőlünk. Amit nem is csodálok. Kinek van kedve hazatérni egy kedvtelen feleséghez. Aztán miután láttam, hogy a férjem nem nagyon foglalkozik semmivel ami itthon van, hát én is belekezdtem egy hobby-ba, tulképp egymás melletti szobában töltöttük az időnk nagyrészét... folytatom.
A történetünk röviden:
A férjemmel 1 évnyi ismeretség után házasodtunk össze. Szerelmünk nagy volt, éltünk mint hal a vízben, semmiféle krízishelyzeten nem estünk át. Szinte rögtön teherbe is estem, aminek gyümölcse most 2,5 éves. Amikor ő született, kiköltöztünk egy nagyváros melletti kisvárosba. Igazából én ezt nem akartam, de a férjem teljesen "beleszeretett" a környékbe, házba, igazából nem tudtam meggyőzni, hogy nem nekünk való ez az élet, s mert az ő boldogságát is szem előtt tartottam, hát megvettük a házat, ahol kb 4 hónap alatt már ő is rájött, hogy ez nem nekünk való. A picivel teljesen elmagányosodtam. A barátaink, rokonaink, családtagjaink tőlünk 75 kmnyire laktak. Kint nem találtunk magunknak őszinte mély barátokat. Ez olyan kisváros, ahol gyerekeknek még egy játszótér sincs, kínomban kéretzkedtem be az oviba, hogy egy picit gyerekek között legyen a kisgyerekünk. A férjem -még így is elfogaható időben- este 19h körül járt haza. Egy ideig még velünk töltött egy kis időt, de mivel nem nagyon tudott mit kezdeni egy párhónapos csecsemővel, az én unalmas szoptatás-etetés-mosás-vasalás történeteim meg nem nagyon kötötték le, hát elhúzódott a dolgozó szobájába. Sokszor éjfélig is ott volt. Egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak egyfajta depressziós hangulat kezdett el bennem dolgozni, hanem már az is fájt, hogy miért nem foglalkozik a gyerekkel. Ahogy teltek múltak a hetek, ez a két érzés egyre nagyobb dühöt és elkeseredettséget váltott ki bennem. A végén már semmi nem volt jó, a férjem meg nem értette, hogy miért nem örülök a szép háznak, autónak a gyönyörű kisbabának. Sajnos nagyon sokszor elbeszéltünk egymás mellett házasságunk 3 éve alatt. Mondtam neki, hogy mi a baj, de ő csak az első évben mutatott megértést. Felajánlotta, hogy adjuk akkor el a házat és menjünk vissza a nagyvárosba. Ezek után meghírdettük a házat, de persze nem kellett ősszel már senkinek sem. A problémák pedig maradtak, de inkább mélyültek. Ha vitára, vagy veszkedésre került a sor, tulképp egyszer sem jutottunk kompromisszumra, csak valahogy a végén egyikünk, vagy másikunk feladta, abbahagytuk a vitát. Tavaly tavasszal azt mondta a férjem, hogy mi lenne, ha megszoknánk a házat. Persze, nem a házzal a körülményekkel volt gond. Mielőtt megismerkedtünk mindig jártunk társaságba, moziba, színházba stb. A gyerek születése után ez = 0-val. A hétvégén végre menni akartam, a férjem meg nem, mert ő egyész héten megy, meg különben is baromi messze van a város egy kis csecsemővel. A férjem egyre inkább elkülönült tőlünk. Amit nem is csodálok. Kinek van kedve hazatérni egy kedvtelen feleséghez. Aztán miután láttam, hogy a férjem nem nagyon foglalkozik semmivel ami itthon van, hát én is belekezdtem egy hobby-ba, tulképp egymás melletti szobában töltöttük az időnk nagyrészét... folytatom.
Egy filozófus veszett el benned...
Élvezzük az életet,mert csak egyszer élünk.De ha jól csináljuk,egyszer elég is.
A nők és a macskák azt csinálnak ami éppen jól esik nekik,de a kutyáknak először meg kell nyugodni,jól átgondolni,hozzászokni az ötlethez.
A töbi variációt pedig most kihagyom.
Egyszerűen összefoglalva,a nők és férfiak továbbra is marakodnak,azért mert nem egyforma a céljuk.
A nők férfiakat akarnak,a férfiak pedig nőket.
Szia,
Mivel feltámasztottad,megint él a topick.
Van egy régi/híres szólás/mondás,miszerint ne úgy neveld a gyerekeidet ahogyan téged neveltek,mert ők egy másik időb/ben/re születtek.
Ez a topick olyan régi,hogy rövidesen a T.I.-nak a lányával is előfordulhat a leírt történet,mert Ő már egy másik generáció.(tisztában vagyok azzal hogy a generáció is változott,ami régen kb.20 év volt,az ma 25 körűl van.)
Syerintem kérdezz itt,de pl. hüjepicsa már nem fog válaszolni,úgy mint azt a 10.hsz-ben tette.Gondolom én,közben a mi véleményünk is változott.
Milyen sokat változott az élet az utóbbi 15 évben?Az egyik példa rá az okos telefon.
Élni él, bár egyes funkciók már meghaltak... privi, értesítések, szeparék...hová lettek azok a régi szép idők...és persze fogyatkozunk is..
Sziasztok! Él még a topik? :) olvassa még valaki?
Nagyon sok hasznosat olvastam itt és nekem is lenne egy csomó kérdésem tanácsom stb. :)
Szia!
Ugyanebben a cipőben jártam és amikor viszaköltözött majdnem kinyírtuk egymást, mert ezt nem tudod kitörölni az életedből. Alig várod majd hogy elmenjen csak most Te fogod neki mondani.
Szia Vera!
De én már túlléptem, írtam:-))
azért köszi!..
Szia!
Szerintem kezdj új életet!
Én is ebben a cipöben jártam ,azt hittem nem fog menni,de sikerült!
mindenki azt mondta "az idö jó orvosság,az idö mindent megold"-és én csak azt éreztem ha mégegyszer v.ki ezt mondja fejbevágom.Hát más megoldás nincsen?Nincs v.mi amitöl most azonnal jobb lesz?
És most 3 év után tudom,hogy nekik volt igazuk.Mert az idö tényleg minden sebet begyógyit.
Csak hagynod kell,hogy ez a folyamat végig menjen rajtad!Ne sietesd!
És ha úgy döntesz,hogy továbblépsz!Akkor tudnod kell,ennek az életnek is meg vannak a szépségei,elönyei.Úgy éreztem válaszolnom kell a leveledre!
Minden jót neked a továbbiakban!
Sziasztok!
Csak kíváncsiságból néztem fel, meglepődtem, hogy tovább élt a topic.
Köszönöm mindenkinek a hozzászólásokat. Minden rendben van velünk, jól vagyunk. Végülis elválunk és azt hiszem, -de nem is hiszem, tudom- hogy ez volt a legjobb megoldás. Január 23-ra vagyunk kiírva első tárgyalásra, gondolom rá 30 napra el is választanak minket.
A napokban visszaköltözünk Budapestre, amit nagyon várok már. A bartátok, család, mindenki szinte karnyújtásnyira lesz tőlünk.
A férjemmel rendeződni látszik a kapcsolatunk, elsősorban a Kisfiúnk miatt igyekszünk normális hangot megütni egymással, ennek ellenére azért vannak időnként szóváltások, de ezek már sokkal light-osabbak.
Mindenkinek minden jót! és köszi mégegyszer a sok észrevételt!
És tedd fel magadnak a kérdést!? Megéri ez a pasi?
+ a türelmes feleség szereppel, csak mégjobban elvadítod a pasit. Nem hogy belátná, hogy tévedett, de ha egyszer vissza is tér hozzád újra meg fogja csinálni veled, mert tudja, hogy megteheti következmények nélkül!
Légy erős! Küld el a francab. Annál jobban fogsz neki kelleni!
Szija Dancsa!!!
Huh hát amikor elkezdtem olvasni a történetedet, azt gondoltam hogy ez egy átlagos történet lesz : minden szép és jo és aztán a hétköznapok szürkesége,a munka monotonitása, a feleség mindenapos teendői... /aztán be jön persze a gyerek ami lehet még tul hamar jött/ a kapcsolatra is kivetíti a megszokást,a monotonitást, és persze ennek a következménye hogy a pasi máshol keresi az izgalmakat, úgymondd az "életet"....
/Ez mellesleg az ő szegénységi bizonyítványa.../
És ahogy a végére értem a sztoridnak, komolyan meghült bennem a vér kicsit...és rájöttem mégsem egyszerű átlag sztori, de általad nem vált azzá, a kitartásod által, és ez a hit és remény ami benned él, ez változtatta meg a képletet...
Egy szó mint száz, ami veletek történt, az általában előfordul , és szokványos elhidegelülési tünetek, stb stb... ami váláshoz vezet, de ahogy te oldottad meg ezt a szitut az példa mutató...tényleg...
Nagyon szoritok neked, de nem hozzá, hanem az életedhez,meg a kisbabádhoz, meghogy ismét boldog leszel, mert megérdemled azt gondolom, és nehogy azt hidd már hogy a főzés, meg a házi munka meg ezek az életed, nehogy már mig ő vigan él és addig te búsulsz, és amikor neki majd ugy tetszik és amikor megtér az esze csakugy vissza sétál abba az életbe amit csak ugy otthagyna....
Ne haragudj de a férjedet nagy gyenyonak titulálom ez esetben.
Amuigy nem gondoltál még arra, hogy kell-e ez neked? hogy te esetleg többet érdemelnél, mint egy ilyen faszi? egy férfi? akinek ennyi vagy? meg a gyereke is ennyi? a te ajánlatod, igen nagyvonalu volt, és ez nagy erőre utal,amit tisztelhetne a férjed....
Végezetül, szerintem rendbe hozhato a házasságotook, de kérdés, hogy milyen áron, hogy feladodo magad, és elzárod a lehetőséget, hogy másokkal megismerkedj, aki majd jobban értékel, és nem csak a háziasszonyt meg a családanyát látja benned, és kérdés, hogy megéri e ezért a hapsiért kűzdeni, aki elég könnyen fleadná az életeteket...
Gondolkozzál el rajta azon hogy megérdemli e egyáltalán azt hogy igy feláldozd az életedet valamlilyen szinten...
költözz vissza a városba, vagy ahova szeretnél, és élj, lássa hogy boldog vagy nélküle is, és megleled a helyed, majd elválik mi lesz...
Szoritok neked, és harcolj, de azt gondolom , értékeld át miért is harcolsz...
Cyasztok!
Elég nehéz helyzet, amiben vagy&nem szívesen cserélnék Veled, de minden dolognak miértje van& célja. Ha a férjed "kitombolta" magát lehet, hogy rájön, hogy Te vagy neki az igazi&10 körömmel kapar majd utánad. Szerintem nagyon okosan csináltad, h tudatosítottad benne: a családja neki 1 biztos pont... Nem kell félned, a kitartó munka meghozza gyümölcsét, egy kis nosztalgiázással karöltve,amit okosan tálalnak... Csak legyél hipertoppon mindenben& szexisen, mosolyogva fogadd... HAJRÁÁÁÁ!!!
Mindnnyian MASZOKISTAK VAGYTOK!!!!!!!!!!!!!!!!!
Mivel, hogy megvaltozni mar nem fogtok, melyen sajnallak mindannyiotokat.
Elvesztett eletek, elpazarolt alkalmak es valoszinuleg, szerencsetlen gyerekek is.---
jaj, de borzalmas.................
csak már túllennék rajta
naná, persze, tudom, hogy valahogy lesz, csak én nem nagyon bírom a céltalan életet. Itt van a Kisfiam, -ha másért nem- miatta előre kell néznem, össze kell magunkat szedni. Azért senkinek sem kívánom, hogy ilyeneken menjen keresztül.
áruld el, mi van a harmadik fázisban?
Ja, és még nem volt, hogy ne lett volna valahogy.
Legyen ez a jelmondatod és felesleges görcsölni.
(A harmadik fázisban ............ - de ez még titok)
FOLYT...
A történteket fokozta, hogy a férjem a 6 hónap alatt, ahelyett, hogy behúzta volna fülét, farkát még neki állt feljebb. Egy idő után elkezdett ENGEM
gyűlölni, Idejött és közölte, hogy én egy ocsmány dög vagyok, és hogy a kurva anyámat! (az intelligens férjem, aki 2 orvos gyereke és az anyámat, -aki életében a legcsúnyább szó az volt, hogy hülye- aki egyébként 6 éve halott, és ő soha életében nem láttott) mert én kisemmiztem őt! Egyik nap ugyanis idejött egy ügyvéd által írt Megállapodással, hogy ő leült az Anyukájával és megbeszélték, hogy nekem mi lenne méltányos, utána elment az ügyvédjükhöz, mindezt írásba foglalták, és hogy nekem már csak alá kell írnom. Asszem ez volt az a pont, amikor végképp elszakadtam a férjemtől minden tekintetben!
Mert azért nem elég, hogy porig aláznak, hogy utána kiderül, hogy még folyamatosan hazudnak, aztán még hülyének is néznek? Már az első pont is elég lett volna ahhoz, hogy a férjemmel maximális távolságot tartsak, de így egészében viszont már a kapcsolat is terhes számomra. Mert ki az, aki szereti, ha minden szinten kihasználják, megalázzák, becsapják, és ezzel az emberrel még kénytelen, kelletlen még beszélned is kell, mert -és számomra most az a legszomorúbb- hogy egy ilyen ember a gyerekem apja.
Most úgy állunk egyébként, hogy kifizet hamarosan -eladják a barátnő lakását, aki cserébe megkapja majd a férjemtől az én részemet- és költözünk vissza Bp-re. Nagoyn várom már, részint mert izgalmasabb, tartalmasabb életet élhetünk, elérhető közelségben lesz több kultúrális lehetőség és a nővéremék, barátok is. Másrészt végleg függetlenek lehetünk a férjemtől.
Nem mondom, hogy boldog vagyok, mert egyáltalán nem vagyok az. Még mindig fáj, hogy ilyen rosszul alakult az életünk, hogy így zárult le a házasságom, bizonytalan vagyok a jövővel kapcsolatban, főleg atekintetben, hogy hogy fog menni egyedül, bár biztos menni fog, bízom magamban nagyon és a kisfiam is egy tündér, mindig segíteni akar mindenben
Félek, hogy nem találok munkát (esetleg ha valaki tud valamit, már minden szinten próbálok megoldást keresni
), hogy Dani hogy fogja bírni a bölcsit, hogy olyan munkát tudjak találni, hogy midnig oda tudjak érte érni, hogy jól átvészelje az egész költözködést, és hogy egész napra elszakadunk. Azt gondolom, hogy most az riaszt a legjobban, hogy minderre teljesen egyedül vagyok. A szüleim 6 éve meghaltak. A nővéremnek 3 gyereke van, úgyamúgy meg este 8-9-re jár haza. Úgy gondolom, hogy a munkát is úgy fogom tudni megoldani, hogy keresek valakit, aki Danit tudná hozni délutánonként a bölcsiből, oviból, aki otthon tud maradni vele amikor beteg, különben bajban leszünk.
Szóval most elég bizonytalan pillanatnyilag a helyzetünk, de nagyon bízok benne, hogy megoldok mindent, muszáj, nem lehet leállni sírdogálni. Esetleg ha van valaki, aki volt hasonló szituban gyerekkel/gyerekekkel megosztaná velem a tapasztalatait, hogy mit hogy oldott meg?
SZIASZTOK!
JÓIDEJE NEM JÁRTAM ERRE, NEM IS GONDOLTAM, HOGY TOVÁBB ÉLT A TOPIC!
Úgy látom, sok embernek van hasonló története. SAJNOS!
Mi történt velünk azóta:
1-2 hónapig azt gondoltam, hogy lehet visszaút, hogy szeretem annyira a férjemet, hogy szemet tudok hunyni a történtek felett. Akkoriban elég sokan mondták, hogy legyek türelmes, és figyeljem meg, hogy az idő múlásával sokmindent másképp fogok látni, majd akkor akarjak bármit is. A kezdetek kezdetén nem gondoltam volna, hogy valaha meg tud majd nyugodni a lelkem, és hogy teljesen más aspektusból tudom szemlélni a történteket.
A fél év története röviden:
a férjem, miután elköltözött folyamatosan járkált vissza, ahogy azt az elején is írtam. Csodák csodájára elkezdett Apa is lenni. Tulképp ennek egy okból örülhettem, hogy a Kisfiamnak jót tesz ezzel. Egy-egy ilyen látogatáskor mindig mesélte az élete történeteit. Egy idő után észre vettem, hogy bizonyos -általában velünk kapcsolatos kérdésekben- elkezdett hazudozni. pl. hogy ő nem él ám együtt a nőjével, én meg közben valakitől tuti biztosan tudtam, hogy igen, vagy hogy a Kisfiunkat nem mutatta ám be a nőjének, miközben a Kicsi itthon konkrét névvel mesélt el történeteket, stb.stb.. Nem értettem, hogy már így is épp eleget hazudott, akkor megkértem, hogy innentől kezdve tiszteljen már meg annyira, hogy az igazat halljam majd tőle... Természetesen azt mondta, hogy rendben. De nem telt el úgy hét, hogy valamivel mindig meg ne bukott volna. nem kerestem én ezeket a hazugságokat, egész egyszerűen a saját szavaiba zavarodott mindig bele. Már önmagában ez is elég volt ahhoz, hogy teljes mértékben kiábránduljak belőle, mert hát azt biztosan tudtam, hogy az életemet nem akarom úgy tölteni, hogy napi szinten elemezzem a mondanivalóját, hogy akkor most tényleg igazat mondott, vagy sem.
Ezt tetézi tulképp mai napig azzal, hogy amikor elviszi a Kisfiunkat magával és kérem, hogy pl. egy lassan 3 éves gyereket ne etessen babakonzervekkel, vagy most, hogy szokik le a pelusról -bár kényelmesebb- ne adjon rá ő sem pelust, vagy hogy ne vigye a Kicsit a Dagályra, mert allergiás a bőre a strandvegyszerre stb. Naná, hogy ellenkezik, és csakazért is bébiétel, pelus és Dagály. Én meg egy-egy ilyen látogatás után 1-2 napig szívok, hogy fogadja el a rendes ételeket, hogy ne pisiljen automatikusan a bugyiba, a Dokinő meg már nagymennyiségben írja fel az antihisztamint. Kész röhej. Nem értem miért csinálja. Talán azt gondolja, hogy attól lesz ő apa, ha mindent úgy csinál, ahogy ő gondolja? Á, na mindegy!
Lényeg, a lényeg, hogy az idő múlásával nem hogy vissza nem akartam már hódítani, hanem azon voltam, hogy jobb, hogy így történt, hogy nem mondjuk 10 év múlva gondolja úgy, hogy neki jár egy kis szórakozás. ...
Hát nem semmi. Én ugyanezt csináltam végig 2 gyerekkel,a kisebbik 1 éves volt amikor a férjem elhagyott minket. Ugyanígy szerelmes lett és a nõ nagyon csábítgatta, ezért el is ment. Én pedig hagytam hagy csinálja amit "akar". Aztán egy kis idõ elteltével rájött, hogy "õ is csak ülve kakil" (ahogy mondani szokták), így megpróbálta visszacsinálni az egészet. Igen ám, DE a kapcsolatuk 3. hónapjában a nõ már terhes is volt tõle, így megbélyegzõdött mindannyiunk sorsa. Ez már lassan 2 éve volt. Azóta egyfolytában próbálkozik visszajönni, de amellett, hogy 1. én nem tudom megbocsátani amiért a családját egy jött-ment nõre cserélte, (ahelyett hogy megoldottuk volna a gondjainkat) 2. teljesen kiégtek az érzelmeim iránta (túl nagy volt a "pofon"...
Kívánok neked sok erõt, hogy be tudd neki nézni ezt a "kis" bakit, de azért majd meglátod, hogy amint rendbe jössz testileg és lelkileg, akkor majd más férfiak is észre vesznek és ez nem feltétlen rossz. (Én is kaptam 1 évet egy új szerelemmel, még 2 gyerekkel is)Az egyedül töltött idõ alatt megtaláltam önmagam és a gyerekeimhez is több türelmem van, annak ellenére hogy a házasságom nem volt rossz.
Szerintem azért mert van egy vagy két gyerekünk, nekünk sem kell mindent eltürnünk és fõleg nem azt, hogy valaki kénye-kedve szerint változtassa az életünket. Érünk mi annyit, mint egy egyedül álló nõ akinek csak pont annyi dolga van, hogy kisgyerekek apukáját csábítgassa szabadidejében. A véleményem és tapasztalatom az, hogy ezeknek a férfiaknak a 90%-a visszavágyik a meleg családi fészekbe, a biztonségba, a gyerekeihez...
Az ilyen nõk miatt megy tönkre a házasság, mint te is vagy samó. Még szerencse, hogy az ex barátod jobban szereti a feleségét, mint téged. Azért a te férjed is sajnálom. Én is voltam hasonló helyzetben, hogy a férjemre "rászáltak".
Közel 7 évi házasság után elõször én hagytam ott a nõügyei, és az esténkénti "italba folytom döntésképtelenségem" viselkedése miatt. Elváltunk. Az éppen soros nõjével másfél évig élt együtt. Aztán egy szép napon jött, hogy kezdjük újra, mert rájött csak engem szeret, velem akar élni. Nem könnyen álltam rá, de végül meggyõzött, a " Ha nem békülünk ki, másé sem lehetsz, mert megöllek!" Igyekeztem a helyzetbõl életben kikerülni, közben békességben, "látszat boldogságban élni", mert -érthetetlen ugyan-, de még szerettem valahol, és biztos voltam benne, hogy úgy is jön a következõ nõ, és majd elmegy.
Rosszul gondoltam. 5 év után valóban jött az új szeretõ , és az esténkénti "italba folytom döntésképtelenségem" viselkedése, de õ nem ment.
Egy ideig tûrtem azt, hogy "engem szeret jobban". Egyszer aztán megelégeltem, és ajtót mutattam neki. Igy aztán a 15 évvel fiatalabb nõ gyõzött, mert õ bírta tovább tütelemmel. Most viszont az én drágalátos volt férjem, és nõje szenved, mert a 2 év alatt elmúlt a nagy szerelem. A volt férjem utánam kajtat, hívogat, de nincs visszaút. Egyék meg amit fõztek. Bár kárörvendek, de igazán vidám nem tudok lenni.
!)Én férjnél vagyok, még ez is hozzátartozik. Nagyon megszerettük egymást, szinte követeltük, hogy együtt lehessünk minél többet. 15 hónapig tartott, s most a feleségével él. Néha ugyan kiborult a feleség, de de pont úgy viselkedett vele, mint ahogy te azt leírtad. De ő nem költözött el, minden este otthon volt. Ki nem derült ugyan, persze érezték otthon, sőt annyit bevallott, hogy megcsalta. Most megpróbálják újra, de nem az igazi. Mi még telefonon, emailben beszélünk, mert hiányzom neki. Ha rajtam múlna találkoznánk is, de nem akarok. Viszont mindent meg tudtunk beszélni, s ez most is jó. Én még szeretem most is, de nem mondom neki, mert tiszteletben tartom döntését, mert tudom, hogy a gyerekeit nagyon szereti, s a döntését ők jelentősen befolyásolták. Az igazat megvallva nekem miattuk sokszor volt lelkiismeret-furdalásom, hogy mi lesz velük ha elválnak. Nekem fáj, hogy ő már nemaz enyém, viszont jól döntött. Azt, hogy te visszafogadod szép dolog, de szerintem csak úgy, ha a lelke is visszamegy, s nem csak a babátok miatt, hanem miattad is!Különben mindig a kilincsen lesz a keze. Lásd mondjuk az én példám. S tudod mondhatnám azt is az exemnek, hogy ne keressen, de nem oldottam meg vele semmit, mert azt nem kérhetem, hogy ne gondoljon rám. Legyél nagyon ügyes, és kérdezz, mert nagyon sok mindent tudok tőle, hogy mit szeretett volna másként a házasságában. Szeretnék segíteni, ha tudok, bár egyedül tiéd a döntés, s a megoldás is a te kezedben van!Üdv.
Nem vagyok biztos, hogy vissza kellene hódítanod a férjed. Még ha sikerülne is, lehet, hogy csak egy rövöd időre szólna a visszahódítás.
A legrosszabbnak azt tartom abból amit leírtál, hogy magadat hibáztatod, és lassan a lelki szemetesládája leszel. Meggyőződésem, hogy ezzel ő magát igazolja, hogy "igen, természetes, hogy van valakim, hiszen ő is belátja, hogy elrontott valamit".
Nem kell megkönnyítened a helyzetét. Felnőtt ember, a döntéseiért ő felel, a lelkiismeretével számoljon el ő.
Próbálj magadra találni és talpra állni nélküle. Ha sikerül és megérzi, hogy ő is elveszíthet benneteket, lehet, hogy érdekesebb leszel számára. Sok sikert.
Azért én ugy látom, hogy ahol már család van és komoly házasévek vannak emberek mögött, ott nem olyan hirtelen történik meg a válás. . . Sokan éppen abba mennek tönkre, hogy próbálják szinten tartani a dolgokat és szeretnének mindent megtenni, hogy rendbe jöjjön a házasságuk. . Szerintem ha egy kapcsolat még helyre hozható, rövid időn belül látszik a javulás. . . ha nem látszik. . . . sajnos lépni kell:((
Nálunk is ez ment. Ha én szóltam, hogy valami hiba van, akkor ő mindig meggyőzött, hogy csak én képzelem be magamnak.
Most meg ő közölte, hogy már nem szeret, és elköltözik.