Kedves tagok!

Tanácsra lenne szükségem. 4 éve vagyok férjnél. Imádom, szeretem a férjem. Külföldön élünk ahogy a családja is. Az én családom sajnos nincs itt. Néha emiatt sokszor van honvágyam. Sokszor érzem magam úgy, hogy az anyukája és a tesója nem fogadják el a szívük mélyén, hogy a fia/öccse megnosult és ezt nem úgy értem hogy utalnak engem, ilyenről szó nincs csak annyi, hogy néha olyan gesztusaik és mondanivalójuk van hogy nekem ez jön le belőle és ha netalán mondom a férjemnek akkor csak a baj van belőle. Ezért sokszor inkább magamban tartom de így sem jó, mert akkor én fogok megbolondulni. Senkit nem akarok bántani. Azt nem szeretem amikor olyanokat mondanak vagy olyanokra utalnak ami a múltban történt, amikor a férjem még csak egy kisfiú volt. Lehet másnak ez semmi segíteni de nekem igenis sokat számít főleg ha a férjemen kívül senkim nincs itt aki szeretne és támogatna. Néha nehéz velük. És kedvesek meg szeretnek csak azért néha csipkelodesek is vannak amik nekem rosszul esnek főleg úgy hogy én az a csendes, mindent el tűrök típus vagyok. Velem van a baj? Néha a falra tudok mászni az anyósom vagy akár a sógornőm ragaszkodásától ami egy ponton túl már túl megy egy határon. Olyan mintha nem akarnak elfogadni vagy inkább felfogni a szívük mélyen hogy a kisfiú, már felnőtt férfi akinek már megvan a saját családja. Elhiszem hogy nehéz elengedni de én nekem se könnyű távol a szüleimtől stb  

En vagyok a rossz? 

Üdv 

Dóra