Elterelés: megúszni a börtönt, vagy kiszabadulni a drog fogságából?

„Egy reggel azzal szembesültem, hogy már nincs egyetlen név sem a telefonomban, akit felhívhatnék, aki szóba állna velem, aki még hinne nekem…”

„Ott volt minden ruhám összepakolva. A barátnőm sírva kért, menjek el, mert fél tőlem. A nő, akit szerettem, már félt tőlem…”

Idézetek drogfüggők vallomásaiból arról, mikor érezték úgy, hogy elérkezett a mélypont, és segítséget kell kérniük a leálláshoz. Ők maguk hozták meg a döntést, és abban egyet is ért minden szenvedélybetegekkel foglalkozó szakember, hogy az érintett saját elhatározása nélkül nem megy a gyógyulás. De mi történik akkor, ha ez az elhatározás nem belülről indul, hanem kívülről érkezik a „lökés”, például ez az ára annak, hogy az illető ellen ne induljon eljárás, vagy hogy felfüggesszék azt? Erre nyújt lehetőséget az elterelés néven ismertté vált intézmény.

Akik olyan, droggal kapcsolatos ügyben buknak meg, amely kisebb súlyúnak minősül, a büntetőeljárás alternatívájaként választhatják – hivatalos megfogalmazás szerint – a megelőző-felvilágosító szolgáltatást, a kábítószer-használatot kezelő ellátást vagy a kábítószer-függőséget gyógyító kezelést. Hogy melyik út áll előttük nyitva, azt állapotfelmérésük során pszichiáter vagy addiktológus szakorvos dönti el.

Mi az, hogy kisebb súlyú cselekmény? Például az, amikor csekély mennyiségű kábítószert birtokol valaki, ami feltételezi, hogy az illető csupán fogyasztó, és nem terjesztő. Csak hát kérdés, hogy mennyire hatásos valami, ha az érintett csak azért vállalja a részvételt, hogy elkerülje a büntetést, miközben esze ágában sincs leszokni?

„Jó pár éve voltam elterelésen – meséli Endre –, az egészből annyi maradt meg bennem, hogy mindenki azon pörgött, vajon a foglalkozásokon lesz-e pisiltetés, azaz vizelet-mintavétel THC-teszthez. (THC: tetrahidrokannabinol vegyület, a marihuána pszichoaktív hatóanyaga – a szerző.) Egyébként nem volt. Én havi egy-két alkalmas fűfogyasztó voltam, mégis megbuktam, ráadásul épp volt nálam egy grinder, tudod, az a herkentyű az anyag morzsolásához, hogy könnyebben menjen a tekerés… Az elterelés alatt és után minden ugyanúgy ment tovább. Azután mégis leálltam. A barátnőmmel gyereket szerettünk volna, és ezt a feltételt szabta. Nem viselt meg. Sajnos a kapcsolatunk mégis gajra ment, baba nem lett, viszont legalább azóta sem tértem vissza a fűhöz.”

A ráckeresztúri Drogterápiás Otthon egyik lakója távozik a 12 hónapos terápia után (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

Kocafogyasztók és nagypályások egy helyen

„Fontos az önálló döntés, de azért finomítanék az elven – mondja Olaszy Csaba szociális munkás, aki huszonkét éve dolgozik a szenvedélybeteg-ellátásában. – Mert az, hogy kötelezőből önkéntessé váljon a részvétel az elterelésben, lehet a folyamat része is. Nem baj, ha »szükséges rosszból« indul, vehet ez jó irányt. Persze nekünk, szakembereknek tisztában kell lennünk azzal, ki miért vállalta, hogy leüljön közénk az elterelő csoportfoglalkozásokra. És valóban speciális feladat eljutni odáig, hogy igazi, belső motiváció szülessen a drog elhagyására.”

Az szintén színezi a képet, hogy az elterelésre jutók többsége, akikkel beszéltem, áldozatnak érzi magát, különösen akkor, ha életében először szívott el egy füves cigit „rosszkor, rossz helyen” – vagy még odáig sem jutott el, mint például az a fiatalember, aki azt mesélte, hogy csak ki akarta próbálni a dolgot, de annyira kezdő és naiv volt, hogy az üzletet egy pláza térfigyelő kamerájának látóterében ütötte nyélbe. Még ki sem csomagolhatta a zsákmányát, máris ott voltak a rendőrök.

Olaszy Csaba szociális munkás

„Miért ne hinném el az ilyen történeteket? – kérdez vissza Csaba. – Az érdekes inkább az, hogy az ilyen sztorival érkezők olykor egy csoportba kerülnek olyannal, aki például tíz éve masszív opiáthasználó, mert a rendszer kevéssé differenciál. Egyébként még azzal sincs probléma, hogy ők együtt vesznek részt a beszélgetéseken, kezeljük ezt a helyzetet is. Az viszont természetesen már kontrollálhatatlan, hogy mi történik, miután kilépnek az ajtón, és esetleg együtt is mennek el. Persze a kereslet-kínálat enélkül is egymásra talál, ha valaki ki akar próbálni valamilyen kábítószert. Ezt nem lehet a jelenlegi bürokratikus működés nyakába varrni.”

Mert hogy bürokratikus, ahhoz nem fér kétség. Aki teljesíti az elterelés feltételeit – a megelőző-felvilágosító szolgáltatás esetében például hat hónapig kéthetente megjelenik az egyéni vagy csoportos beszélgetéseken –, a végén igazolást kap. Ami ugyanaz a formanyomtatvány, akár alkalmi, akár rendszeres használóról, akár már függőséggel küzdő emberről van szó, akárhogyan is érzi magát, akár eljutott valameddig a felépülésben, akár nem. Csak a név változik.

„Én még ezek ellenére is azt mondom, elméletben rendben van a dolog – véli a szakember. – Hogy az elterelést választók közül ki a függő, tehát gyógyító kezelésre szoruló ember, és ki nem, tehát kinek elegendő a megelőző felvilágosításban részt vennie, azt szakorvos állapítja meg. Vannak, akiknél egyértelmű a kérdés, de vannak határesetek is. Ők – az erről döntők összekacsintásával – biztosan az »enyhébb« kategóriába esnek, és olyan szolgálathoz kerülnek, amelynek a megelőző elterelésre van jogosítványa. Ennek könnyebb teljesíteni a feltételeit, hiszen nem kell például orvost alkalmazni, ami a gyógyító kezeléshez követelmény. Rendszerint civil és egyházi szervezetek végzik ezt a munkát. Szakmai munka folyik itt is, van esély itt is arra, hogy elinduljon a felépülés, hogy kis motivációt kapjon például az, aki függő, de nincsen betegségtudata. Vagy éppen ez a pici hiányzott neki, a találkozás egy szakemberrel, hogy meghozza döntést. De azt is tudjuk, hogy havi egyszer vagy kétszer másfél órában nem lehet csodát tenni. Egy akut szerhasználónak ennél jóval intenzívebb ellátásra van szüksége.”

Tinik és nagyik együtt szoknak le

De nem várt hozadékai is lehetnek ezeknek az alkalmaknak: van, akinek például ez az első igazi csoportélménye, először itt éli át, hogy nemcsak sörözni, szívni, bulizni jöhet össze másokkal, hanem meghallgatni és meghallgattatni is.

„Szabályosan rettegtem ettől a csoportos beszélgetős formációtól, amikor megtudtam, hogyan is zajlik a gyakorlatban az elterelés – mondja Elvira. – Az is megfordult a fejemben, hogy inkább pénzbüntetés, börtön, bármi, csak nehogy már ott üljünk körben, és mindenki elmesélje az életét az első óvodai szerelmétől… Persze, nem ez történt. És nem is az anyagozás volt a főszereplő. Látszólag. Nálam néhanapján azóta is felszáll a füst. Viszont valami megfordult bennem. Rájöttem, mi történik bennem, ha úgy beszélhetek az érzéseimről, hogy nem kell tartanom a következményeitől, legyen szó akár arról is, hogy mit érzek azzal kapcsolatban, ha aznap reggel kiabáltam az anyámmal, vagy éppen engem aláztak meg. Mintha elfújnák ilyenkor a szorongásomat. Azóta is járok csoportba, bár egészen más ügyből kifolyólag.”

Az elterelő csoportok összetétele minden tekintetben nagyon vegyes, a társadalom legváltozatosabb szegmenseiből érkeznek ide. Piti tolvaj és komoly börtönéveket maga mögött tudó ember éppúgy megfordul itt, mint a legfelső réteghez tartozó szülők elkényeztetett kislánya. Ugyanez van az életkorral: tini és nagyszülei korosztályának képviselői együtt ülnek a beszélgetéseken. Önmagában ez is lehet élmény, ebből is lehet profitálni.

Ugyanakkor, nem titok, félelemkeltő szituációk is előfordulnak. „Amikor az életellenes bűncselekményért ült, éppen szabaduló ember arra kért, ugyan fél óra után írjam már alá neki a jelenléti ívet… meg amikor az alvilág egyik képviselője meg akart vesztegetni, hogy gyorsan legyünk túl az egészen… És nekik kellett azt mondanom, ez nem így működik. A szerhasználók közül egyébként is sokan küzdenek a szociális és együttműködési képességek deficitjével. De azt, hogy pontosan kezdjük a foglalkozásokat, vagy hogy valaki ne sörrel a kezében sétáljon be minden alkalommal egy szenvedélybetegeket ellátó helyre… hát ezt elérni sem volt könnyű mindig.”

Változások – több teher mindenkin

Korábban a rendőrség határozott a büntetőeljárás felfüggesztéséről, még az ügyészségi szakasz előtt, amennyiben a gyanúsított úgy nyilatkozott, hogy vállalja az elterelést. Ennek elvégzése és az ezt igazoló okirat bemutatása után a büntetőeljárást megszüntették, és a bűnügyi költségeket az állam vállalta át. Ez a rendszer tavaly július elsejétől két lényeges ponton is megváltozott.

Azóta az ügyészség dönt arról, hogy egy évre felfüggeszti a büntetőeljárást, nem a rendőrség, és az ügyészség határoz a büntetőeljárás megszüntetéséről is. Tehát az egyszerűsödés helyett belép még egy szereplő az ügymenetbe.

A másik, jelentősebb módosítás: a bíróság az eljárás megszüntetése esetén a bűnügyi költségnek vagy egy részének megfizetésére kötelezheti a vádlottat.

„Ez bizony azt jelenti, hogy egy átlagos drogfogyasztásos ügyben az akár 100 ezer forintot is elérő bűnügyi költséget (vagy legalábbis egy részét) ráterhelhetik a gyanúsítottra. Ez a kevésbé jól szituált gyanúsítottak esetében bizony komoly anyagi megterhelést jelent. Azt pedig tudjuk, hogy a drogproblémák gyakran együtt járnak, egymást erősítik az anyagi deprivációval és a társadalmi kirekesztettséggel. A törvény gyakorlatilag még egyet lök a lejtőn megindult fiatalokon” – fogalmaz Sárosi Péter, a Jogriporter Alapítvány igazgatója.

Jogorvoslati lehetőséget is biztosít természetesen a törvény, meg lehet a döntést támadni, lehet részletfizetést kérni, vagy akár költségmentességet is. Mindez a bíróságon történik, ilyenkor tehát egy harmadik szereplő is belép a képbe. Miközben „az elterelés lényege éppen az volt, hogy ezek az emberek ne kerüljenek bíróság elé – és a bíróságokat tehermentesítsék ezektől az ügyektől” – véli Sárosi Péter.

Csoportterápia a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthonában (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

Segítők egymás ellen?

A történeteket hallgatva, és egy-két rémisztő statisztikai adatot ismerve a magyarországi kábítószer-használók számáról elsőre nehéz elhinni, de a függőkkel foglalkozó civil szervezetek krónikus klienshiánnyal küzdenek.

„Pedig ez az igazság, miközben mindenki csak nyerne vele – mondja Olaszy Csaba. – A drogfüggőkért működő alapítványok, nappali intézmények bevételhez jutnak, hiszen minden egyes résztvevő után pénzt kapnak. Az elterelteknek pedig azért jó, mert találhatnak olyanokat, akiknek számukra vonzó a programjuk, a hozzáállásuk, és kliensként a gondozásukban is maradhatnak. De ez az állandó matekozás nem a szervezetek hibája, hanem a rendszeré. Hosszú ideig dolgoztam én is ilyen körülmények között: lavírozni a fenntartásért, közben ötletgazdagnak is lenni. Megmutatni például a sziklamászástól a lovaglásig sokféle dolgot a szerhasználóknak, hogy elérhetővé tegyünk számukra olyan dolgokat, amikből addig kiszorultak, így bevonva őket a terápiába.”

Csakhogy eközben a szenvedélybetegek gyógyításában részt vevő civil szervezetek egymás konkurenseivé váltak. Csaba a kialakult versengésért a mindenkor működő szociális szisztémát teszi felelőssé: „Együttműködés helyett a kiszorítósdi megy. Mert például olyan abszurd a finanszírozás, hogy ha egy kliens egy nap több szervezetnél vesz igénybe szolgáltatást, akkor is csak az egyik jogosult a munka elszámolására. De miért ne tehetné meg ezt egy érintett, és a gyakorlatban elő is fordul, magam is ismerek olyat, aki például az egyik csapat színházi tréningje után rendszeresen átsétál egy másik pszichológusához egyéni konzultációra, mert erre van szüksége, erre motivált, és a szervezetek, illetve az ő heti rendjébe így fér bele.”

Valódi közösség a végtelen partizás helyett

„Hogy mi lenne a tökéletes, én sem tudom, de véleményem, álmaim nekem is vannak – mondja Csaba, aki jelenleg ápoló-terapeuta a szenvedélybetegeket és hozzátartozóikat támogató Félúton Alapítvány bentlakásos centrumában. – A függőséget természetesen betegségnek tartom, és betegség lévén úgy vélem, hogy ez sem irányítható akarattal. Innentől kezdve pedig értelmezhetetlen, ha az igazságszolgáltatás eszközeivel akarunk harcolni ellene. Ez eddig rendben is van, de a meglévő struktúrát is lehetne emberségesebbé alakítani, olyan apróságokkal például, hogy az érintettek számára könnyedén elérhetővé váljon az elterelést szolgáltató intézmények listája (ma egyetlen, ki tudja, mikor frissített felsorolásra bukkanunk, ha beírjuk ezt a keresőbe). És mindenképpen rugalmasabbá tenném az elterelést, például azzal, hogy a kötelező egyéni vagy csoportos beszélgetések helyett a kliens választhasson az adott szervezet terápiás csoportjainak kínálatából, mert lehet, hogy a foci, a jóga, a kirándulás vagy bármilyen más közösségi program közelebb vinné a kezeléshez. Ahogyan ma már az sem kivitelezhetetlen, hogy online hozzáférhetővé tegyük az elterelő beszélgetéseket annak, akinek a lakóhelyéhez közel nincsen ilyen lehetőség, vagy éppen külföldön él.”

Csabának vannak távolabbról induló és távolabbra mutató ötletei is, akár a szerhasználat megelőzéséről van szó, akár az érintettek gyógyításáról, akár a felépülők megtartásáról.

„Itt sem kell feltétlenül extra vagy kivitelezhetetlen dolgokban gondolkodni. A függőt annyi veszteség éri, leépülnek az emberi kapcsolatai, vagyis ezt kell visszakapnia. A veszélyeztetett fiatal itt megtalálhatja azt a kapaszkodót, amit a családjában nem kap meg. Mert látjuk eleget, milyen az, ha a szülőpótlékot a másik oldalról választja: egy dörzsölt dílerben, egy divatos partiarcban találja meg.”