Acsarkodás, gyűlölet, rombolás: hasznos vagy káros az online kommentek világa?

Nem akarom senki kedvét elvenni a hangosan gondolkodástól, a pozitív visszajelzések megosztásától vagy épp az ócsárolástól, de a saját lelki épségem érdekében (itt és máshol is) évekkel ezelőtt leszoktam az online viták és párbeszédek követéséről – sőt amennyire tudom, a szerzők többsége is így van ezzel. Ennek ellenére volt már olyan ember, aki egy cikk alapján más fórumon és felületen megtalált, és akivel végül kellemes és rövid online beszélgetést folytattunk. Volt is bennem egy pillanatnyi kétely:

nem maradok-e le valamiről azzal, hogy kizárom az életemből a komment-faktort?

A töredékmásodpercig tartó hezitálás gyorsan elszállt, elsősorban a korábbi, néha már-már mellbevágó személyes élményeim miatt.

Az első sokk akkor ért, amikor a bevándorlási válság kapcsán egy ismeretlen magyar nő azt kívánta nekem a Facebookon, bárcsak oda-vissza jól megerőszakolnának engem. Egyszerűen el nem tudtam képzelni, mi vezethet rá egy embert arra, hogy ilyesmit leírjon, gondoljon, kívánjon. Aztán egy véletlen folytán szembejött Bajor Imre temetésének felvétele, amelyen, ha a halott ócsárlása (természetesen a szokott zsidózásra építve) nem volna elég, a szertartáson zokogó gyerekeit is egészen elképesztő szavakkal becsmérelték. Senkim sem volt Bajor Imre, különösebben nem ismertem vagy tiszteltem a munkásságát, de soha eszembe nem jutna egy gyászvideó alatt másképp, mint tisztelettel megnyilvánulni. Azt hiszem, az után akartam mélyebben is utánajárni az internetes kommentelés lélektanának, amikor a 2017 decemberében elhunyt Fábián Juli énekesnő MÜPA beli szimfonikus koncertjének videója alatt ezt láttam: „román giccs”, „szar”. Ekkor éreztem azt, hogy mély gyomrost kapott a civilizált viselkedésbe vetett hitem.

Az említett komment Fábián Juli videója alól

Korábban, amikor még táncoltam, belefutottam engem célzó, névtelen és arctalan sértésekbe. A nagyjából maroknyi érdeklődőt vonzó, magyar kortárs tánc előadások trailerei alá kommentelők tényleg válogatott társaság, jó eséllyel mindenki ismer mindenkit, maximum az álnevekkel nem vagyunk tisztában. Sajnos mára már nem érhető el az a hozzászólás, amely a Góbi Rita Társulat egyik felvétele alatt azt firtatta, hogy olyan fejjel, mint az enyém, ugyan miért kell színpadra állni? Amúgy a válasz egyszerű: miért ne? Nem modellkedni szerződtem, hanem a zene és a mozgás erejével gondolatokat, érzéseket közölni, amelyeknek a világon semmi köze a kinézetem egyébként szubjektív megítéléséhez – csakhogy ez a válasz valószínűleg nem ért volna célba.

Az érvem szakmai magyarázatot kapott

Sok-sok évvel ezelőtt még elolvastam a nekem, vagy épp az anyagaimnak szóló kommentárokat, sőt, a legtöbb esetben válaszoltam is a véleményekre, kritikákra, kérdésekre. Néha úgy tűnt, hogy van értelme: én is tanultam ezt-azt, és élővé tettem a kommunikációt a merev, online felület és az aktív olvasó között. Legalábbis ezt hittem. Aztán eljött a pillanat, amikor megtanultam, ezt a műfajt el kell felejteni. A kommentelő ugyanis a legtöbbször:

• nem a cikkhez szól hozzá,
• nem veled akar „beszélni”,
• és el sem olvassa az anyagot.

Puszta frusztrációt borít rá a billentyűzetre, amelynek hátterében milliónyi különböző trauma áll: gyanús, hogy a legtöbb már évtizedek óta rágva a hozzászólót. Ezt a feltevésemet erősíti meg Makai Gábor klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta is, akit az internetes kommunikáció sajátosságaival kapcsolatban felkerestem. „A hozzászólások többsége nem az adott témához szól hozzá, csupán rosszindulat és agresszió szabadul fel, amely végül a véleményemet és a vélt személyemet érinti – magyarázza. – Ezek az emberek nem vitatkozni akarnak. A vita hasznos dolog, tanulhatunk belőle, hiszen érvek, ellenérvek ütköznek, és a kritikának is sokszor pozitív ereje van. Ezek a hozzászólók azonban kizárólag rombolni akarnak, egy önös célt, a destrukciót megvalósítani. Az emberek másképp kódolják az írott szavakat, mint az élőbeszédet, az agresszív emberek pedig ezt sokszor ki tudják használni.”

Bajor Imre temetésének videóriportja alól

De kik azok az „agresszív emberek”?

És miben nyilvánul meg ez az agresszió? Egyáltalán: mi áll a néha már egészen ijesztő online kommunikáció hátterében? Gábor ebben a kérdésben is tanulságos választ ad. „Az embereket alapvetően háromfajta kommunikációs stílus szerint különböztethetjük meg:

• Az asszertív típus tudja, mit akar, ezért az online és a való világban egyaránt nyíltan kommunikál, a másik felet kvázi emberszámba veszi.
• A passzív kommunikációs stílust gyakorlók esetén már egy kicsit árnyaltabb a helyzet: az illető tudja, mit akar, de alapvetően másokhoz képest határozza meg azt, mit árul vagy hallgat el önmagáról, és azt is, miképpen kommunikál. A verbális végeredmény tehát másoktól függ, másokhoz képest eltérően alakul.
• Végül pedig ott vannak az agresszív kommunikációs stílus használói. Az ő esetükben az érzelmi indíttatású reakciók dömpingje a jellemző. Nem feltétlenül csak fórumokon, az online világban, hanem a hétköznapi társalgás szintjén is. Ez a fajta ember számos szituációban dühöt él meg, elárasztják az indulatok, amikkel nem tud mit kezdeni. Az ilyen személyiségtípus kis inger hatására is robban, és sajnos egyáltalán nem mérlegel. Rombol, a fő célja a pusztítás, és a bármi áron kicsikart győzelem. Nyernie kell, mégpedig a saját önértékelése miatt.

Az agresszív típus (cikkünk témája) támadásnak él meg mindent, ami az ő véleménye ellen irányul. Makai szerint a gyenge lábakon álló énképnek kell egy eszköz, amellyel képes, vagy legalább megpróbálhatja egyben tartani törékeny önbecsülését.

Az agresszív kommunikáció hátterében tehát a félelem áll. És ahol félelem van, ott nem szabad kiderülnie, hogy az illető „kevesebb” a másiknál, a gyengeségét egyszerűen nem szabad lelepleznie. 

Aki fél, az agresszív kommunikáció segítségével álarcot ölthet, és kézbe vesz egy eszközt, amivel lesöpörheti a másikat a színtérről – így az nem veheti észre a gyengeségét. Az agresszív fél viselkedése ösztönös, állatias, az online világban pedig kedvére rombolhat, mert az arcát könnyen eltakarhatja, azaz büntetlenül teheti mindezt. Makai szerint eleve keresi a lehetőséget, mivel a pszichés egyensúlya múlik azon, mennyire és milyen mértékben tud másokat megszégyeníteni. „A csürhe effektus is megjelenik az online világban – teszi hozzá a szakember. – Az agresszíven kommunikáló egyének egymást erősítve válnak kritikátlan viselkedési mintává. Jelenleg egy olyan korban élünk, amikor a szólásszabadság szent. Úgy néz ki, nem korlátozhatjuk az egyént abban, amit mond, pedig a destrukció, a rombolás nem fenntartható. Kell tudni keretezni és tartani a kontrollt, ehhez pedig szükség lenne az online platformok moderálására.”

Az én első lépésem: „Miért ne legyek tisztességes?!” Kiterítenek úgyis…?

Meglehetősen későn fedeztem fel Popper Pétert, sokáig nem tartottam szimpatikusnak, ráadásul a pszichológiát személyes okokból sokszor elutasítottam. Aztán „megértem rá”, hogy nyissak, és végül fontos vezetőmmé vált a 2010-ben elhunyt szakember. Az egészen aprócska, zsebben is elférő Belső utak könyvéből pedig három elég fontos kérdést sajátítottam el a saját kommunikációmmal kapcsolatban: mielőtt beszélni – vagy épp írni – kezdenék, átgondolom, hogy amit mondani akarok:

• igaz-e?
• lényeges-e?
• jóindulatból fakad-e?

Legtöbbször már az első kérdésnél jön a „törlés gomb”, bár ehhez egy másik könyv, Byron Katie Négy kérdése is hozzájárul nálam. Mindenesetre ha ezen és a második ponton még át is csúszik a mondanivaló, az utolsó kérdés kapcsán a legtöbbször elvérzik a dühös e-mail, a komment, vagy a viccesnek szánt beszólás a sör mellett. Nyilván szó sincs arról, hogy tökéletesen tudnám szűrni a beszédemet, és fekete öves lennék erőszakmentes kommunikációból, de már aktívan jelen van egy erősebb szűrő, ami számos vitától és kényes helyzettől képes megóvni.

Mit tehetek akkor, ha nem akarom magam kitenni mások agresszivitásnak?

Struccpolitikát folytatok, és kommentblokkoló bővítményeket használok nagyjából minden felületen: a Youtube-tól a Bored Pandáig. A Facebook viszont, elsősorban a munkám jellege miatt szabad terület, itt nem él a kommentblokkoló kiterjesztés. Sajnos azt kezdettől fogva éreztem, hogy nem ez a legideálisabb módszer, hiszen továbbra is érzékeny vagyok a verbális támadásokra, egyszerűen csak nem találkozom velük olyan sűrűn és töményen. A pszichoterapeuta ezzel kapcsolatban is fontos támpontokat adott. „Határt kell tudnunk húzni az életünkben, ami mögé nem engedjük be a destruktív embereket, illetve fel kell tudjuk ismerni a kártékony embereket a saját életünkben (a környezetünkben és az online térben egyaránt), és védekezni kell velük szemben. De így is csak akkor tudunk gátat szabni a problémának, ha nem vonjuk be magunkat érzelmileg a gerjesztett konfliktusokba.”

Az online agresszor viszont közel sem biztos, hogy a való életben is támad, sőt. Benne van a pakliban, hogy eleve félénk, szorongó, elnyomott alak, aki az online arctalanság miatt úgy véli, lehet elnyomó. Kiélheti magát, végre tud fölényeskedni, megélni a dominanciáját. „Ezeket az embereket a hétköznapok során sokszor megalázzák, bántják, majd a szerepváltás során az áldozat szerepéből agresszorrá válnak” – mondja Makai. 

Most akkor neki jobb ettől, amitől nekem rosszabb?

Szeretjük azt hinni, hogy mi mások vagyunk, hogy mi nem hibáztunk, és a mi időnkben bezzeg ilyesmi nem fordult elő. A pszichológusnak erre is van válasza, miszerint az online agresszornak régen nem volt esélye „kiengedni a gőzt”. Azt mondja, az említett személyek sokszor teljes mértékben izolálódtak, iskola vagy munka után nem mozdultak ki a szobájukból, az ágyuk szélén ültek. „Bizonyos szempontból ami most van, még mindig jobb, mint a teljes izoláció” – véli.

Ha jobban belegondolunk, igaza lehet. A gonoszság, rosszindulat, butaság mindig is jelen volt az emberiség, sőt a természet életében is. A mai digitális világban azonban olyan nagy számú – vélt vagy valós – kapcsolataink lehetnek, akár a bolygó másik végén élő emberekkel, amik növelik a negatív mutatókat. Én magam burokban nevelkedtem, zenei iskolába jártam, ahová csupa érzékeny gyereket írattak be a furcsa szülők, akiket nem zavart, hogy az aranyat érő idegen nyelvek vagy épp számítástechnika helyett gregorián műveket tanul a gyerek, heti 6-8 órában. Szétnézve a volt kórustársak között, valahogy csupa szelíd arcot és személyiséget látok, akik ha nem is szentek, de nem próbálnak meg mások energiáját kiszívva túlélni.

Azt viszont, hogy mi folyt egy párhuzamos osztályban egy kevésbé „elit” iskolában, sem akkor, sem most nem tudhatom. Valószínűleg ugyanúgy szétszekálták egymást a gyerekek, mint ahogy 100 és 200 évvel ezelőtt is, de ne is menjünk ennyire messze: egy 2017-ben kiadott OECD-jelentés szerint minden ötödik magyar gyermek válik iskolai bántalmazás (mai szóval élve bullying) áldozatává. A folytonos identitászavarral küzdő „kelet-európai kisállamok nyomorúsága” pedig genetikai szinten van a vérünkben. Kompenzálunk, csaholunk, hátha nem derül ki, mennyire nem hisszük el, hogy egy ekkora helyen, ilyen adottságokkal is számítunk. 

Ok-okozat: ki a hibás az agresszív kommunikáció miatt?

Egy ideig azt hittem, a kommentszekciók kiválóan funkcionálnak, amolyan szelepek, ahol az emberek levezethetik a feszültséget, hogy aztán megkönnyebbülve boldogan megöleljék a családjukat, tisztelettel köszönjenek a szomszédjuknak és kulturáltan drukkoljanak a stadionokban. Tanulmányok, eddigi, hasonló témát feldolgozó cikkeink szakértői hozzászólói szerint nagyjából kijelenthető, hogy ha valaki hibás mintákat gyakorol orrvérzésig, könnyen beleragad egy-egy szerepbe:

aki tehát otthon vagy épp a munkahelyén ülve napi szinten online csatákat vív, jó eséllyel átemeli ezt a fajta szemléletet és hozzáállást a hétköznapi életébe is.

Abúzus, szörnyű gyerekkor, rideg anyák és apák: ezekbe a gondolatokba szoktam kapaszkodni, hogy el tudjam fogadni a legkeményebb hozzászólások létezését. Sokszor olyan érzésem van, mintha csaholó kutyák lepnék el a kommentszekciókat:

• Egyrészt azok a kóbor kutyák, akik a túlélésért küzdenek az utcákon, akikbe mindig belerúgnak, akik a zsigerekig hatoló félelem miatt vicsorognak az emberre és a többi állatra, miközben az első jó szóra már csóválják a farkukat, és akik szeretettel egy perc alatt megszelídíthetőek.
• Másrészt azok a „harci kutyák”, akik nem a fajtájuk (származásuk, iskolázottságuk stb.) miatt képesek ölni, hanem mert erre trenírozták őket, szánt szándékkal. A közbeszéd, a politikai kommunikáció lassan évtizedek óta erre hangol, erre nevel. Nincs korlát, nincs határ, bármit és bárhogyan közölhetsz. Ehhez persze kell a mikrokörnyezeti „ártalom” és a nevelés teljes hiánya.

Nem vagyok szociálpszichológus, de mintha egyre csak nőne az önértékelési problémákkal küzdők és az egyre könnyebben hergelhető emberek száma. Mintha elfelejtettek volna néhány generációt felnevelni, és ami a legfontosabb: szeretni. Ezt a tézisemet részben a pszichoterapeuta is megerősíti. „Az esetek többségében a fröcsögő emberek életének háttérben valamilyen trauma húzódik – mondja. – Az enyhébb önértékelési problémákkal küzdőktől az esetleg már súlyosabb személyiségzavarokkal élőkön át a borderline típuson keresztül az antiszociális személyiségzavarig igen széles spektrumon mozognak ezek az emberek. Persze nem lehet azt mondani, hogy az összes agresszív kommentelő borderline vagy antiszociális. De az életük hátterében jó eséllyel traumatizált, nehéz, terhelt gyermekkor áll. A torz személyiségfejlődés következménye ez a fajta megnyilvánulási forma és a rombolási vágy.” Az ok-okozat kapcsán a szakértő a korlátlan választási lehetőségek tényét is megemlíti. A XXI. század domináns jelenségei a pánikoló fiatalok és a mamahotelben élők, akik nem mernek kilépni az önálló életbe. „Azáltal, hogy megnyílik a világ, végtelen számú választási lehetőségem van, akár le is bénulhatok. Hogy a világot ne lássuk sötéten, realizálnunk kell, hogy a kontroll alapvetően a mi kezünkben van. Akkor van nyert ügyünk, ha nem vonódunk be érzelmileg az ilyen történetekbe, ha megtalálom azokat a megoldóképleteket, amivel távol tudom tartani magam a témától, nem szippant be a virtuális tér, nem érzek indíttatást, hogy indulatos válaszokat küldjek. Hiszen pont az a cél, hogy én is belekerüljek a küzdelembe, amiben végül csak veszíthetek.”

Van kiút

Szétnézve magunk körül, a buszon, a villamoson, a munkahelyen, az otthonunkban, a mai generáció tagjai többségében mindenről online kommunikálnak. A gyerekek, tinédzserek, de lassan a szülők is rengeteg időt töltenek írásos üzenetek pötyögése mellett. Arra a kérdésre, nem vezet-e ez valamifajta elidegenedéshez, van egy életigenlő, optimista válasz. „Az emberek társas lények, az igény a kapcsolódás iránt mindig is meglesz bennünk. A virtuális világ soha nem fogja tudni kiszorítani a hús-vér, a valós érintkezés fontosságát. El kell hinnünk azt, hogy aki ebben az át-digitalizált világban szocializálódik, képes megtalálni az egyensúlyt a virtuális és a valóságos élet között, és ott van benne az igény az utóbbira, még ha többet is használja a kütyüket” – zárja le a gondolatot Makai. Megpróbálom én is elhinni, hogy képesek vagyunk az emberi, korrekt, valós kommunikációra és veszett, kóbor kutya falkából lassan intelligens társakká válunk. Amolyan legjobb barátokká. Saját magunk és embertársaink számára egyaránt.