Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Mesekalendárium 2008
Torolt_felhasznalo_511444
Létrehozva: 2008. november 30. 14:16
Kedves anyukák, apukák, óvónénik, meseszerető emberek!
A Grafománia alkotói idén is elkészítették az adventi mesekalendáriumot, melyben minden napra található egy mese, néhány vers, vagy dal.
Ma, az első gyertya lángjánál útjára bocsátjuk meséinket, fogadjátok olyan szeretettel, ahogy mi készítettük!
Grafománia
Részleteznéd?
Köszönöm!
Andrea Werfl: Panna kívánsága2.
Szenteste napja volt. A gerendaházat fenyőfa-, sült- és cukorillat járta át meg át. Kályhácska is vidáman dalolt. Csodaszép volt a karácsonyi ünneplőbe öltöztetett fácska tündöklő díszeivel, apró lámpafüzérével! Ágai alatt ajándékok várták a pillanatot, amikor feltárhatják, mit is rejtenek. Panna azonban mégsem volt felhőtlenül boldog. Nyughatatlanul szaladt egyik ablaktól a másikig. Leste a kertet, az utat, hogy vajon GombóC jön-e már?
Ám a cica nem tűnt fel sem a kerti utacska hólepte kövein, sem a pecu* ajtajában. Borzas fejecskéje nem bukkant elő sehonnan…
– Mi a baj, Panna? – kérdezgették, de nem felelt. Lassú mozdulattal bontogatta ajándékait, de figyelme minduntalan elkalandozott. Egész valójával feszülten figyelt. Egy hangra várt…
Már-már letett arról, hogy ma magához ölelheti elkódorgott pajtását, amikor odakintről halk és reszkető nyávogásra lett figyelmes!
– Anya! Anya! Gyuri! Hazatért GombóC! – sikkantotta boldogan és az ajtóhoz perdült.
Gyuri és Anya követték. Legnagyobb meglepetésükre a feltáruló ajtó fénypászmájában ott kuporgott GombóC. Mancsai közt megviselt batyu, babos kendőből kötve. Nyakában egy rongydarab, amolyan sálféle.
– Miááááúúúú! Pannácska, hazajöttem! – nyávogta s óriási sárga szemeivel bűnbánóan nézett rájuk. A kislány könnybelábadt szemmel felnyalábolta.
– Látod, látod! Ha nem mégy világgá, akkor Anya köthetett volna neked egy szépséges sálat meg sapkát! Most nem reszketnél, fáznál! Nagyon hiányoztál, csavargó! – magához ölelve bevitte a nappaliba. Meleg takaróba burkolta, tejet adott neki, s egy ínycsiklandóan finom krinolint tett elébe. Boldogan figyelte, ahogy GombóC falatozik.
– Jó itthon lenni, miáááú!
– Mesélsz majd arról, hogy merre jártál?
– Igen! Miááááúúú! – felelte a cica s lefetyelni kezdte a langyos tejet.
Panna most már igazán boldog volt. Teljesült a kívánsága.
Gyorsan repült az idő. Panna karácsonykor tovább maradhatott fenn, de eljött az idő, amikor végetért a játék és ágyba kellett bújnia. Helyére vitte GombóCot, elköszönt tőle, majd bemászott az ágyába és a takarója alá kucorodott. Anya meséje után jó éjszakát kívántak egymásnak, s a felnőttek is lefekvéshez kezdtek készülődni. Panna csak forgolódott, töprengett. Hiába volt álmos és ásított nagyokat, nyugtalanította egy kérdés. Végül felült az ágyban.
– Anya! Most már együtt maradunk örökre? Te, Gyuri, GombóC, Heki és én? Senki nem megy többé világgá? – kérdezte.
A felnőttek összenéztek. Odaléptek hozzá és megsimogatták a fejét.
Mielőtt válaszolhattak volna a kérdésére, álomport hintett szemeire a mélyülő est. Elaludt…
* pecu= fáskamra
Dec. 16.
Andrea Werfl: Panna kívánsága 1.
Hideg téli este volt. Nagy pelyhekben esett a hó. A kertet, az utcákat s a közeli szántókat puha, fehér takaró fedte be. Panna csodálattal, örömtől csillogó tekintettel figyelte, hogy táncolnak alá vidáman a hópelyhek, s miként változik át a kopár, szürke, szomorú vidék varázslatos, különös világgá. Anyától tudta, hogy ilyenkor, az első hóesés idején minden gyereknek egy kívánsága teljesül. Miközben a hideg ablakhoz nyomta orrocskáját, s belehelte az üveget, azon töprengett, hogy mit is kívánhatna. Nem jutott eszébe semmi. Nagyot sóhajtva lemászott a fotel karfájáról, ahol eddig térdelt, s kiment a konyhába.
Anya és Gyuri beszélgettek, miközben a sütőben sült az édes húsú, finom tök, a serpenyőben pirult a gesztenye, a kannában eperillatú tea gőzölgött. A két felnőtt állt a tűzhely mellett, s láthatólag nem vették észre, hogy őket figyeli. A lámpa narancsos fénye szinte mosolyogva ölelte körbe kettejüket, s Panna úgy döntött, hogy nekik nem kívánhat semmit, mert mindenük megvan.
Az előszobában megkereste a szépen faragott sámlit, odahúzta a kályhához és leült.
– Mit kívánhatnék, Kályhácskám? Amit én szeretnék, azt a Karácsonyi tündérek és Moha bácsi elhozza, mert Anya szerint jó gyerek voltam. Persze annyi, de annyi minden van még, amire vágyom! Számtalan játék, sok-sok érdekes, izgalmas könyv, kifestő, festék, illatos gyurma, filctoll… Mégis… kívánni szeretnék valamit! Valami mást!
A cserépkályha elgondolkodva duruzsolt. A belsejében égő tűz ropogva fellobbant, majd így szólt:
– Panna, tudom jól, hogy minden kisgyereknek számtalan vágya, kívánsága van. A világ színes, érdekes, tele van csodákkal, felfedeznivaló is akad benne épp elég. Tudom azt is, hogy szíved szerint az egész világot kérnéd! Mégis… bizonyára van valahol a szíved egyik titkos zugában olyan kívánság, amely nem játék után sóvárog. Gondolkodj egy kicsit!
– Jaj, Kályhácska! Nem jut eszembe semmi! – elszontyolodva simogatta meg a kályha meleg oldalát. Hozzábújt, fejét nekitámasztotta.
– Ne szomorkodj, Pannám! Érzem én, hogy ezt az egy kívánságodat nem pazarolod el, s olyasmit kívánsz majd, amely igazán a szívedből fakad!
Ekkor jutott eszébe GombóC, a makacs, öntörvényű fekete cica. Az önfejű kisállat fogta magát egy novembervégi napon és vándorbotot ragadva, nagy titokban világgá ment. Hogy hová ment, s miért mondott búcsút otthonának, csak Heki kutya tudta, de ő mélyen hallgatott, ha vallatóra fogták. GombóC távozásával mély szomorúságot okozott hármójuknak. Napokig keresték, hetekig szólongatták, s ha a faluban egy hozzá hasonló cicát láttak kóborolni, mindig azt hitték, hogy Ő az. Futottak utána, hiába… Minden alkalommal csalódottan vették tudomásul, hogy nem GombóCra akadtak rá.
Esténként sírdogálva faggatta anyját, hogy miért hagyta el őt a játszópajtása, miért ment világgá, amikor szereti és sokat játszott vele. Nagyon nehezen csitult benne a fájdalom, a bánat. Igazából sosem felejtette el, sokat álmodott vele, róla. Sokszor eszébe jutott, hogy merre járhat, mit csinálhat. Anya azt mondta, hogy bizonyára hívta a nagyvilág, a kóborló macskák csábították titkos, rejtélyes utakra vagy az új és idegen szagok, illatok, a szélben zörgő-sustorgó kukoricás hívták kalandra.
– Ugye, nincs semmi baja GombóCnak? – kérdezte egy estén.
– GombóC talpraesett, bátor cicus, Pannácskám! Tud vigyázni magára! Ne félj, nem esik bántódása!
– Miért nem akar hazajönni? Odakint hideg van, esik az eső, fúj a szél! Nemsokára itt a tél! Nem játszik vele senki! Nem simogatja, ápolja, óvja, eteti-itatja senki sem! És ha beteg lesz? Vagy ha nem talál ennivalót?
– Talán már Ő is bánja, hogy elment. Talán már visszavágyik! Hidd el, hazatér egy napon!
– Nem is szeret minket, úgy elment! – zokogta anyja ölébe akkor, lefekvés előtt.
Most, hogy eszébe jutott ez az emlék, újra könnybe lábadt a szeme. Hiányzott neki a kiscica. Nem tudta, hogy felejthette el Őt!
– Tudom már, Kályhácska! Tudom, mit kívánok!
– Igen? No, és mit kívánsz a táncoló hópelyhektől? Súgd meg nekem!
Panna megsúgta a duruzsoló kályhának a titkos kívánságát.
– Szaladj, Panna! Kérd meg a hópelyheket, hogy teljesítsék!
Felugrott a sámliról, s a felnőtteket elsodorva odaszaladt az ablakhoz. Behunyta szemeit, s némán mormolva útjára bocsájtotta a kívánságát.
Juditti: A szomorúfűz 2.
Bezzeg délután, amikor a fiú megérkezett, már nem rejtegette a levelet!
A hősszerelmes ifjú, remegő kézzel bontotta fel az illatos papírt, és félhangosan olvasta el a gyöngybetűkkel írt sorokat, így aztán a mi fánk is megismerhette a levélke tartalmát, mely így szólt: "Kedvesem, mindent elintéztem. Ma este, sötétedés után ott leszek a szomorúfűz alatt."
A fiú annyira boldog volt, hogy azt sem tudta hirtelen örömében, mit is tegyen addig, amíg a lány megérkezik. Elhatározta hát, hogy ott marad, nehogy késni tudjon egy percet is, és alszik egyet a fűz árnyékában, amíg kedvese megérkezik.
Lefeküdt hát a fa lábaihoz, és elaludt. A szomorúfűz pedig hűségesen, boldog szívvel őrizte a szerelmes ifjú álmát. Amikor besötétedett, és közeledni látta a lányt, egyik ágával megsimogatta a fiú arcát, hogy az ébren fogadhassa kedvesét.
Nagy volt az öröm, amikor megérkezett a lány. Kis batyuval, üres zsebbel, de teli szívvel jött, a fiú pedig ugyanígy fogadta. Egymás nyakába borultak, majd mindketten kedvesen megsimogatták a fa ágait és kéz a kézben elindultak a nagyvilágba.
A szomorúfűz ettől a naptól fogva már nem szomorkodott, mert tudta, hogy az élete nem volt hiábavaló.
Dec. 15.
Juditti: A szomorúfűz 1.
Egy nagyváros parkjában álldogált a szomorúfűz, és nevéhez híven valóban szomorú volt, mert mérhetetlenül unalmasnak és haszontalannak érezte életét.
Hosszú, hajlékony ágai körben a földig lógtak, hűvös, zöld sátort alkotva.
Unatkozott. Nem csinált egész nap mást, csak figyelte a parkban sétáló embereket, és várta, hogy sátra alá rejtőzzön valaki.
Egyszer egy ötéves forma kislányka be is bújt az ágai közé. A szülők izgatottan keresték a gyermeküket, és amikor végre megtalálták, haragjukban nagyon elfenekelték. A szomorúfűz ettől persze még szomorúbb lett.
Aztán egy kellemes nyári szombat délután egy fiatal pár bújt a lombsátor alá, szerelmesen átölelték egymást és sokáig így álltak ott némán az ágak takarásában.
– Feleségül veszlek – szólt a fiú, mire a lány nagyon rémülten így válaszolt:
– Nem lehet! – majd szomorúan folytatta: – Tudod, hogy apám sohasem adna hozzád feleségül, hiszen ő a város egyik leggazdagabb embere, te pedig nincstelen senki vagy az ő szemében.
– Hát már a szerelem fölött is a pénz az úr?! – tört ki keservesen a fiú. – Tán nem szeretsz?
– Tudod, hogy szeretlek – válaszolt a lány csendesen.
– Akkor pedig gyere hozzám feleségül!
– Apám nem enged. Hát nem érted?
– Megszöktetlek – jött a válasz. – Hajlandó vagy megszökni velem? Hajlandó vagy hozzám jönni feleségül? Otthagynád apádat értem? Otthagynád a pénzt, a vagyont, a pompát, a hatalmat a szerelmemért?
– Igen – szállt sóhajként a felelet.
– Akkor induljunk máris!
– Nem lehet – mondta a lány ijedten, – most még nem; a nevelőnőm máris keres. Majd üzenek, hogy mikor és hol találkozunk.
– Kitől? Hogyan? – kérdezte a fiú. – Mi módon üzensz nekem? Hisz egyetlen közös, megbízható jó barátunk sincsen.
A lány riadtan nézett körül, hallotta, amint a nevelőnője kiáltja a nevét, és közben észrevett a fa törzsében egy kis mélyedést.
– Gyere el ide minden nap. Itt – mondta, közben az odúra mutatott –, itt fogok neked levelet hagyni. – Ezzel fogta magát és elszaladt.
A fiú még egy darabig ott maradt a lombsátor alatt, zavart volt, bizonytalan, nem tudta, hogy örüljön-e vagy búsuljon. Vajon tényleg képes lesz megszökni vele a szerelme? Nem tudta biztosan.
Amikor ő is elment, a szomorúfűz kivirult a boldogságtól. Végre valami izgalom! És végre hasznára lehet valakinek, méghozzá egy ilyen kedves párnak! Értelmet kapott az élete.
A fiú eljött másnap délelőtt, aztán újra eljött délután is, de nem talált üzenetet a mélyedésben, csalódottan ment haza, úgy érezte, hogy nem bírja a tehetetlen várakozást. Pedig a fűz még talán nála is türelmetlenebbül várta a lányt.
Szerencsére azért nagyon sokáig nem kellett várnia, mert kedd délelőtt izgatottan bújt az ágai közé a kisasszonyka, és odvába mélyesztette az illatos, rózsaszín levélkét, aztán gyorsan elszaladt.
A fának remegett minden porcikája; soha nem volt még ilyen izgatott. És micsoda illata volt annak a levélnek! Szinte teljesen elkábult tőle. Észre sem vette, hogy egy öreg, morcos asszonyság csörtetett be a lombsátra alá. A lány nevelőnője volt az, aki megfigyelte, hogy kisasszonykája pár perccel ezelőtt innen szaladt ki. Bebújt hát ő is, hogy körülnézzen, vajon mit kereshetett itt a leány.
A szomorúfűz szerencsére, az utolsó pillanatban rájött, hogy ki ez az öregasszony, és mit akar, ezért gondosan elrejtette odvában a levélkét. Szerencse, hogy ezt tette, mert a nevelőnő oda is benézett, sőt, bele is nyúlt, de a fűznek hála, nem talált ott semmit és dolgavégezetlenül, dühösen távozott.
Tóthárpád Ferenc: Madarak karácsonya 2.
Adrienn emlékezett a tavalyi karácsonyra: – Apró magot szórjál, jó tettedért jót várj! – kopogták a cinegék az ablakpárkányon. Most azonban csak dideregve néztek befelé a szobába, pedig azon az estén is finom magokkal telt meg az etető. Volt közöttük egy veréb, vele rendszeresen beszélgetett Adrienn. A többiek már régen elrepültek, ő még mindig ott maradt, és csak nézett a kislányra. A csapzott kismadár és a kislány a csukott ablakon át is értette egymás gondolatát:
– Szervusz! Tudom ám, hogy mit akarsz. Nekem is jó, ha valakivel beszélgethetek, ha elmondhatom, mi az, ami bánt – szólalt meg Adrienn.
A madárka izgatottan ugrálni kezdett a párkány bádoglemezén, mintha ily módon akarta volna üdvözölni a szomorú kislányt:
– Szervusz, szervusz!
Adrienn mosolyra húzta a száját, csillogó szemeit megtörölte pizsamakabátja ujjával, és így szólt:
– Láttam ám, hogy legtöbbször csak az anyukáddal vagy. Apukádnak biztosan nagyon sok a dolga. Már csak kettőt kell aludni, és itt a szenteste. Addigra elég magot gyűjt, és akkor biztosan hazajön. Én is sokat vagyok egyedül, pedig olyan jó, amikor anyu és apu is itthon van. Tudod, az én apukám is régen volt velünk – fejét lehajtotta, kicsit várt, és így folytatta –, mégsem vagyok szomorú, mert tudom, hogy nemsokára hazajön.
Mire a kislány újra felemelte a fejét, addigra barátja már a hegyek felé repült. Feltámadt a szél, hidegen vágott be az ablak résein. Kisöccse, Balázs, már aludt. Adrienn leült az ágya szélére, és imádkozni kezdett. A nagymamája tanította meg az esti imára, de ezúttal másként szólt a fohász. A szüleiért imádkozott s a madarakért, és azért, hogy essen a hó, mert az olyan szép, és akkor olyan tiszta a táj.
Amikor édesanyja a szobába lépett, hogy betakarja, szorosan átölelték egymást.
– Üzentél apunak, hogy neki is lesz meglepetés a karácsonyfa alatt? – kérdezte Adrienn, de olyan halkan, hogy a saját hangját is alig hallotta.
– Sajnos nem tudtam beszélni vele, megint nem értem el. Talán majd holnap – hangzott a bizonytalan válasz.
– Azt mondtad, ha valamit nagyon akarunk, és mindannyian nagyon akarjuk, akkor az teljesülni fog – szólt kissé neheztelve Adrienn –, és mi mindannyian nagyon akarjuk, hogy apa hazajöjjön. Ugye?
Sokáig csend volt a szobában, csak nehezen jött a válasz:
– Gyakran próbálom hívni telefonon, de nem hallok mást, mint azt, hogy “a hívott szám pillanatnyilag nem elérhető”. Sajnos néha a felnőttek sem gondolják meg, hogy mit mondanak – felelt alig érthetően az édesanyja.
Csend borult a szobára. A kisvillanyt égve hagyták aznap este, úgy aludtak el. Összebújva, kicsit fázósan.
Másnap szikrázó napsütésre ébredtek, madarak egész serege kopogott az ablakpárkány vékony csíkján, ahol a szoba melegétől megolvadt a hó. Közöttük ott ugrált, követelve reggeli eleségét, egy csapzott veréb is. A hegyeket, a fákat, az utcát, a tetőket egybefüggő hó fedte. Adrienn, Balázs és az édesanyjuk kézen fogva álltak az ablak előtt, szótlanul gyönyörködtek a mesés átváltozásban.
Délután hosszú sétára indultak. Sokat beszélgettek. A kertek feldíszített fenyőfái, a kigyúló fények ünneppé változtatták az estét. Ropogott a hó, az utcákon alig jártak autók. A gyerekek érezték, hogy különleges karácsony készülődik. Már szürkült, amire hazaértek. A kapuból gyönyörködve tekintettek vissza a tájra, amikor az utca felett furcsa felhőt pillantottak meg. Adrienn felkiáltott:
– Nem is felhőź madarak! – és már szaladt is volna, ha édesanyja vissza nem tartja. A meglepetésnek mindezzel még nem volt vége. Döbbenten álltak meg a járda szélén. A madarak díszkísérete mintha tolta volna az előttük haladó autót. Aztán egyszerre csak, amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen el is tűnt az égi kíséret. Az a néhány járókelő, aki még az utcát rótta, talán észre sem vette a különös jelenetet. Adrienn azonban pontosan tudta, hogy mi történt. Az autó mellettük állt meg.
– Apu, apu! – kiáltották a gyerekek.
– Szervusztok! – kapta fel őket az édesapjuk.
– Már nagyon vártunk – szólalt meg az édesanyjuk is.
Rövid idő múlva együtt tálaltak a finom ünnepi vacsorához. A bőröndök a szekrény legmélyére kerültek, mintha többé már soha nem is volna szükség rájuk. Sokat nevettek és sokat beszélgettek. Az idő múlásával Adrienn és Balázs pillantásai egyre többször vetődtek a csukott szobaajtóra. Az ajándékozás édesanyjuk boldog szavaival kezdődött:
– Mehetünk, együtt a család – mondta.
A szobát fenyőillat töltötte be. A lemezjátszó karácsonyi dallamokat játszott. Az ablaküvegen túlról pedig három veréb – anya, apa s a csapzott kicsi – nézte tágra nyílt szemekkel a kiszűrődő csillogó, színes fényeket. A csukott ablakon át is jól értették az üzenetet: “Boldog karácsonyt kívánok!”
Gyertyák égjenek
(Tóthárpád Ferenc szerzeményét
Mészáros Flóra énekli)
Dec. 14.
Tóthárpád Ferenc: Madarak karácsonya 1.
Fekete karácsony lesz – mondogatták az emberek, de a hideg esti szél mintha a hó illatával lett volna tele. Az utcában fényfüzérekkel feldíszített fák varázsoltak karácsonyi hangulatot. Adrienn az ablaknál állt. Tekintetét a hegyek felé fordította. Még a fülében hallotta a vers ritmusát, amit az előző este tanult.
TÉLI CSENDJég ül a fákon,
fagy dala cseng.
Csend van a földön,
s csend odafent.
Hó-puha réten
Roppan az ág,
büszke agancson
Fagy muzsikál.
Szökken a szarvas,
s szétveti az
ég peremén a
csillagokat.
Azt remélte, hogy az erdők hamarosan magukra öltik majd fehér ruhájukat. Emlékezett rá, hogy a nagypapája is gyakran mesélt a hegyekről. Nem tudta pontosan, de egy versrészlet jutott az eszébe a holdfényben álló fákról: – “egy kissé tán’ dideregnek, felsorakoznak, úgy melegednekź”
Kis, pisze orrát nekinyomta az ablaknak. Lehelete áttetsző foltokban pihent meg a hideg üvegen. Ujjával rést törölt a párán, azon át figyelte, hogy az ünnep előtt is eljönnek-e hozzá a madarak, hogy híreket hozzanak a hegyen túlról. Adrienn gyakran üzent velük. Tudta jól, hogy rajta kívül senki sem érti a cinegék, a verebek és a rozsdafarkúak csevegését. Kicsit furcsállta ugyan, de nem bánta, hogy minden alkalommal csak róla esik szó. Mindig tudták a kis madarak, hogy mi történt az iskolában, hogy anyukája mostanában kevesebbet beszélgetett vele, hogy kivel veszett össze a játszótéren, és hogy az édesapja már milyen régen elutazott. Ha nem is mondta, akkor is tudták, hogy miért szomorú.
– Talán éppen ezért jöttek el megint – gondolta a kislány.
Dec. 13.
Eliza Beth: Lili és a lepkevadász
(Lili, a kis tündértanuló 7.rész)
Lili, a kis tanulótündér nagyon szégyellte magát. Tudta, milyen csúnya dolog, mégis irigység ütötte fel a fejét a szívében. De amikor annyira szép a pillangók szárnya! Azok a csodás pettyek, csíkok, árnyalások! Ő is szeretett volna olyanokat a szárnyaira.
Pedig igazán szép volt ő is, aranypettyeivel, napfényben csillogó aranyporával. De az ő szárnyai szinte átlátszóak, a lepkének viszont erőteljes kontúrok határolják gyönyörű mintázatát. Csodaszép színei messziről is jól látszanak.
– Én meg majdnem láthatatlan vagyok! – kesergett Lolának, aki osztálytársa és barátnője volt egyben.
– De hát mi tündérek vagyunk! – próbálta vigasztalni Lola. – Nem is lenne jó, ha bárki messziről megláthatna bennünket. Jól tudod, sokszor kell elrejtőznünk az emberek elől. Egy olyan színpompás szárny mindig elárulna téged.
– Elbújnék. Összezárnám a szárnyaimat, ha valaki közelít, és elbújnék. A pillangók is ezt teszik. Lola, kérlek, kérlek! – tette össze a kezecskéit játékosan Lili.
– Nem tudom, hogyan kell – kísérelt meg kitérni a kérés elől a barátnője.
– Dehogynem! Menni fog!
– Nem hiszem, hogy szabad lenne…
– Nem tudja meg senki. Csak egy kicsit, aztán máris visszavarázsolhatsz. Felpróbálom, mint egy új ruhát, aztán máris leveszem – ígérgette Lili.
De Lola hajthatatlan volt. Az érzései azt súgták: ne tegye! Nem szabad!
– Akkor majd magam! – kiáltott mérgesen Lili. – Nem is vagy a barátnőm!
Elröppent, és Lola már csak távolról hallotta a varázsigét:
„Aranyporos csillanás,
Ezüstfényű villanás.
Felhangzik a varázsszó:
Lili legyen pillangó!”
Abban a szempillantásban Lili pillangóvá változott. Lola figyelte, ahogy kiterjesztett szárnyaival boldogan repked. Zuhant, majd felemelkedett, bucskázott a levegőben, pörgött-forgott.
– Odanézz, mami, mekkora pillangó! – kiáltott egy hang a réten. Szöszke kisleány vadvirágokat szedett csokorba, sárgát, pirosat, kéket. Ahogy meglátta az óriási pillét, eldobta a virágokat, és előkapta a lepkehálóját. Szorgalmasan hadakozott vele, Lili szerencséjére folyton mellé célzott, és a háló elszáguldott mellette. A pillangó-tündér leszállt egy virágra és összezárta a szárnyait, hogy elrejtőzzön.
– Most meg hova lett? – kérdezte a csalódott hang.
– Ott van – mutatta az anyuka. – Csak elbújt, elrejtette szép színpompás szárnyait. Látod?
A gyerek azonnal odasuhintott. Lili felröppent. Menekülőre fogta. Ennek a fele sem tréfa! Hát nem lehet elbújni az emberek szeme elől? Huss… – surrant el mellette a háló.
– Lola! Lola, segíts! – sikította Lili. Pánikba esett, hogy befogják, mint egy valódi lepkét, talán még gombostűre is felszúrják. És ekkor megtörtént! A kislány eltalálta, ő pedig belegabalyodott a hálóba. – Lolaaa!
Nem vette észre, hogy barátnője visszavarázsolta. A lepkevadász hiába kukucskált a hálója alá, ott bizony semmit sem látott, mert Lili láthatatlanná lett áttetsző szárnyainak köszönhetően. Ki is bújt azonnal, ahogy felemelkedett egy kissé a háló.
– Hűűű! Ez meleg helyzet volt!
– Mondtam, hogy nem szabad! – röppent mellé Lola. – Pórul járhattál volna!
– Igazad volt, Lola! – ismerte be Lili. – Megígérem, hogy soha többé nem engedek az irigységnek, és nem teszek tilos dolgot. Lehet csodaszép a pillangó – én tündér vagyok!
Dec. 12.
Juditti: Bohóka Frici ötlete
Egyszer réges-régen, egy világvégi kicsiny faluban hatalmas esőzésekkel köszöntött be a tavasz. A jég is olvadásnak indult, így aztán hamarosan akkorára duzzadt a víz a falucska folyójában, hagy az átszakította a gátakat és elöntötte a települést. Hatalmas árvíz pusztított, a falu minden háza összedőlt. S az emberek tehetetlenségükben csak sírni tudtak.
Elképzelhetitek hát, hogy ebben a szomorú időben nem volt jó soruk a vicceknek. Nem volt akkor kedve senkinek sem tréfálkozni, bolondozni, el is felejtették a falubeliek hamarosan az összes viccet, folyton csak siránkoztak, panaszkodtak, és sohasem nevettek.
Bohóka Frici nagyon népszerű vicc volt az árvíz előtt, még az is nevetett rajta, aki már vagy tizedszer hallotta. Szerették nagyon, és gyakran elmesélték egymásnak. Hanem az árvíz őt is kitörölte az emberek fejéből.
A kis vicc, akárcsak a többiek, egy ideig csendesen tűrte ezt az állapotot, de amikor már vagy egy hónap is eltelt azóta, hogy utoljára eszébe jutott valakinek a falubeliek közül, nagyon elkeseredett és komolyan elkezdte törni a fejét azon, hogy mit tehetne a kialakult szerencsétlen helyzet ellen. Persze a falu lakóit is nagyon sajnálta, és arra gondolt, hogy ha azok újra vicceket mesélnének egymásnak, akkor talán felvidulnának egy kicsit, s bánatukat feledve, vidámabban, könnyebben tudnák újraépíteni házaikat.
Sokáig töprengett ezeken a dolgokon Frici, és töprengése nem maradt hiábavaló, mert végül rájött a megoldásra, és azt rögtön el is mondta a társainak, akik Bohóka pajtás ötletén kapva-kaptak, és a tettek mezejére léptek.
Másnap reggel a falu minden lakója mosolyogva, vidáman ébredt, ugyanis éjszaka mindegyikük egy-egy viccet álmodott. Mert Frici azt eszelte ki, hogy minden falubeli álmába lopja be magát egy vicc, hogy így térjen vissza a jókedv az emberek életébe.
Bohóka Frici ötlete pedig remekül bevált. Nemcsak az álom szerzett derűs perceket az embereknek, hanem az egész napjuk vidáman telt, mert álmukat minden ismerősüknek elmesélték, felelevenítve ezzel minden rég elfeledettnek hitt tréfát.
A viccek, a nagy sikeren felbuzdulva, rögtön megállapodtak abban, hogy ezentúl bármikor is keseredik el a falu valamelyik lakója, ugyanígy fogják felvidítani; az éjszakai álmába belopakodva.
Ki is költözött innen a bánat, nem volt több sírás, panaszkodás. Az emberek vidáman, jókedvűen építették újra a falut és harsány nevetések közepette mesélték egymásnak a jobbnál jobb vicceket.
Dec. 11.
Pataki Edit: Éhezők
Cicuskáim megéheztek,
jobbról-balról körbevesznek.
– Májat! Májat! Májat kérek! –
törleszkedik Borsika.
– Hájat! Hájat! Hájat! Szépet! –
ez Kosztoska óhaja.
Kicsi Kuci kacsuláz:
– Nekem mást! Nekem mást! Nekem mást!
S mindebből egy harapást!
Hamuci is türelmetlen:
– Évek óta nem ettem!
Ki törődik itt velem?
Feneketlen gyomromban
minden jónak helye van.
Rántott hús meg pecsenye,
pástétom is jó lenne.
Kicsi Kuci így vitáz:
– Nekem mást! Nekem mást! Nekem mást!
S mindebből egy harapást!
Késve szalad Marcipán:
– Csupa bogáncs a bundám!
Van még szárazeledel?
Tej, vaj, túró, sajt, tejfel?
S megkínálhatsz konzervvel.
Kicsi Kuci hadonász:
– Nekem mást! Nekem mást! Nekem mást!
S mindebből egy harapást!
Pataki Edit: Egy régi mai mese
Diófát ültetett egy öreg.
Megásta a gödröt, jó mélyet,
trágyázta, öntözte gyökerét,
védte, mint szülő a gyermekét.
Nevették körben a többiek:
– Kié lesz a gyümölcs, te öreg?
Mire itt dió lesz, te nem élsz!
Fácskádról más eszi a termést!
Az öreg arcán csak mosoly jár:
– Erősebb vagyok a halálnál.
Élek, míg fácskámon gyümölcs van.
Szolgálok minden kis dióban.
Pataki Edit: Munkakedv
Kulimász, a kiskutyus, vadászatot tartott,
megkergette a macskákat, veréb után ugrott.
Szétszaggatta a lábtörlőt – sokat prüszkölt ettől –,
lerángatta a ruhát a szárítókötélről.
Minden élőt megugatott közelben és távol,
mind kirázta a szuflát a gazdi papucsából.
Tankönyveket lapozgatott Zsófi táskájában,
majd szétszedett egy levelet irtó haragjában.
Úgy kimerült, holtra fáradt, mindent jól elvégzett,
anyja mellé kunkorodott, és álomba mélyedt.
Eliza Beth: Zsuzska, a lusta 3.
Zsuzska elgondolkodott. Ha azt kívánja, hogy anya ne legyen rendetlen, főzzön ebédet, és takarítson ki, mint azelőtt, akkor újra szólni fog a széthagyott holmik miatt. Újra hallgathatja az ezerszer hallott zsörtölődést, a szidást a rossz jegyekért. Muszáj lesz tanulni játék előtt, és bevetni az ágyát reggel.
Valahogy nem is tűnt olyan borzasztónak a gondolat. Az elmúlt héten rájött, hogy pillanatok alatt el lehet pakolni, csak módszeresen kell csinálni. A tanulás is gyorsabban megy, ha odafigyel, és közben nem a játékra gondol. Utána viszont lelkifurdalás nélkül játszhat. Megtanulta, hogy a csoki-vacsora is unalmas, a főzelék is finom. Újra hallotta a mami hangját, ahogy duruzsolni szokott: „csak jót akarok neked, kislányom!”
– Nos, hogy döntöttél, Zsuzska? – sürgette a manó. – Mindjárt lejár az időd, és elveszik a kívánságod…
– Azt kívánom, hogy add vissza nekem a régi anyukámat!
Ettől a naptól fogva Zsuzska figyelmeztetés nélkül megtanulta a leckéjét, és csak utána kezdett játszani. Elrakta a játékait, összehajtogatta a ruháit. Anya nem győzött csodálkozni a változáson, de Zsuzska nem árulta el Manót….
Eliza Beth: Zsuzska, a lusta 2.
Hazaérkezett az édesapja is.
– Sziasztok, lányok! – üdvözölte feleségét és kislányát. – Mi van vacsorára? Már kilyukad a gyomrom az éhségtől…
De bizony hiába nézett bele a fazekakba! Mindegyik üres volt.
– Klára! Mit főztél? – kiáltott ki a teraszra.
– Semmit. Nem volt kedvem – válaszolt az asszony, és egy újságért nyúlt.
– Beteg vagy?
– Nem, semmi bajom, csak nem volt kedvem órákig a tűzhely mellett ácsorogni.
– A leckémet sem kérdezte ki, pedig azt sosem hagyta el! – súgta apjának a kislány.
– Majd én kikérdezlek. Csak előbb együnk valamit – nyitotta ki a hűtőszekrény ajtaját.
– Nekem is készíts valamit! – kérte Klára. – Addig befejezem ezt a rejtvényt.
Gyula összedobott néhány szendvicset. Kettőt letett Klára elé is a kisasztalra. Felesége oda sem nézve nyúlt érte, szemét a rejtvényére szegezte. Gyula nem értette a dolgot. Úgy látszik, kimerült az asszony – gondolta. – Hagyom, hadd pihenjen. Lefektette Zsuzskát, de előtte gondosan kikérdezte a leckéjét. A használt tányérokat betette a mosogatóba, megfürdött és lefeküdt. Klára éjfél körül tette le az újságot…
– Hű, elaludtam! – ugrott ki az ágyból Zsuzska másnap reggel. A nap vidáman sütött be az ablakon. – Mami, mami! – robbant be a szülei hálószobájába. – Elaludtunk!
– Nem baj, kislányom – felelt az asszony nyugodtan. Feje feltámasztva, kezében könyv. Mellette Zoltán szuszogott.
– Apa nem megy ma dolgozni?
– Nem tudom.
– Elkéstem a suliból.
– Nem számít. Majd aláírom az ellenőrződet… Aludj még egy kicsit, már úgyis mindegy.
– Éhes vagyok, anyu!
– Én is!
– Én is! – szólalt meg apa is. Felébredt a hangokra. – Hány óra van?
– Kilenc – pillantott az órára Klára.
– Kilenc?! Miért nem keltettél fel?
– Nem mondtad, hogy keltselek…
– Készítenél valami reggelit, amíg beszólok a munkahelyemre, hogy elaludtam?
– Nincs kedvem felkelni.
Vásárolni és főzni sem volt kedve. Elheverészett naphosszat, csak olvasott, vagy a rejtvényeit fejtette. Hallgatta a madarak trillázását.
Zsuzska majdnem éhesen ment iskolába. Anya végül megszánta, és kent neki egy szelet kenyeret a kakaója mellé. Aztán mindent ott hagyott az asztalon.
Lehet, hogy mégis igaz volt Manó manó? – töprengett Zsuzska még órán is. Anya nem szokott ilyen lenni. Alig várta, hogy hazaérhessen. Ma végre nyugodtan végigjátszhatja a játékát!
Reggel óta még nagyobb lett a rendetlenség a házban. Semmi nem volt a megszokott helyén. Úgy látszott, hogy ha Klára belekezdett valamibe, hamar elterelődött a figyelme, és amint eszébe jutott valami, máris belakapott abba. Ami a kezében volt, azt letette ott, ahol éppen állt.
A szemeteslapátot a hűtőben találta meg, a cukros doboz az ágy alól kandikált kifelé. Anya kabátja a kilincsre akasztva lógott le a földre, bevásárlókosara előkészítve, a tűzhely lapján várt a sorára.
– Egyest kaptam matekból – közölte Zsuzska az édesanyjával. Szinte hallotta a hangját: „Nem tudtál volna csak egy iciri-picirit igyekezni, hogy görbe legyen az a jegy?” Meglepődött a válaszon…
– Jól van, majd aláírom, ha kiolvastam a könyvemet. Csak két oldal van hátra…
Ez így ment egy álló hétig. Klára nem csinált semmit. Kénytelenek voltak felhúzni az órát csörögni, sőt, meg is kellett hallaniuk! Mert az asszony nem reagált, mellette aztán csöröghetett bármilyen vekker! Kikászálódtak az ágyból, Gyula készített reggelit, útnak indította a kislányt, majd elment dolgozni. A hét végére már Zsuzska is megtanulta a kenyérszelést.
Elpakolt a konyhában, mert nem fért el a sok elöl felejtett holmitól. Elmajszolt egy tábla csokit, közben helyére tette a játékait. Megcsinálta a leckéjét, mert apa szigorúbb volt még anyánál is. Összekészítette a tanszereit másnapra. Apa vacsorát főzött.
– Kell bors a borsófőzelékbe? – kiáltott ki Klárának a kertbe. Az asszony az almafa alatt napozott.
– Ahogy gondolod, drágám! – válaszolta.
Hát ez nagy segítség volt! – dünnyögött Gyula, és elővette a szakácskönyvet. Zsuzska benézett a szülők hálószobájába, látta, ott is nagy a rendetlenség. Kivitte a szennyes ruhákat a fürdőbe, beletömte a kosárba. Kihalászta apa fél pár zokniját az ágy alól, és azt is kivitte. Megigazította a takarót, felrázta a párnákat, összehúzta a függöny szétálló szárnyait. Lekapcsolta az olvasólámpát.
– Hogy lehet valaki ilyen rendetlen? – kérdezte félhangosan, persze választ nem várt, csak magában zsörtölődött.
– A te kívánságodra! – szólalt meg egy hang hirtelen.
– Manó? Hát te igaz voltál?
– Még most is igaz vagyok – kacsintott rá a manó. – Te akartál olyan anyát, aki soha nem szól rád, és hagy játszani…
– De rendetlen is lett!
– Persze! Ha ő maga nem lenne rendetlen, akkor észrevenné, hogy te az vagy, és rád szólna. Rosszul varázsoltam? Nyaggatott talán a tanulással? Nem hagyott játszani?
– De, hagyott. Azzal nincs is gond, Manó. Csakhogy vacsorát sem főzött…
– Azt nem kívántad, hogy kiszolgáljon. De tudod, mit? Eljött az ideje a második kívánságodnak. Jól gondold meg, mit kérsz, mert több nem lesz!
Dec. 10.
Eliza Beth: Zsuzska, a lusta 1.
Zsuzska nagyon lusta kislány volt. Szidta is eleget a mamája, hogy rendetlen, nem rakja a helyére a játékait, iskolaszereit. Mert bizony Zsuzska már harmadik osztályba járt, mégsem szeretett elpakolni. Bár az is igaz, hogy a sulinak semmi köze nincs a pakoláshoz.
Ma is, ahogy hazaérkezett, rögtön szétdobálta a holmiját. A cipőjét lerúgta az ajtóban, mezítláb szaladt be a szobába. A kabátját elhajította valahol félúton az iskolatáska és a számítógép között.
– Húzd fel a papucsodat, Zsuzska! – kiáltott utána az édesanyja. Kikukkantott a konyhából, ahol épp a vacsorát főzte, majd hatalmas sóhajjal nekilátott összeszedni a lánya szétszórt dolgait. Közben hangosan zsörtölődött. – Ideje lenne már megtanulnod, hogy a kabátnak fogason a helye.
– A cipőnek meg a kisszekrényben – kántálta odabenn a gyerek. Szeme rátapadt a monitorra, kedvenc játékára figyelt teljes odaadással. Anyukája hangját már csak messziről hallotta, majd úgy sem.
– Azt mondtam, kapcsold ki a gépet! – szólalt meg a háta mögött a mami. Erre már fel kellett figyelnie, főleg, mert egy erőteljes koppintást is kapott a vállára. – Ha elkészültél a leckéddel, bekapcsolhatod még.
– Mindjárt, mami! – alkudozott Zsuzska. – Már majdnem megnyertem… még tíz pontot kell szereznem…
– Egyet sem fogsz, kislányom – mondta Klára asszony. – Vagy te kapcsolod ki, vagy én!
– Ne nyúlj hozzá! – sikított a gyerek. – Nem értesz hozzá, tönkreteszed. Apa is megmondta…
– Kapcsold ki! Szedd össze a játékaidat, tedd a helyükre őket. Nem szégyelled, hogy folyton ilyen rendetlenség van a szobádban? Kapsz öt percet, aztán elő a házi feladatokkal! Ellenőrizni fogom!
Zsuzska kelletlenül engedelmeskedett. Nagyon mérges volt, már csak kicsi idő kellett volna, és győz! Most meg majd kezdheti elölről… Muszáj tanulnia, pedig nagyon utálja! Sokkal jobb játszani…
– Mami! Hol van a ceruzafaragóm? – kiáltott ki édesanyjának a konyhába.
– Ahova tetted, kislányom! – vágta rá Klára. – Hányszor kérjelek még, hogy mindent a helyére tegyél? Akkor tudni fogod, hol keresd.
Zsuzska égre fordította a szemét. Ezerszer hallotta már ezeket a szavakat, és ezerszer eresztette el őket a füle mellett. Most is inkább magában morgolódott.
– Miért is nem lehet nekem olyan anyukám, aki mindent megenged, és soha nem szól rám? Aki mindig hagy játszani, és nem zaklat a tanulással? Ha csokit akarok vacsorázni, nem káposztát ad…
– Ezt szeretnéd? – jelent meg egy manó a semmiből.
– Jaj, de megijesztettél! – sikkantott aprót Zsuzska. – Te meg ki vagy?
– Manó vagyok, a manó – felelte a manó. – Teljesítem két kívánságodat, ha te is akarod.
– Miért nem hármat? A mesében mindig három kívánság van.
– Csakhogy nem a mesében vagyunk! – vágta rá Manó. – Két kívánságod lehet. Akarod, vagy sem?
– Akarom!
– Olyan anyát szeretnél, amilyet az előbb leírtál?
– Olyat, Manó, olyat!
– Jól meggondoltad?
– Nem is tudod megcsinálni! – legyintett Zsuzska. – Azért kérdezgetsz, ahelyett, hogy varázsolnál…
– Már megtörtént! – hallatszott a távolodó manó hangja. – Viszlát!
– Hova mégy, Manó? Mi lesz a második kívánságommal?
– Később… ha eljön az ideje.
A manó, ahogy érkezett, úgy el is tűnt. Alakja szétfoszlott, nyoma sem maradt, hogy itt járt. Zsuzska a maga nyolc évével bölcsen elkönyvelte magában, hogy már megint képzelődött.
Nekiveselkedett a tanulásnak. Megcsinálta a matekleckéjét, kiszenvedte a fogalmazást. Előre tudta, hogy a maminak nem fog tetszeni. Túl rövid! – mondja majd.
Megkordult a gyomra. Ránézett az órára. Beazonosította a mutatók helyzetét. Hűha! Hamarosan apa is hazaérkezik. Biztosan éhes lesz ő is. Kiszaladt a konyhába. A mami nem volt ott. Végül a teraszon találta meg, a párnázott padon üldögélt, lábait kényelmesen feltette a kisasztalra. Szemeit lecsukva pihent.
– Anya! – szólította meg halkan. – Éhes vagyok. Apa mikor jön már meg? Mi lesz vacsorára? Anya!
– Egyél banánt! Van valahol egy tábla csoki is… – Klára ki sem nyitotta a szemét, úgy dünnyögte, mint akinek a beszéd is nehezére esik.
– Nem! – toppantott Zsuzska. – Majd apával vacsorázom, ha hazajött.
– Jó…
Furcsa! Zsuzska a konyhában sem látott vacsorát – sem elkészült étel, sem illatfelhő… Anya meg akar tréfálni bennünket! – jutott eszébe. Mégsem volt kedve nevetni.
Dec. 9.
Juditti: Niora
Niora kétségbeesetten zokogott órákon keresztül, majd, amikor már elapadtak a könnyei, kábultan ringatta magát ültében, előre-hátra.
– Ezt nem akartam. Nem ezt akartam – mondogatta elkeseredetten.
Zoé varázspárbajra hívta ki nővérét, és hogy megszégyenítse az ügyetlen kis boszorkányt, az összecsapásra odacsődítette az összes nagyszájú, gúnyolódó varázslópalántát a környékről.
Niora egyedül érkezett, és szokás szerint minden próbálkozása balul sikerült, a nézőközönség legnagyobb örömére. Hasukat fogták nevettükben a lány minden esetlen mozdulata után.
Niora rettenetesen dühös lett; pálcáját a gyerekekre szegezve, gyilkos indulattal a szemében mondta ki az átkot:
– Változzatok békává mindannyian!
Az indulat megsokszorozta varázserejét, és először életében sikeresen hajtotta végre az átváltoztatást. Zoé és társai egy szemvillanás alatt békává lettek.
Niorának földbe gyökerezett a lába a döbbenettől. Alig tudta elhinni, hogy sikerült. Aztán lerázva magáról a meglepetés bénító köpenyét, kacagni kezdett.
Elhasalt a füvön, és a varázspálcája hegyével nógatta ugrásra a rémülten brekegő békákat. Az apró jószágok hamarosan menekülőre fogták a dolgot, és ahányan voltak, annyi irányba ugráltak szét.
Nemsokára azonban Niorának is elment a kedve a játéktól, megelégelte a békák heccelését, és most már azt szerette volna, hogy inkább változzanak vissza emberré. Elkapott hát egy riadt levelibékát, és varázspálcájával felé suhintva elmormolta a visszaváltoztató varázsigét, de nem történt semmi. A béka továbbra is békaként pislogott az ijedt boszorka tenyerében.
Néhány újabb sikertelen kísérlet után a lány feladta, és magába roskadt, mert egyszerre mázsás súlyával zuhant rá tettének összes lehetséges következménye. Mardosta, tépte a bűntudat, és ő csak zokogni bírt.
Most pedig, hogy már mindent kisírt magából, csak az üresség maradt. Néma, béna, tompa, hideg, érinthetetlen űr.
Niora különös révületbe esett, amit hosszú idő után, csupán gyomrának követelőző korgása tudott megtörni. Éhes volt; a futtában bekapott reggeli óta nem evett egy falatot sem, pedig azóta már be is esteledett.
– Haza kellene mennem – sóhajtotta fészkelődve, de erős félelem mart belé, ami ismét megbénította.
– Jaj, nem lehet! Mit mondok majd a szüleimnek, ha Zoét keresik? És a többi varázslónak? Elítélnek, börtönbe vetnek, ha megtudják, hogy békává változtattam a gyerekeiket. Hiszen vissza se tudják varázsolni őket, mert mind eltűntek, szétszéledtek!
A kis boszorkány tanácstalanul tépelődött egy ideig, de az egyre mardosó éhség döntésre kényszerítette.
Félelemtől reszkető lábakkal indult hazafelé, vállalva minden büntetést, mert titkon abban reménykedett, hogy szülei mégis rendbe tudják hozni valahogy ezt a szerencsétlenséget.
Otthon szipogva számolt be a történtekről, de a felnőttek mosolyogva hallgatták.
Niora nem értette, hogy szülei miért nem idegesek, miért nem mérgesek, és egyáltalán, miért nem lepődtek meg, és miért mosolyognak.
Hamarosan megtudta a választ ezekre a kérdésekre, de előbb még alaposan megvacsoráztatták.
Vacsora után édesanyja nevetve mesélte el neki, hogy a béka-Zoé néhány órával Niora előtt érkezett haza, és egyenesen az ő ölébe ugrott. Ő pedig, mivel nagy tudású boszorkány, egyből megérezte a varázslatot, és visszaváltoztatta a fiút emberré.
Aztán az is kiderült, hogy a többi pórul járt csúfolódó is hazatalált, és Zoéhoz hasonlóan visszanyerte régi formáját.
A kis boszorkány már csak azon csodálkozott, hogy miért nem büntetik meg őt a tettéért. Erre a kérdésre édesapja felelt:
– Amit tettél, az valóban nem volt szép dolog, még akkor sem, ha nem lett belőle nagy baj. No de az is kiderült ám, hogy miért tetted, amit tettél, és bár ez nem ment fel, mégis enyhíti a bűnödet. Büntetést pedig azért nem kapsz, mert azon már túl vagy.
– Hogyhogy?
– Saját lelkiismereted ítélkezett fölötted, és büntetett, gyötört egész nap. Ennél szigorúbb bíró pedig nem létezik a világon – válaszolt komolyan lányának a varázsló, és Niora pontosan értette, hogy édesapja miről beszél.
Dec. 8.
Daddyboy: Hangya Kázmér
Én vagyok a Hangya Kázmér,
Ballagok, mint aki ráér,
Baktatok napfényes réten át.
Vár az út, süvít a zord szél,
Hős vagyok, a szívem nem fél,
Harcolok, bárki is támad rám.
Könnyezem, ha mégis rám lépsz,
Rossz nekem, mert tudom, nem félsz,
Indulok, futok a dolgom után.
-
Rossz nekem – szorít a csizmám,
Rég-időt úgy visszasírnám!
A léptem fáj, a lábam lassan jár.
Én vagyok a Hangya Kázmér,
A réten át indultam fáért.
Kell a fa, szedek egy öllel már.
Dúdolok, elment a hangom,
Úr vagyok – a hangya dombon
Én vagyok a legnagyobb király.
Könnyezem, ha mégis rám lépsz,
Rossz nekem, mert tudom, nem félsz,
Indulok, futok a dolgom után.
-
Rossz nekem – szorít a csizmám,
Rég-időt úgy visszasírnám!
A léptem fáj, a lábam lassan jár.
Én vagyok a Hangya Kázmér,
A réten át indultam fáért.
Kell a fa, szedek egy öllel már.
Én vagyok a Hangya Kázmér,
Ballagok, mint aki ráér,
Baktatok napfényes réten át.
Dúdolok, megjött a hangom,
Úr vagyok – a hangya dombon
Én vagyok a legnagyobb király.
Itt hallgathatod meg dalban!
Dec. 7.
Eliza Beth: A vadrózsa álma
Egyszer egy kis halovány vadrózsabimbó elhatározta, hogy ő igazi rózsává fejlődik. Lágyan suttogó szellőtől, friss hajnali harmattól hallotta, hogy távoli rokona mily szép, mily illatos. Gyönyörű, sötétvörös színét kedvelik az emberek, szeretetük jeléül adják egymásnak.
Ő is ilyen jel akart lenni!
Kihúzta hát magát, hogy büszke tartásától szép hosszú, egyenes szára nőjön. Susogó szelektől tudta, hogy az emberek barnulnak a napon. Ezért fejét folyton a napocska felé fordította, hogy szirmai sötétedjenek. Mindhiába!
Pedig ő mindent megtett, hogy kitűnjön testvérei közül. A vadrózsabokor ágain százával virító nővérkéitől alig látta magát az előtte csörgedező patak csillogó tükrében. Amikor sikerült mégis megpillantania szirmait, szomorúan vette tudomásul, hogy nem és nem sötétednek.
Hát soha nem lehetek oly gyönyörű, mint a rokonom? – pityergett. Nagy-nagy bánatától nem látta, hogy fehéres-rózsaszín, szív alakú szirmaival mily csodaszép. Az általuk övezett vidám-sárga kis porzói radarként fordultak a Nap irányába, magukba szívva annak éltető erejét.
– Ne búsulj! – susogták neki a levelek. – Szép vagy. Téged is szeretnek az emberek.
– De a vörös rózsa sokkal szebb! – kesergett a kis vadrózsa.
– Az lehet, hogy szebb, de semmi másra nem való. A szépségén kívül nincs semmije!
– Nekem sincs semmim, és még szép sem vagyok!
– Hogyne lenne! – tiltakoztak a levelek és a virágnővérek. – Tele vagyunk életerővel! A vörös rózsa csak a szemüket gyönyörködteti, mi viszont belülről szépítjük az embereket. Óvjuk az egészségüket, tápláljuk a testüket.
– Hogyan?
– Tavasszal a virágainkat gyűjtik össze, édességeket ízesítenek illatos szirmainkkal. Vagy rózsavizet készítenek belőlünk. A leveleinkből gyógyteát forráznak. Gyümölcsünk a legjobb vitaminforrás számukra! Akár frissen, akár dércsípetten, nyersen vagy lekvárrá főzve. Még a magunkat is szeretik! Minden porcikánk hasznos az emberek számára. Ne mondd hát, hogy nincs semmid!
– De nem vagyok szép!
– Figyelj csak! – szólalt meg mamája, a vadrózsabokor.
Hangok közeledtek. Egy fiú és egy lány sétáltak a patak partján. Fogták egymás kezét, úgy beszélgettek. A lány karján kiskosár himbálózott. A bokorhoz léptek, és óvatosan, a tövisek szúrását elkerülve gyűjtögetni kezdték a virágokat.
– Meglátod, ha iszik ebből a teából, a mamád hamar meggyógyul – mondta a lány a fiúnak. Keze szaporán járt, telt a kosárka.
– Már a puszta jelenléted is jó hatással van anyámra – felelt a fiú. – Nemcsak én szeretlek, ő is a szívébe fogadott téged, ahogy meglátott.
Egyszercsak a fiú leszakított egy hosszabb ágat, épp a szomorú vadrózsát.
– Látod, milyen szép ez a kis virág? – mutatta a lánynak. – Valahogy jobban tetszik nekem, mint a virágboltban árult nagyképű rokonai. Kedves és ártatlan. Illik hozzád, nem úgy, mint azok a vérvörös rózsák…
Míg ezeket mondta, vigyázva eltávolította róla a tüskéket, nehogy megszúrja a lányt, és kedvesen a hajába tűzte. Aztán felkapta, és játékosan megpörgette.
– Hallottad? – susogták a levelek, virágnővérek. – Szép vagy! Szebb, mint azok a rokonaink, amelyekről álmodoztál.
A kis vadrózsa álma így mégis beteljesedett. Bár nem lett nagy, hosszúszárú, sem vérvörös, mégis a szeretet jelképévé vált. Boldogan húzta ki magát, és szirmait az ég felé tárva varázslatos illatfelhőt árasztott.
Juditti: Állat-télapó 3.
Erre már minden krampusz lelkesen tapsolt, és éljenzett, mert mindegyik helyesnek tartotta ezt a gondolatot. Miklós pedig csendesen mosolygott a bajusza alatt, mert ő már tudta előre, hogy ezt a feladatot neki, magának kell elvállalnia. Megvárta hát, amíg krampuszai elcsendesednek, aztán így szólt hozzájuk:
– Tudom, hogy nincs más választásunk, ezért én elvállalom, hogy az állatok télapója is leszek ezentúl, de nektek is el kell vállalnotok, hogy ezután majd még többet kell, hogy segítsetek, mert így sokkal több lesz a munkánk. Vállaljátok?
– Igen, persze, hogy vállaljuk! – kiáltották kórusban a krampuszok.
Így esett, hogy azóta Miklós már nem csak az emberek kívánságát teljesíti, hanem az állatokét is. Az első ajándék pedig, amit még azon a Karácsonyon megkapott tőle egy bánatos aranyhörcsög, egy mókuskerék volt.
Juditti: Állat-télapó 2.
Gondolataiba mélyedve ballagott tovább, alig vette észre, hogy ráköszönt egy sas:
– Üdvözöllek, télapó! – kiáltotta a sas egy magas fa tetejéről.
Miklós megállt, felnézett a fára, és örömmel köszöntötte a sast:
– Szerbusz, kedves barátom! – mondta, majd hozzátette: – Mit szólnál hozzá, ha az állatoknak is lenne egy saját télapójuk?
– Nagyon örülnék neki, mert nekem is akad egy-egy kívánságom minden Karácsonykor.
– Én most éppen egy állat-télapót keresek. Szerinted melyik állat lenne a legalkalmasabb erre a feladatra?
A sas egy kicsit eltöprengett, majd így szólt:
– Én úgy gondolom, hogy a télapó szemének olyan élesnek kell lennie, hogy semmi se kerülhesse el a figyelmét, hogy a legapróbb állatka kívánságát is észrevegye. Ugye igazam van?
– Igen, sas barátom, igazad van – helyeselt Miklós.
– A sasokról pedig mindenki tudja – folytatta a madár -, hogy az összes állat közül nekik van a legélesebb szemük. Igaz?
– Bizony, így igaz – válaszolta a télapó.
– Akkor pedig egyértelmű, hogy az állat-télapó csakis egy sas lehet! – mondta a sas, majd felrepült, és a levegőből még lekiáltott: – Sok szerencsét!
Miklós pedig látta, hogy a sasnak igaza van.
Most már azon töprengett, hogy vajon az oroszlán, vagy a sas igaza az erősebb. Töprengéseiből hatalmas léptek dübörgése rázta fel; egy elefánt közeledett. A télapó őt is megszólította:
– Jó napot, elefánt!
– Neked is jó napot, télapó! – válaszolta az elefánt.
– Kedves barátom, adj nekem tanácsot! – mondta Miklós. – Állat-télapót keresek, de nem tudom eldönteni, hogy melyik állatból lenne a legjobb télapó.
– Nehéz kérdés – válaszolta az elefánt elgondolkodva. – Én úgy tudom, hogy a télapónak minden Karácsonykor nagyon-nagyon sok ajándékot kell vinnie. Ugye jól tudom?
– Igen, ez valóban így van – bólogatott Miklós.
– Márpedig, ha ez így van, akkor egyértelmű, hogy azt a sok ajándékot nem cipelheti egy kicsi, vézna, erőtlen állatka, mert az beleroskadna a teherbe már az első Karácsonykor.
– Igazad van, elefánt! Ez eddig még nem jutott az eszembe.
– Azt hiszem – folytatta az elefánt a bölcselkedését –, hogy az egész világon köztudott dolog, hogy az elefánt a legnagyobb, és legerősebb állat. Akkor pedig az elefántnál több terhet senki el nem bír cipelni. Ezért úgy gondolom, hogy az állat-télapó csakis egy erős elefánt lehet. További jó utat kívánok neked, és ne feledd szavaimat! – ezzel tovább dübörgött az elefánt.
Miklós pedig látta, hogy az elefántnak igaza van.
Lassan kezdte úgy érezni, hogy reménytelen vállalkozásba fogott. Ekkor arra vágtázott egy gepárd, ezért őt is megszólította:
– Szerbusz, gepárd! Megállnál egy pillanatra a kedvemért?
– Szerbusz, télapó! Segíthetek valamiben? – kérdezte a gepárd, és megállt.
– Állat-télapót keresek, de nem tudom eldönteni, hogy melyik állatot válasszam erre a feladatra.
– Én nem sokat gondolkodnék rajta – válaszolta a gepárd. – Hiszen köztudott, hogy a télapónak annyi kívánságot kell teljesítenie minden évben, hogy a villámnál is sebesebben kell mozognia ahhoz, hogy ezt megtegye.
– Bizony, ebben nagyon igazad van, kedves barátom! – egyezett bele a télapó is.
– Azt pedig senki sem tagadhatja, hogy a gepárd a leggyorsabb állat a világon.
– Igen, ezt én is így tudom – mondta Miklós.
– Akkor viszont, ha azt akarod, hogy az állatok is megkapjanak minden ajándékot időben, csakis egy gepárdot választhatsz állat-télapónak! Viszlát! – kiáltotta még, de már rohant is tovább.
Miklós pedig látta, hogy a gepárdnak igaza van.
Ekkor már egyértelműen tudta Miklós, hogy minden állatnak igaza van, és bármennyit is kérdezne még meg közülük, mindegyik a saját fajtáját tartaná a legalkalmasabbnak az állat-télapó szerepre, ezért úgy döntött, hogy hazaballag, és majd otthon kigondol valami nagyon okosat.
Amikor hazaért, krampuszai kíváncsian várták, hogy sikerrel járt-e. Miklós lelkiismeretesen beszámolt nekik a tapasztalatairól, és most már az ő segítségüket kérte:
– Kedves barátaim, hűséges segítőtársaim! – szólt a krampuszokhoz. – Mondjátok meg nekem, hogy mitévő legyek, mert én teljesen tanácstalan vagyok. Eddig még sohasem fordult elő velem, hogy ne tudtam volna teljesíteni egyetlen kívánságot is. Most viszont, be kell vallanom, hogy nem sikerült állat-télapót találnom.
– Minden állatnak igaza volt – szólt a legbölcsebb krampusz –, de egyik sem látta a teljes igazságot. Mert mindegyik csak egy-két jó tulajdonságát látta a télapónak, pedig neki valamennyivel egyszerre kell rendelkeznie.
– Igen! Igen! – kiáltozták a többiek.
– De nincs is olyan állat – szólalt meg most a legkisebb krampusz –, amelyik olyan nemes és nagyszívű lenne, mint az oroszlán, és még annyira tisztelnék is, és olyan éles lenne a szeme, mint a sasnak, és olyan erős lenne, mint az elefánt, és olyan gyors lenne, mint a gepárd!
– Nincs ilyen állat! – mondta a többi krampusz is.
– Ezt mind egyszerre csakis Miklós tudja! – szólt újra a legbölcsebb a krampuszok közül. – Legyen, hát ő az állatok télapója!
Dec. 6.
Juditti: Állat-télapó1.
Miklós, a télapó, éppen dolgozószobájában üldögélt, kedvenc hintaszékében, amikor hirtelen, nem éppen udvariasan, kopogás nélkül berontott hozzá az egyik krampusz:
– Télapó! Nézd, milyen levelet kaptál!
– Már megint elfelejtettél kopogni, fiam! – dohogta a bajusza mögül a télapó.
– Ne haragudj, kérlek! De olyan nagyon érdekes levelet kaptunk.
– No, mutasd! – mondta kicsit megenyhülve Miklós, és elvette a levelet a krampusztól.
– Nem villanymozdonyt és nem is hajas babát kér az írója? – kérdezte mosolyogva, miközben feltette a szemüvegét.
– Nem bizony! – felelte lelkesen a kis szeleburdi. – Nem fogod kitalálni, hogy ki írta!
– Hogyhogy? Csak nem valamelyik miniszter?
– Nem, nem!
– Akkor talán maga a pápa, hogy ilyen nagy felhajtást csinálsz egy kívánságból?
– Rossz nyomon jársz, télapó! Nem ember írta a levelet.
– Miket beszélsz? Hiszen mi csak emberek kívánságait teljesítjük! Miféle szerzet írta ezt a levelet? Most már tényleg kíváncsi vagyok. Hagyj magamra, hadd olvassam el nyugodtan! – mondta Miklós, és legyintett egyet a kezével, hogy biztosan megértse a krampusz, hogy elküldték.
Amikor a krampusz kiment, télapó rögtön a feladót nézte meg a borítékon, és meglepődve ezt olvasta:
Egy bánatos aranyhörcsög
Most már igazán kíváncsi volt, hogy miért írt neki egy aranyhörcsög levelet, ezért aztán azonnal nekifogott az olvasásnak:
– Kedves Télapó! – így kezdődött a levél. – Tudom, hogy rengeteg dolgod van, de mégis nagyon kérlek, hogy teljesítsd nekem is egy kívánságomat. Én egy aranyhörcsög vagyok, és nagyon szeretem a gazdámat, aki rendkívül kedves hozzám, de sajnos, alig van valamicske pénze, ezért nem tud nekem mókuskereket venni, pedig nekem igen nagy szükségem volna rá, mert mozgás nélkül rettenetesen el fogok hízni. A kívánságom mégsem az, hogy te hozz nekem mókuskereket, hanem ennél komolyabb. Biztosan tudod te is, hogy nekünk, állatoknak, nincsen saját állat-télapónk, pedig az én mókuskerekemhez hasonlóan még nagyon sok kívánságot kellene teljesítenie, ha volna. Hiszen nekünk is van szívünk, lelkünk, mi is érzünk, szeretünk, és kívánságaink is vannak.
Azt viszont semmiképpen sem szeretnénk, hogy téged terheljünk a saját kéréseinkkel, hiszen tudjuk, hogy neked így is éppen elég sok munkád van. Ezért az összes állat nevében szeretnélek egyetlen-egy kívánság teljesítésére megkérni: KERESS NEKÜNK EGY ÁLLAT-TÉLAPÓT, aki majd teljesíteni tudja az összes kívánságainkat, és nekem is hoz egy mókuskereket!
Tisztelettel üdvözöl: egy bánatos aranyhörcsög.
Miután végigolvasta a télapó a levelet, komolyan elgondolkodott; hogyan lehetséges az, hogy neki eddig még soha nem jutottak eszébe az állatok, pedig neki is vannak rénszarvasai, és biztosan azoknak is lenne saját kívánságuk. Elhatározta hát, hogy megpróbálja teljesíteni az aranyhörcsög kívánságát. Behívta krampuszait, és így szólt hozzájuk:
– Krampuszaim, kedves segítőtársaim! Nemsokára itt a Karácsony, és én egy nagyon komoly kérést kaptam, amit feltétlenül szeretnék teljesíteni: állat-télapót kell keresnem, hogy még az idén kapjanak ajándékot az állatok is. Ehhez viszont sürgősen útra kell kelnem. Amíg távol leszek, vigyázzatok a házra, és legyetek jók!
A krampuszok sok szerencsét kívántak a télapónak, és megígérték, hogy jók lesznek. Miklós nem teketóriázott, azonnal útnak indult.
Útközben elhatározta, hogy minden útjába kerülő állatot megkérdez arról, hogy milyen télapót szeretne. Arra gondolt, hogy néhány válasz után, már egyértelmű lesz, hogy melyik állatfajból kell kiválasztania az állat-télapót.
Ment, mendegélt Miklós, és hamarosan összetalálkozott egy oroszlánnal:
– Szerbusz, kedves oroszlán!
– Szerbusz, télapó! – köszönt az oroszlán. – Mi járatban vagy errefelé?
– Teljesítenem kell egy kívánságot, és arra gondoltam, hogy te talán tudnál nekem segíteni.
– Persze, hogy segítek. Mondd el, hogy mit tehetek érted!
– Állat-télapót keresek, hogy ti is kapjatok ajándékot Karácsonyra. De nem tudom, hogy melyik állat lenne a legalkalmasabb erre a feladatra. Ezért tanácsot szeretnék kérni tőled.
– Én úgy gondolom, hogy egy télapónak nemesnek, és nagyszívűnek kell lennie. Igazam van? – kérdezte az oroszlán.
– Igazad van – helyeselt a télapó.
– És ugye az is fontos, hogy tiszteljék a télapót, igaz?
– Ez is igaz. – bólogatott Miklós.
– Az oroszlánról mindenki tudja, hogy az állatok királya, ezért minden állat tiszteli, és az is köztudott, hogy az oroszlán nemes, nagyszívű állat. Egyetértesz, télapó?
– Igen, egyetértek. – válaszolta a télapó.
– Ezért aztán, én úgy gondolom, hogy az állat-télapó csakis egy oroszlán lehet – ezzel befejezettnek tekintve a beszélgetést, az oroszlán méltóságteljesen távozott.
Miklós pedig látta, hogy az oroszlánnak igaza van.
Dorothy Vincent: Dorka és a Télapó 2.
Kézen fogva Dorkát megindult egy mellékutca felé, ahol egy deszkákból összetákolt, néhány koszos ronggyal betakart kalyiba állt, melynek tetejéből vékony füst szállt fel. A kislány megdöbbent a látványtól. Öten nyomorogtak ebben a pici helyiségben, büdös volt, hideg, viszont akkora szeretettel fogadták, melyet szüleitől még soha életében nem kapott meg. Amint a kisfiú elmondta, hogy miért van ő is itt, azonnal kedvességgel fordultak hozzá. Megengedték neki, hogy ha szeretne, nyugodtan maradhat éjszakára, de a legidősebb asszony azt tanácsolta, hogy másnap reggel azonnal menjen haza, mert ennyi ráijesztés elég lesz a szülőknek, hogy megértsék, mennyit jelent nekik a lányuk. Dorka letelepedett új barátja mellé, és a nap izgalmaitól hamar álomba merült.
Ragyogó reggelre ébredt, Miki, a kisfiú, akivel tegnap találkozott, ott ült mellette.
– Van kedved szánkózni? – kérdezte, majd egy szép, kétszemélyes szánkóra mutatott, melyen apró csengők fénylettek.
– És mi fogja húzni a szánkót? Nem látok semmi állatot – vetette fel a kislány.
– Mit szeretnél, mi húzza? Egy farkas? Vagy ló? Vagy rénszarvas? Esetleg én? – nevetett Miki.
– Hm-hm, ha egy paci húzná. Fekete – álmodozott Dorka, majd a bokor mögül prüszkölve előlépett egy hatalmas, fekete kanca. A kislánynak tátva maradt a szája a csodálkozástól.
– Akár indulhatunk is – mondta a fiúcska. Miután befogta a lovat, felpattant a szánkóra, csettintett egyet az ujjaival, és a szánkó megindult.
Gyors vágtában hamar elértek arra a helyre, amit Miki szeretett volna megmutatni barátjának. Dorka elámult, amint megpillantotta ezt a csodálatos tájat. Ameddig csak a szem ellátott, mindent hó borított, az út melletti kis jelzések pedig édes cukorrudakból voltak. Ahogy egyre haladtak beljebb és beljebb a hórengetegben, feltűnt egy alagút. Belépve csodás látvány fogadta őket. Minden jégből volt, a beáradó fény aranyosan táncolt a jégcsapokon, melyek úgy tűntek, mintha tükrök lennének. Miki hátrafordult, hogy megnézze Dorkát, és örömteljesen elmosolyodott, mert azt látta, a kislány élvezi az utazást. Amint kiértek a jégalagútból, megpillantottak egy kedves házikót, mely előtt pár kobold állt, és a rénszarvasokat etették. Amikor odaértek hozzájuk, Miki megállította a lovat, átadta a kantárt az egyik koboldnak, majd betessékelte a lányt a házba.
Odabent még csodálatosabb látvány fogadta őket, mint kint. A házikó tele volt manókkal, akik mind szorgosan varrtak és zoknikat kötögettek, mások ajándékokat csomagoltak, míg egy idős asszony a tűzhely körül tevékenykedett. Mikor meglátta vendégeit, odaszaladt, megölelte mindkettőt, és egy-egy édes süteményt nyomott a kezükbe.
– Mariann vagyok, gyertek, üljetek le. Pillanat, és szólok neki – hadarta, majd el is tűnt az egyik ajtó mögött.
– Kinek szól? – suttogta Dorka.
– Majd meglátod – felelte titokzatosan Miki, mielőtt beleharapott volna a mézeskalácsba.
Dorka körbejártatta tekintetét a szobában és úgy érezte, valami különös fog vele történni. Nem sokkal később az anyóka visszajött mondván, hogy bemehetnek. Miki kézen fogta Dorkát, aztán benyitott a szobába.
A kislány még életében nem látott ekkora rumlit, hiszen otthon anyja mindig mindent pontosan a helyére rakott vissza. Itt azonban könyvek, térképek, vonalzók hevertek mindenütt a földön, pár üres bögre az asztalon meg egy üres süteményestál. A szoba közepén egy földgömb magasodott ki a rendetlenségből, melynek tetején egy fekete cica aludt. Az asztalnál egy rövid hajú, fehér szakállas férfi ült és hatalmas piros teleszkópján át kémlelte az eget. Mormogott valamit magában, majd felfirkantott pár sort egy öreg könyvbe.
– Khm – köhintett Miki –, a világért sem szeretnénk megzavarni téged, de hoztam valakit, aki a segítségedre szorul. – Az ismerős hangra a bácsi azonnal megfordult, szemüvegét feltolta a homlokára, majd széles mosollyal köszöntötte látogatóit.
– Szerbusz, Dorka! – A kislánynak elkerekedtek a szemei a neve hallatán. – Szia, Miki! Nos, miben segíthetek? Az ajándékot nem adhatom oda most, az csak holnap esedékes.
– Nem az ajándékért jöttünk – felelte Miki. – Hanem azért, mert Dorka nem hisz benned.
– Nem hiszel a Mikulásban? – nézett rá megdöbbenve a szakállas. – Az meg hogy lehet?
– A szüleim azt mondták, csak kitaláció.
– Hát, most a saját szemeddel láthatod, hogy nem – mosolygott az öreg. – Gyere, mutatok valamit!
Félretolt pár könyvet, majd kinyitott egy ajtót, melyben levelekkel, képeslapokkal teli ládák sokasodtak. Volt köztük olyan, mely Amerikából, Japánból, Ausztráliából vagy éppen Afrikából érkezett.
– A gyerekek megírják nekem, hogy mit szeretnének kapni, én pedig teljesítem a kívánságaikat. Persze előtte megnézem, hogyan viselkedtek az évben.
– Te ismersz minden gyereket? – faggatta ámulattal Dorka.
– Még szép, hogy ismerek! A szüleidet is ismerem. Mikor kicsik voltak, nekik is vittem ajándékot, de aztán ahogy felnőttek, nem hittek bennem többé – mondta szomorú arccal. Dorka szemeiben könnyek gyűltek, de az öreg leguggolt hozzá, csakúgy, mint a gesztenyeárus mellett az a másik, megsimogatta az arcát, majd ezt mondta. – Amíg a világon lesznek gyerekek vagy lesz egy valaki, aki hisz bennem, addig létezni fogok.
– Akkor örökké létezni fogsz, mert én hiszek a Télapóban!
Másnap reggel arra ébredt, hogy rázza a hideg. Kinyitotta a szemét, és újra ott volt a deszkakunyhóban. Odakintről ismerős hangok szűrődtek be, mintha az anyját hallaná.
– Igen, itt aludt az éjjel. Tudja, azt mondta, hogy elszökött otthonról, mert azt mondták neki, hogy a Télapó nem létezik. – De Dorka anyját nem érdekelték a szavak, csak az, hogy megvan a lánya. – Bebújt a kunyhóba, majd megölelték egymást.
Dorka megköszönte Mikinek a segítséget és a szállást, majd kézen fogta anyját, és elindultak haza.
– Képzeld anya, találkoztam a Mikulással! – újságolta nagy örömmel, de mielőtt édesanyja még közbevághatott volna, ezt mondta. – És ezentúl nem hiszek neked, mert a Télapó igenis létezik!
Dec. 5.
Dorothy Vincent: Dorka és a Télapó 1.Egyszer volt, hol nem volt… Nem, ez nem jó kezdés, még a végén azt hinnétek, hogy ez egy kitalált történet, pedig nem. Nem bizony! Régen történt, annyi szent, többéves ajándékkiszállító és rénszarvashajtó pályafutásom alatt egyetlenegyszer, de igaz volt. Elmesélem hát nektek, hogy esett a dolog.
Hideg, téli idő volt, a tájat puha, egybefüggő hótakaró fedte be, a fák ágai már kopaszon nyújtóztak az acélszürke ég felé. Megjelentek az első cinkék némi élelem után kutatva a számukra kihelyezett etetőkben. Odakint csend volt, semmi nesz, a varjak is álmosan röpködtek a városka épületei felett szemlélődvén, hátha akad egy kevés kis eleség számukra is.
Ez a békés látvány fogadta az ágyból éppen kibújó Dorkát, aki kíváncsian odaszaladt az ablakhoz, hogy megnézze, esett-e a hó. Mikor megpillantotta a fehér tájat, boldogan felkacagott, összecsapdosta a tenyereit és ugrándozott örömében. Gyorsan az ajtóhoz szaladt, kinyitotta, és már nyargalt is szülei hálószobájába, hogy minél előbb elújságolhassa a nagy hírt.
– Anyu, anyu! – kiabálta, miközben hevesen rángatta a paplant. – Nézd, esett a hó! Nemsokára jön a Mikulás!
– Jaj, édesem, hányszor mondjam még, hogy a Mikulás nem létezik?! – rivallt rá az anyja. – Menj vissza, feküdj le vagy nézd a tévét! – A kislányból azonnal eltűnt minden lelkesedés és bánatosan, dühvel telve visszabotorkált a saját szobájába.
Talán ez okozta, hogy hite megingott nemcsak a Mikulás létezésében, de a karácsony fontosságában is. Utálta szüleit, amiért sohasem játszottak vele, mindig csak löködték össze-vissza, elhajtották, akármilyen komolyabb kérdése lett volna vagy öröme, bánata, melyet meg szeretett volna osztani velük. Egy vasárnap délután történt, amikor az utolsó szikra is kialudt gyermeki lelkében.
Este volt, december ötödike. Dorka szülei úgy döntöttek, hogy a napi rohanás fáradalmait egy esti sétával vezetik le a városban. A kislány azonban nem akart menni, mondván, hogy semmi érdekes sincs ott, csak hideg meg hó. Anyja viszont erőnek erejével felöltöztette, ráadta meleg kabátkáját, csizmácskáját, kézen fogta, majd maga után húzva megindultak.
A város – meg kell hagyni – csodaszép volt. Az oszlopokon karácsonyi égők világítottak, a kirakatokra műhóból fújtak mintákat, a fákra pedig aranyszínű füzért tekertek, melytől úgy nézett ki az út, mintha egy hosszú, fényben úszó kígyó lenne. Az egyik utcasarkon egy férfi állt és gesztenyét sütött, amelynek illata bejárta a környéket. Dorka vonakodva követte szüleit, semmi kedve nem volt ebben a hidegben kint mászkálni, inkább lett volna bent a jó meleg szobában, és rajzolgatott volna. De nem tehetett semmit, engedelmeskednie kellett szüleinek.
Ekkor egy ütemesen csilingelő hangra lett figyelmes, majd a kanyarban feltűnt egy kétlovas szán, rajta egy piros ruhába öltözött, szakállas, pocakos férfival.
– Hóó! – kiáltotta, majd a lovak prüszkölve megálltak a gesztenyesütögető mellett. Az öreg leszállt, megpaskolta mindkét állatot, majd a másik férfihoz fordult. – Kérnék szépen egy zacskóval - szólt, és már nyúlt a zsebébe, amikor az árus így szólt.
– Hagyja csak, kedves Mikulás! A nagy nap előtt sok energiára van szüksége, ezt most én állom.
Dorka hallotta a férfi szavait, mire elnevette magát, és odakiáltotta.
– A Mikulás nem is létezik! – mondta dacosan. – Csak egy buta mese, amit a kisgyerekeknek találnak ki!
Mindenki megdöbbent a kislány szavai hallatán. A szülei azért, mert szóba állt idegenekkel, holott megtiltották neki, a Mikulásnak öltözött férfi meg a gesztenyeárus pedig azért, mert nem gondolták volna, ha egy ilyen mondat egy nyolc év körüli kislány szájából fog elhangzani. A piros ruhás férfi haragos pillantást vetett Dorka szüleire, majd odalépett hozzájuk és leguggolt, így az arca egy szintbe került a kislányéval.
– Szóval, te nem hiszel a Mikulásban. – Dorka megrázta a fejét. – És miért nem?
– Mert a szüleim azt mondták, hogy nem létezik.
– Csönd legyen, ne… – szólt rá az anyja, de a szakállas tovább kérdezgette a kislányt, mintha meg sem hallotta volna a nő szavait.
– Tehát a szüleid sem hisznek benne. Értem. Ez nagy kár, ugyanis Lappföldön már készül az ajándékod, amit holnap fogsz megkapni. De ha ilyeneket mondasz, még a végén meggondolja magát – mosolygott az öregember és már nyújtotta a kezét, hogy megsimogathassa Dorka arcát, de az anyja hátrarántotta.
– Hagyjon minket békén és ne tömködje a lányom fejét ilyen badarságokkal! – csattant fel, majd karon fogta a férjét, hogy átmehessenek az út túloldalára.
Dorka semmit sem értett. Utálta a szüleit, amiért leszidták és megbántották azt a kedves öreg bácsit, viszont azt sem tudta eldönteni, hogy hihet-e a Mikulásban vagy nem. Ezen jártatta az agyát, amikor arra lett figyelmes, hogy anyja szorítása enyhül és már nem fogja a kezét. Kihasználva az alkalmat, amíg szülei egy ismerősükkel beszélgettek, megindult a közeli park felé, ahol valami csillogót vélt felfedezni. Kíváncsi volt, mi lehet az, ezért olyan gyorsan szedte a lábait, ahogy csak tudta, de aztán megtorpant. A park végében meglátott egy kisfiút, aki a kukában turkált. Kicsit félrefordította a fejét, úgy figyelte a vele egyidős fiúcskát. Szép lassan végignézte a kócos hajú fiút, és nagyon meglepődött, amikor észrevette, mezítláb van. Hirtelen a kisfiú abbahagyta a kotorászást, majd Dorkára nézett, de ő előbb szólalt meg.
– Miért turkálsz a kukában? – kérdezte őszinte egyszerűséggel.
– Ennivalót keresek – válaszolta halkan a kisfiú. – Hát te, mit keresel itt?
– Elszöktem a szüleimtől – vallotta be.
– Miért?
– Mert azt mondták, hogy nem létezik a Mikulás, és nem tudom, hogy mit higgyek – motyogta alig hallhatóan, miközben zsebre dugott kezében morzsolgatta az apjától kapott gesztenyéket. – Jaj, nézd, van itt nálam sült gesztenye. Tessék! – odalépett a kisfiúhoz, majd a kezébe nyomta őket.
– Kö-köszönöm – dadogta meglepetten. – Hmm, ez nagyon finom! Köszönöm szépen! –hálálkodott, miután belekóstolt. – Gyere, megfázol idekint! Itt maradhatsz nálunk, amíg el nem döntöd, hogy mit higgy.
Juditti: Éva, az óra 2.
– Lám, helyrejött a kis óra – nyugtázta örömmel a férfi.
Erre Éva ismét a házuk irányába fordította mutatóit. A fiatalember gondolkodóba esett:
– Lehet, hogy mutatni akar valamit ez az óra? Lehet, hogy nem véletlen, hogy mindig ugyanabba az irányba mutat?
Éva örömében megpörgette mutatóit, majd visszaállította őket a helyes irányba.
A férfi gondolataiba merülve hümmögött. Így töprengett egy darabig, de ezúttal már nem osztotta meg gondolatait Évával, így aztán nem tudhatjuk, hogy milyen elhatározás vezette, amikor az órát kezében tartva elindult otthonról, és követte a jelzett irányt.
Éva kicsi óra-szíve majd kiugrott a helyéből, olyan hevesen zakatolt, amikor megérkeztek a házhoz, ahol Éva tulajdonosai laktak. Örömében hangos tik-takolásba kezdett, és ismét megpörgette a mutatóit. Az ifjú pedig becsöngetett a házba.
A fiatal lányka nyitott ajtót, szomorú arca még a tegnapi veszteséget tükrözte. A fiatalember udvariasan köszöntötte őt, majd minden magyarázat nélkül a lány felé nyújtotta az órát. A lány felsikoltott örömében, amint Évát megpillantotta, boldogan kapta ki a fiatalember kezéből, és szorította szívéhez családi örökségét.
Néhány perccel később, öröméből felocsúdva, beinvitálta a házba a férfit, aki elmesélte a csodás történetet, hogy hogyan került hozzá az óra, és hogyan talált rá jogos tulajdonosára.
Sokáig beszélgettek még a fiatalok, az események furcsaságain elmélázva, és ettől a naptól kezdve még sokszor találkoztak, hogy felidézhessék a kalandot. Néhány év múlva pedig összeházasodtak, és hamarosan kislányuk született...
Dec 4.
Juditti: Éva, az óra 1.
Nem egy hétköznapi teremtés volt Éva, joggal pályázhatott volna az „órák nagyasszonya” címre, ha létezett volna ilyen cím. Szép kidolgozású, finomművű szerkezet volt, és nagyon-nagyon régi. Olyan idős volt, hogy bizony már két századfordulót is megért.
Az 1800-as évek végén készült rendelésre, egy ügyes kezű vidéki órásmester műhelyében. Egy nemesember rendelte meg őt egyetlen leánya 16. születésnapjára ajándékul.
Díszes aranyfoglalata volt egy könnyen kinyitható kis fedéllel, és egy finomszemű aranyláncon függött. A fedélen egy apró dombormű őzet ábrázolt, pontos mását annak a kis törött lábú sutának, akit a nemesember leánykája fogadott be és ápolgatott hónapokig, majd gyógyultan visszaengedett az erdőbe. Nagyon nehéz volt neki elszakadni a kis jószágtól, fájt a szíve érte. Épp azért, hogy ezt a fájdalmat enyhítse, és a nemes cselekedetéért megjutalmazza, próbált édesapja az órával kedveskedni neki.
A lány nagyon megszerette Évát, és nagy becsben tartotta, minden este gondosan felhúzta, sosem feledkezett meg róla. Később pedig, amikor neki magának is leánykája született, majd felcseperedett, 16. születésnapjára nekiajándékozta. Évek múlva ez a leány is így cselekedett, továbbajándékozva saját gyermekének Évát.
Így öröklődött az óra anyáról lányára, újra és újra sok-sok nemzedéken keresztül.
Az idő múlásával Éva lassan szimbólummá vált, a múló és mégis mindig megújuló idő szimbólumává. Összekötötte a családban egymást követő generációk lányait az emlékezés, a közös érték megőrzése, a kaptam – és továbbadok láncával.
A lányok sohasem hagyták cserben az örökséget; mindig megőrizték és továbbadták Évát. Éva sem hagyta cserben a lányokat, lehetett tél vagy nyár, ború vagy derű, jöhetett háború majd béke, Éva mindig hűségesen szolgálta tulajdonosát; nem késett, és nem sietett, a szív ritmusára zengte csendes dallamát: tik-tak, tik-tak.
Egy nap aztán, amint az utcán sétált hazafelé Évával nyakában ifjú tulajdonosa, a mókusok szertelen játékát figyelve; a ruhája beleakadt egy bokorba, csapdába ejtve ezzel a lányt. A tüskés ágakkal vívott heves csatározás eredményeképpen végül sikerült kiszabadulnia, de a ruhája elszakadt. Azt már csak otthon vette észre, hogy a küzdelem során Évát is elveszítette. Ijedten, tépett ruháját le sem cserélve, szaladt vissza lélekszakadva a bokorhoz, de mindhiába keresgélt ott órákon át, Évát nem találta. Biztos volt benne, hogy csak itt veszíthette el kedves óráját, mert a baleset előtt egy-két perccel nézte meg rajta, hogy mennyi az idő.
A hasztalan keresgélés nagyon elkeserítette a lányt. Bánatát még csak fokozta, hogy családja több mint száz éve őrzi az órát, ő pedig néhány héttel azután, hogy megkapta, máris elveszítette. Úgy érezte magát, mintha a gyökereitől fosztották volna meg, és csak saját magát okolhatta a veszteségért. Búskomoran, elkeseredetten ballagott haza.
Mindeközben Éva különös kalandot élt át. Az őt tartó láncot is elszakította a bokor, és ő a földre hullt, de az ijedtségen kívül más baja nem történt, mert puha avarszőnyegre esett.
Még fel sem foghatta, hogy mi történt vele, amikor lecsapott rá egy szarka, és magával ragadta a levegőbe.
Éva a madár csőrében himbálózva repült, és elképzelése sem volt arról, hogy mitévő lehetne, hogy visszakerülhessen a családhoz, akikhez oly régóta tartozott.
Közben a szarka, ügyetlenségében-e, vagy tán azért, mert megijedt valamitől; kiejtette csőréből az órát.
Éva rémülten figyelte a rohamosan közeledő földet, és érezte, hogy csodának kell történnie ahhoz, hogy ezt az esést is épségben megússza. És a csoda megtörtént: Éva pontosan egy fiatalember kalapjára pottyant. A fiatalember nem tudta mire vélni az égi áldást, lekapta fejéről a kalapot, és csodálkozva nézegette az órát. Felnézett az égre, de a szarka már továbbrepült, így a bárányfelhőkön kívül egyebet nem látott, ahonnan Éva jöhetett volna. Újra az órára pillantott, és tanácstalanul felsóhajtott:
– Mit kezdjek én most veled?
Éva érezte, hogy most válaszolnia kell, ha vissza akar kerülni az otthonába, de nem tudta, hogy mit tehetne, hiszen nem tud az emberek nyelvén beszélni. Jobb híján kipattintotta a fedelét, és körbe-körbe hadonászva lengette a mutatóit.
– Jé, ez egy óra! – kiáltott fel a fiatalember – De úgy látom, hogy megártott neki az esés, mert össze-vissza pörögnek a mutatói.
Ez a mondat adott egy ötletet Évának. Megállította a mutatókat, és mint egy iránytű, saját házuk felé mutatott velük.
– Na, most meg megállt... – nézte csodálkozva az ifjú –, azt hiszem, hogy ez tényleg elromlott. Elviszem az óráshoz. – mondta, és megfordult. Éva mutatói is vele együtt fordultak, továbbra is a házuk irányába mutatva.
– Nocsak! – állt meg ismét a fiatalember. – Ez az óra épp úgy viselkedik, mintha iránytű volna...
Ezek után még jobbra, majd balra fordult, minden irányba tett néhány lépést, de azt kellett látnia, hogy Éva mutatói következetesen és rendületlenül ugyanabba az irányba mutatnak mindig.
– Ez roppant érdekes – mondta végül a fiatalember, megunva a forgolódást, zsebre vágta Évát, és hazasétált.
Éva szomorúan lapult a férfi zsebében, és úgy érezte, hogy minden elveszett. Pedig nagyon korán volt még ahhoz, hogy feladja a reményt...
Ezen a napon, más fontos ügyek intézése miatt, a fiatalember megfeledkezett Éváról, de másnap, reggelizés közben, ismét a kezébe vette az órát. Éva kapva-kapott az alkalmon, és kipattintotta a fedelét. Hogy bebizonyítsa, nincs elromolva, először megmutatta a pontos időt.
A dec. 3-ai mese:
Eliza Beth: Tengerszem
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi, hegyek által körülvett tavacska. Kristálytiszta vizét tükörként használta a Nap. Vakító sugarait megfürdette a tengerszem-tóban, hegyek zöldjével frissítette magát, ég kékjével törölközött, madárdallal takarózott. Cserébe melegítette a vizet, fénnyel táplálta a környező hegyeket, fákat, virágokat… csodaszép tájat varázsolt a tengerszem köré.
Ő mégis másra vágyott. Igazi tenger szeretett volna lenni!
El is gondolta szépen, hogy mostantól nem hagyja elpárologni a vizét, inkább összegyűjti még a bércekről lezúduló esővizet is, hogy egyre hatalmasabb legyen. Akkor aztán elmegy a tengerhez, feleségül kéri, és boldogan élnek, míg…
– Mit csinálsz, Tengerszem? – zavarta meg álmodozását a Nap. – Homályos a tükröd, nem látom benne magamat…
– Látni fogod hamarosan újra, ha leülepedett a sár – ígérte a tó.
– Mire készülsz, tavacska? – suttogta a szél is.
– Tenger leszek! – felelte a hegyi tó. – Amikor már elég nagy leszek, a völgyeken át útra kelek az én szépséges mátkámhoz. Tudom, hogy vár rám. Egyesülünk, és az idők végezetéig boldogok leszünk egymásban.
– Szomjas vagyok! – sóhajtoztak a fűszálak.
– Elhervadok! – panaszkodtak a virágok.
– Sárgulnak a leveleim a szárazságtól – nyögték a fák.
– Nem adhatok nektek vizet, szükségem van minden cseppre – mondta a tó. – Hogy mehetnék lánykérőbe, míg ilyen kicsi vagyok?
És csak nőtt, csak nőtt… Míg egy napon végre elég daliásnak érezte magát, és útra kelhetett. Kilépett medencéjéből, és lezúdult a völgybe.
Az emberek csodálkozva nézték a közelgő vízfolyamot. Nem hittek a szemüknek, hisz a tavacska még soha nem jött le a hegyről. Kicsit késve kezdték el menteni a házaikat. Becsuktak ajtót-ablakot, hogy ne folyhasson be rajtuk a víz. Biztonságba helyezték az állataikat, majd önmagukat is.
– Nem lesz ez így jó! – figyelmeztette a szél a tengerszemet. – Túlságosan gyors vagy, elsodorsz mindent, ami utadba áll.
– Ne álljon elém semmi! – vágta rá a tó.
Szinte azonnal megrohamozott egy kerítést, ki is döntötte nyomban. Rohant tovább, hisz várta a mátkája.
– Itt emberek élnek! – szólt rá a Nap is. – Tönkreteszel mindent! Menj haza!
– Vár a mátkám! Általa tengerré leszek végre én is!
– Nem leszel te tenger soha, tavacska! – sóhajtott a Nap. – A tenger ragadozó, felfal téged mindenestől. Magába olvaszt, eltüntet. Ha találkoztok, elveszel! A tenger hatalmas.
– Én is hatalmas vagyok! – húzta ki magát büszkén a tengerszem.
– Ő ezerszer nagyobb nálad, hiába nőttél ekkorára.
– Nem hiszek neked!
– Te csakis itt, a hegyekben vagy hatalmas. De itt a leghatalmasabb vagy! Ha kiüríted a medencédet, meghal az egész környék. Nem lesznek fák, virágok, nem lesznek állatok, madarak, pillangók… elköltöznek az emberek, meghal az élet – a semmiért, hisz te sem éled túl!
A tengerszem-tavacska elgondolkozott. Vajon igazat mondhat a szél, való-e, amit a Nap állít? Elbizonytalanodott. Lassított az iramon. Már nem döntögette a kerítéseket, nem rohamozta a házak falát. Észrevétlenül esteledett be. Feljött az égre a Hold és a csillagok serege.
– Mondd meg nekem, kedves Hold, valóban olyan hatalmas a tenger? Ezerszer is nagyobb nálam? Igaz ez?
– Emlékszel még, mekkora egy esőcsepp? – kérdezte a Hold.
– Picurka.
– Nos, te egy ilyen esőcsepp vagy a tengernek. Menj haza, amíg nem követsz el végzetes rombolást! – A csillagok egyetértően pislogtak.
– Megfogadom a tanácsodat, kedves Hold – suttogta bánatosan a tó. – Ha ennyien tanúsítjátok a tenger óriás-voltát, csak igaz lehet!
Óvatosan, hogy több kárt ne tegyen, visszafordult. Útközben megöntözte a növényeket, párafelhő képében felszállt a bércek tetején kornyadozó fenyőkhöz, megitatta az erdő vadjait.
Reggel a Nap örömmel látta, hogy a tavacska újra otthon van. Megfürdött a vizében, tiszta ragyogással, bárányfelhők hadával köszöntötte az újjászületett környéket.
Csak a tengerszem-tó nem volt boldog. Vágyát mélyen magába zárva vigyázta a környék életét, de vize soha többé nem melegedett fel a napsugaraktól.
Hm... érdekes...
A fórum kezdő oldalán, a kiemelt topikok között nagyon fontos, hogy megtudhassuk, idén milyen színű legyen a karácsonyfánk... Sokkal fontosabb, mint a gyerekeink. Minek is mesélnénk nekik, ha szép piros/kék/arany/akármilyen karácsonyfát nézegethet? Ne olvasson! Még rászokik!
A mai mese:
Pataki Edit: Mikulásváró
Mikulás a puttonyában
ajándékot rejteget.
Gyertek, gyertek, gyerekek!
Ugye, csupa jó gyerek van
körbe-körbe köztetek?
Mindenkinek jár ajándék:
szaloncukor, csoki, játék –
annak is, ki mindig jó volt,
s annak is, ki megjavult!
Pataki Edit: Indul Télapó!
Száncsengő csilingel:
indul Télapó!
Fényes szánját húzza
rénszarvas vagy ló.
Teli puttonyába
ajándék kerül...
Akihez betér ma,
jókedvre derül.
Cipőjét tisztítja
minden jó gyerek,
Télapót így hívja
a vidám sereg.
Bajuszos-szakállas,
jóságos öreg,
világszerte várnak
rád az emberek.
Bármennyien lesnek,
minket ki ne hagyj!
Jöttödnek örüljön
minden kicsi s nagy!
Pataki Edit: Szép ünnepünk
Fehér lepel a tájon,
beköszönt a karácsony,
a szeretet ünnepe.
Énekszó is köszöntse!
A család már összejött.
Körbevettük a fenyőt…
Békés, boldog karácsonyt
s szép új évet kívánok!
A mai mese:
Juditti: Gólyarobi
Azt minden gyerek nagyon jól tudja, hogy a kisbabákat a gólya hozza, de azt már kevesebben tudják, hogy ez a feladat, milyen nehéz és komoly. Nem minden gólya alkalmas rá, hogy kisbabákat szállíthasson. A gólyáknak külön iskolát kell elvégezniük ahhoz, hogy ilyen komoly feladatot bízzanak rájuk.
Gólyarobi piciny fióka kora óta arra vágyott, hogy elvégezhesse ezt az iskolát, és kisbabákat vihessen az embereknek. Ezért aztán, mielőtt még beíratták volna szülei ebbe az iskolába, ő máris kívülről tudta, hogy honnan hozzák a gólyák a csecsemőket, hogy hogyan kell egy babát óvatosan a csőrében vinni, és azt is, hogy hogyan kell a házak kéményén vigyázva leereszteni. Ezt a sok mindent pedig onnan tudta, hogy alaposan megfigyelte munka közben szüleit és nagyszüleit, mert az ő családjában minden felnőtt gólyának ez volt a foglalkozása.
Gólyarobi nagyszülei még azt is megengedték unokájuknak, hogy néha elkísérje őket egy-egy ilyen útra.
Így történhetett meg a következő eset is:
Egy szép nyári napon, Gólyarobi nagypapájának el kellett vinnie egy kisbabát egy fiatal házaspárhoz, akiknek addig még nem volt gyermekük. Mint már máskor is néhányszor, a nagypapa most is megengedte unokájának, hogy elkísérje őt ezen az úton.
A kisgólya végig nagyapja mellett repült és a babát csodálta, folyton neki kelepelt. Így aztán nem vette észre a gonosz orvvadászt sem, aki őket figyelte a földről, és rájuk szegezte a puskáját. Egyszer csak, egy irtózatosan nagy dörrenést hallott, és észrevette, hogy nagyapjának vérzik a szárnya, elvesztette egyensúlyát és zuhan a föld felé. Gólyarobi nagypapáját eltalálta az orvvadász lövése, és majdnem lezuhant a kisbabával együtt. Szerencsére azért az utolsó pillanatban, néhány méterre a talajtól, még összeszedte minden erejét, és sikerült zuhanás helyett ügyesen leereszkednie a földre. Óvatosan letette csőréből a gyermeket, és leült, mert a nagy vérveszteségtől teljesen elszédült.
Amint felfogta Gólyarobi a történteket; nagyapja mellé ereszkedett, és aggódva kérdezte, hogy mit segíthet.
Az öreg gólya megnyugtatta unokáját, hogy nem túl komoly a sérülése, de azt is bevallotta, hogy egy darabig biztosan nem tud majd repülni, és elképzelése sincs, hogy mi lesz most a kisbabával, mert gyalog bizony, nagyon későn érne oda vele.
A kisgólyának az az ötlete támadt, hogy majd ő elviszi a csecsemőt a szüleihez, hiszen már nincsenek nagyon messze a céltól, és olyan sokszor látta már, hogy hogyan is kell ezt csinálni.
Az öreg gólya először nem akart beleegyezni, hiszen Gólyarobi kicsi még, és az iskolát sem végezte el, de aztán hamarosan rájött, hogy nincs más választásuk, beletörődött hát a dologba.
Viszont mielőtt Gólyarobi nekiindulhatott volna, még alaposan kioktatta minden mozdulatról. A kisgólya legalább háromszor felmondta a leckét, aztán nagyapja aggódó tekintetétől kísérve, óvatosan csőrébe fogta a kisbabát, és elindult vele a türelmetlenül várakozó ifjú szülők felé, ahova rövid idő elteltével, szerencsésen meg is érkezett, ügyesen leengedte a csecsemőt a kéményen, és boldogan indult hazafelé.
Útközben leereszkedett nagyapjához, elmesélte neki, hogy minden a legnagyobb rendben zajlott, és úgy döntött, hogy nem repül gyorsan haza, hanem inkább nagyapjával gyalogol.
Az öreg megdicsérte unokáját, aztán elkezdte nógatni, hogy repüljön, siessen haza, mert így gyalogosan későn érkeznek meg, és az egész gólyacsalád rettenetesen aggódik majd.
Gólyarobi viszont hajthatatlan volt, nem akart repülni. Csak egy félórás huzavona után vallotta be, hogy olyan nagyon-nagyon nehéz volt neki a kisbaba, hogy teljesen kimerült, elzsibbadtak a szárnyai, és még egy métert sem tudna tovább repülni. Túl gyenge volt ő még egy ekkora teherhez.
Ezért aztán mindketten gyalog tették meg a hátralevő utat hazáig, ahol valóban nagyon aggódott már értük a család.
A nagypapa kórházba került, egy-két hét alatt meggyógyult a szárnya, és újra tudott repülni. Gólyarobit pedig, kitüntették ügyességéért, és bátorságáért.
A kisgólya később sikeresen elvégezte az iskolát, miközben szárnyai is megerősödtek, és azóta is lelkesen szállítja a kisbabákat az emberek otthonába.
Lehet, hogy téged is éppen ő hozott…
Mi is nagyon köszönjük.
Anna
Én is nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen szép ajándékkal kedveskedhetünk Általatok a gyerekeinknek!
Örülök, hogy tetszenek a meséink, Ezüstke!
ElizaBeth
Szia / Sziasztok Grafománia!
Ezek nagyon szépek, és kedvesek!
Remélem Nektek is sok szeretetben lesz részetek!
Monic Wilder: Advent
Karácsony előtt négy héttel egy angyal érkezik a Földre. Égkék ruhában jár-kel az emberek között, de azok annyira el vannak foglalva az ünnepek előtti készülődéssel, hogy észre sem veszik. A vásárlási láz – szebbet, nagyobbat, drágábbat, a pénztárgépek kattogása, a reklámok harsogó zaja elnyomja az angyal szavait, a szupermarketek tarka tömege elrejti törékeny alakját. Minden csillog-villog, zenél, követel: vegyél még, még, még... Színes-fényes papírba rejtik az ajándékaikat, lelkük sivárságát. Pedig csupán egy gyertya fénye s egy kis csend elég lenne ahhoz, hogy az angyal a vendégük lehessen.
Karácsony előtt három héttel egy másik angyal érkezik. Feladata, hogy aranyszálból szőtt kosarát telepakolja ajándékokkal, s felvigye a mennybe. A kosár azonban nagyon törékeny; a rengeteg összevásárolt játék, ékszer, parfüm, plazma-tv súlya összeroppantaná. Az angyal nem is ilyen ajándék után kutat. Türelmesen, embertől emberig haladva keresi azt, ami súlytalan, végtelen, nem kerül semmibe, mégis mindennél többet ér. Az angyal a szeretet apró morzsáival tölti meg a kosarat.
Karácsony előtt két héttel újabb angyal látogat a Földre. Végigjár minden házat, minden otthont, néhol elidőzik néhány percre, máshonnan szinte menekül. Tágas tereken sétál, kivilágított parkokban üldögél, figyeli a beszélgető, egymásra mosolygó embereket. A hidegtől kipirosodott ujjak kulcsolódnak a forralt boros poharakra, gyerekek hancúroznak a frissen esett hóban, félrebillent fejű hóember álldogál egy terebélyes fenyőfa oltalmában.
Az angyal örömét leli a látottakban, meg-megérinti az embereket, s azok szívébe békesség, szemükbe ragyogás költözik. A várakozás ünneppé varázsolja a hétköznapjaikat.
Egy héttel karácsony előtt angyalok serege érkezik, elhozzák a dalt, a zenét, a táncot. A várakozás lassan véget ér, a megbocsátás egymásba kulcsolja az emberek kezét. Emberekét, akik nem felejtették el várni az angyalokat, akik nem felejtettek el hinni a csodában, akiknek a karácsony nemcsak a díszes fenyőfát, a finom ételeket, az ajándékokat jelenti, hanem a több mint két évezredes titkot is.
Ők azok, akik a szent éjjelen fürkészve figyelik az eget, s a csillagok fénye a mennybe vitt szeretetet sziporkázza vissza rájuk.