Pár hete láttam egy mókás képet, ahol egy macska, különféle mérges, gyanakvó, gúnyos pofikat vágva figurázza ki a gyengébbik nem megnyerő vagy épp nem túl megnyerő kommunikációját:

(kép csatoltan)

Bár komikus, mégis azt kell, mondjam, tulajdonképpen találó, mondhatni életszerű. Tehát le a kalappal a kép szerkesztője előtt, hiszen korunk egyik alapvető kapcsolati, kommunikációs problémáját humoros köntösbe öltöztetve tárja elénk. Persze, mi nők- már ha legalább egy kis humorérzékkel áldott meg minket a sors- a kép láttán felnevetünk, mégis, a lelkünk mélyén vagy akár a felszínen tudjuk, hogy a kép valójában egy tükör, ami a valósággal állít minket szembe. Engem legalábbis elgondolkodtatott.

Mi lehet, erre a magyarázat? Miért nem jön egyből a válasz? Miért titkolózunk? Nem lenne egyszerűbb egyből kitörnie annak a dolognak, azoknak a dolgoknak, amik a szívünket, lelkünket nyomják?

Tulajdonképpen már gyermekkorunkra visszavezethető ez a kifejező válasz. Talán így szocializálódtunk, talán már őseinktől ezt a kommunikációs stratégiát sajátítottuk el. Gondoljunk csak vissza, amikor valami huncutságot vagy már-már rosszaságot követtünk el akár egymagunk, akár a tesókkal vagy a kis haverokkal. Nagy csend lengte be a szobát vagy csupán gyermeki suttogás hallatta időnként hangját. Ez egyből gyanús lett a szülőnek, s hirtelen a csendet a rémisztő kérdés törte meg, mely összerezzentette a kicsi, rosszban sántikáló szívünket: „Mit csináltok?” Mire a válasz, automatikusan: „Semmit!”… A ravasz szülő persze egyből megközelítette a tett helyszínét és látta a rémült kis arcokat, amint épp próbálják a kukában az égő papírt eloltani, nehogy lebukjanak a nagy csínytevésben anyu előtt.

Vagy ha az iskolában titkos üzeneteket tartalmazó papírgalacsin gurul a tanárnő lába elé, amit épp Zolika rosszul célzott, s Janika helyett Zsuzsa néni asztala előtt kötött ki a Julikáról szóló üzenet. A tanárnő ismét felteszi a kérdés:” hát ez mi Zolika?”Mire a fiú így felel: „Semmi!”. Mit tesz a tanárnő – már ha nem elég empatikus- kicsomagolja a kis papírt és elolvassa, rosszabb esetben felolvassa a levelet és az egész osztály gúnyos kacagásban tör ki. Ez ugye nem túl fair? Megelőzhető lett volna a dolog, ha Zolika feláll, hogy: tanárnő, én írtam a levelet, elnézést, kérem szépen vissza, többet nem fog előfordulni. Erre a tanárnő sem tehet mást, mint elfogadja a magyarázatot és visszaadja a levelet, elvégre a levél titkát nem illendő, nem példaértékű megsérteni. Pláne nem a növendékek előtt .

Miért bonyolítjuk meg az életünket? Mennyivel egyszerűbb lenne nekünk, a világnak, ha erre a kérdésre, egyből jönne a válasz. Tulajdonképpen leginkább a párkapcsolatokra gondolok, de életünk minden szakaszát, színterét végigkíséri ez az úgynevezett „stratégiai” válasz. Nyilván nem véletlenül mondom, hogy stratégiai. Elvégre valamit mégis el akarunk érni vele. Tudjuk azt, hogy a kérdés maga helyénvaló, látszik rajtunk, hogy valami más, mint a megszokott: nem mosolygunk, szótlanok, szomorúak, dühösek vagyunk. Várjuk azt, hogy valami változzon? Hogy magától jöjjön rá? Hogy jobban odafigyeljen ránk? Ha szimplán magamból indulok ki, tudom azt, hogy átéltem egy olyan kapcsolatot, ahol nemhogy a dobogós helyet nem töltöttem be a kedvesem életének fontossági sorrendjében, de erősen lemaradtam onnan. Attól függetlenül szeretett, csak másképp, én pedig halálos szerelmesen megpróbáltam elérni a lehetetlent, hogy odafigyeljen rám, hogy ha nem is az arany, de legalább egy ezüst-, na jó, bronzérmet akasszon a nyakamba .

Stratégiát váltottam és a mindig vidám, szórakoztató, vicces lányból egy pillanat alatt kissé szomorú, szótlan nővé váltam, aki ugyanúgy tette a dolgát, gondoskodott a szerelméről, meghallgatta, vele volt csak épp nem azzal az életvidámsággal, ahogy szokta. Azt gondolod színészkedés? Nem! Fájdalom. Egy kétségbeesett segélykiáltás a ködben. Mire ő megkérdezi, hogy mi a baj én elégedettséget érezek.. Elérem a célom, azaz észreveszi; mégis figyel rám! Szeret.. A válaszom persze a jól bevált „semmi”.. Mire ő aktívvá válik és különféle sármos, férfias módszerekkel ismét – hozzáteszem nem volt nehéz- mosolyt csal az arcomra és –bár a választ nem tudja meg- újra visszahozza azt a csupamosoly lányt, aki mindig voltam. Persze a dobogós hely nem tart sokáig, így újra és újra ugyanoda csöppenünk vissza, s mikor már a stratégiám nem válik be, akkor mondom el neki, hogy mi a baj. Talán hatott rá, talán nem, talán csak ideig-óráig érdekelte. A végeredmény ugyanaz, sajnos szétmegyünk. A mondanivalója csupán az a dolognak, hogy ha korábban őszintén felelek a „Mi a baj” kérdésre, nem húzzuk ilyen sokáig egymás idejét.

Nem könnyű, mert ha őszinte vagyok, talán korábban elveszítem és akkor nem tudok felkészülni az elválásra, akkor jobban és hosszabb időre padlóra kerülök. így pedig magamon erőt véve nyeltem el a ki nem mondható szavakat, mert ha nem így teszek, kisétál az életemből a Szerelem és biztos, hogy nem jön új. Mert mi nők, mit gondolunk: sosem leszek többé szerelmes.. Ugyan, butaság. Akkor jön, amikor a legkevésbé számítasz rá. Talán egy olyan jön, aki, ha megkérdi, mi a baj, elmondhatod, elsorolhatod, hogy mi nyomja a szíved. Hidd el, sokkal, de sokkal könnyebb lesz neked és neki is. Mert miből fakad ez az őszintétlenség? Abból, hogy félsz, hogy dühös vagy.. Hogy miért? Mert félsz attól, ha elmondod, mi van benned, nem fognak megérteni, nem fognak elfogadni, netán nem fogsz kelleni.

Én tanultam az akkori kapcsolatomból. Tudom, hogy hiába vagyok őrülten szerelmes, magamat kell adnom, ki kell mondanom a sérelmet, a fájdalmat, a véleményt, a gondolatot és elhagyni a buta „semmi-féle” taktikázást. Ha Ő a nagy Ő- vagy akár a kicsi- meg fogja érteni, ahogy te is megérted és elfogadod őt. Mert egy kapcsolat a megértésen, a bizalmon, az őszinteségen alapszik, ha bármelyik hiányzik, akkor nem vagy jó helyen.

még több cikk az alábbi linken:

www.katavilaga.hu