Egy férfi inkább hallgat, ha bántják, csak nehogy tutyimutyinak tartsák

Aki internetezik, az tudja, hogy kíméletlen hely ez, főleg, ha az ember legörget a kommentszekciókig. Különösen, ha az a bizonyos kommentszekció bármely családon belüli erőszakról szóló, a bántalmazó felelősségét és az áldozathibáztatást firtató cikk alatt található. A témáról valahogy mindenkinek van véleménye, még akkor is, ha nem élte meg a bántalmazás egyik felét sem. (Vagy nem tud róla.) Az alaphang sajnos általában az áldozat hibáztatása, de legalábbis az ő vélt felelősségének taglalása, az egészen primitívtől („Minek ment oda?”) a lakossági érvelésen át („Azért ehhez ketten kellenek, biztosan nem véletlen, hogy elborult a férfi agya.”) az egészen szofisztikált eszmefuttatásig.

Szokásunk ilyenkor, hogy összegyűjtjük a leginkább tipikus kommenteket és – enyhén dohos metaforával élve – egy csokorba gyűjtve elküldjük őket a témát jól ismerő szakértőknek. Megtettük ezt az LMBTQ-közösség és a hajléktalantörvény kapcsán is. Most azért voltunk nehéz helyzetben, mert bár kommentek bőven akadtak, családonbelülierőszak-szakértő így külön nem létezik, inkább csak simán hozza mindenki a saját (jó esetben szakértői) érveit. 

Szerencsére azonban pont (na jó, nem pont, hanem fél éve) megjelent egy könyv Hercsel Adéltól, Láthatatlan pokol a címe (beszédes alcím: Túléléstörténetek a családon belüli erőszak hőseiről), amely úgy járja körül a témát szakértőként, hogy megszólal egy csomó áldozat, köztük férfiak is. Az alábbiakban a szerző és egyik interjúalanya, az egykori áldozat, Lilla válaszol türelmesen, részletesen és empátiával a bántalmazó kapcsolatokról szóló leggyakoribb tévhitekre és közhelyekre. Köztük például arra is, amelyik felteszi a(z amúgy jogos) kérdést, hogy mi lesz a bántalmazást elszenvedett férfiakkal. Íme tehát a kommentek és a válaszok.

Forrás: iStock

„Akinek annyi esze van, hogy barátnők meg erről szóló cikkek kellenek ahhoz, hogy rájöjjön, hogy bántalmazó kapcsolatban él, az nem is érdemel mást! Mit gondol az ilyen, mit csinál vele a férje?!”

Adél: Senki semmiféle bántalmazást nem érdemel. Minden gyereknek, nőnek, férfinak ugyanúgy joga van az erőszakmentes élethez, családon belül és kívül is. Árulkodó, hogy amint szóba kerül a bántalmazás, szinte reflexszerűen az áldozat, nem pedig a bántalmazó és az ő felelőssége felől közelítünk. Miért nem azt kérdezzük inkább, hogy mi jár a bántalmazó fejében? Mi motiválja abban, hogy kegyetlenkedjen a párjával, a gyerekével? Az áldozathibáztató logika mögött leginkább az igazságos világba vetett hit áll. Ha úgy gondoljuk, hogy mindenki csak azt kapja, amit megérdemel, biztonságban érezhetjük magunkat. Innentől már csak vigyáznunk kell, hogy a nagy tragédiák, a konfliktusok elkerüljenek. Ám a képlet ennél jóval bonyolultabb.

„Csak azt lehet terrorizálni, aki hagyja magát. Észre kell venni, ha nem működik egy kapcsolat, és bizony ki kell szállni, hogy boldog lehessen újra mindenki.”

Lilla: Azért is az áldozatot hibáztatjuk, mert nem ismerjük az erőszak természetét. Például a bántalmazás legtöbbször egy folyamat. A konkrét fizikai erőszakot általában lelki terror, szóbeli bántalmazás előzi meg. Mire az első pofon elcsattan, a folyamatos szurkapiszkától és a leértékelő gesztusoktól a bántalmazott önértékelése már rég elszállt. A bántalmazás teljes ködbe burkolja az áldozat tisztánlátását. Már egy abúzusmentes kapcsolatnál is iszonyú nehéz felismerni, mikor jön el az a pont, amikor ki kell lépni. Abban a beszűkült, lelkileg immungyenge állapotban meg pláne, amit a bántalmazás eredményez. Ráadásul ha az objektív lehetőségek adottak is (lakhatás, önálló kereset, megfelelő egészségi állapot), a bántalmazás hatására az áldozat belső lehetőségei olyan szintre korlátozódnak, hogy egy önálló élet víziója szinte elérhetetlennek tűnik számára. Az ismeretlen jövő így még akkor is sokkal félelmetesebb, mint a verésekkel „tarkított” jelen, ha egyébként mentes a fájdalmas és romboló bántalmazástól.

„De miért nem lépett le, ha tényleg olyan szar volt neki?”

Adél: A bántalmazó kapcsolatok többnyire érzelemmel, szeretettel, kötődéssel is teli kapcsolatok. Mivel a párunk az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb referenciaszemély az életünkben, az ő véleménye hatványozottan számít. Így ha mást sem hallok tőle, csak hogy egy ostoba rusnyaság, egy rakás szerencsétlenség vagyok, aki nélküle semmit sem ér, ezt készséggel elhiszem neki. Főleg, miután a kapcsolat kezdeti szakaszában a bántalmazók eljátsszák a rajongót, a hősszerelmest, pusztán azért, hogy a „beetetés” után beindíthassák a darálót. Menetrendszerűen alakul ki a bántalmazó ciklus: az újabb balhékat újabb bocsánatkérések és egyre rövidülő nászútperiódusok követik. Nem csoda, hogy az áldozat teljesen összezavarodik, szégyenkezik, és folyton azt kérdezi, mit követett el, amitől nem tudnak visszatérni a boldog nyitányhoz, a békés időszakokhoz, amikor még minden „oké” volt.

„Azért engem az is érdekelne, mi váltotta ki, hogy a férfi erőszakos lett. Nem jön az csak úgy magától, minden éremnek két oldala van…”

Adél: Ez a komment is a bántalmazók egyik alattomos manipulációs trükkjét igazolja vissza, akik előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a lelki, fizikai erőszakkal ők „csak reagálnak” a másik viselkedésére. A bántalmazó rendre a partnerét teszi felelőssé mindenért, a feszültségért, a konfliktusokért. „Megütöttem, mert csúnyán nézett/úgy éreztem, már nem szeret/féltem, hogy elhagy” stb.

Lilla: Bármit is mondanak a bántalmazók, megütni vagy más módon bántani, megalázni, szabadságában korlátozni, manipulálni, átverni a másikat, ez mind-mind döntés kérdése. Tudatos vagy nem tudatos döntés? Ennél sokkal fontosabb szempont, hogy a bántalmazástól az áldozat sérül, nem egyszer életre szóló lelki, fizikai sérüléseket szenved. Magyarországon például hetente egy nő hal bele a családon belüli erőszakba.

„Mi lenne, ha a zaklatásokról szóló cikkekben nem bevadult feministákat szólaltatnának meg, hanem egy valódi szakértőt, aki nőnek és férfinek egyaránt tanácsot ad?”

Adél: Jó kérdés, hogy ki a téma szakértője, mert önálló bántalmazástan egyelőre nem létezik. Hogy a maga teljességében megértsük a jelenség okait és hátterét, több szakterületet kell segítségül hívnunk. Az áldozatokon túl a Láthatatlan pokolban nem véletlenül szólaltattam meg pszichológusokat, igazságügyi szakértőt, szociológust, ügyvédet, szociális munkást és pedagógust.

„Arról vajon miért nem beszél senki, hogyan bántják a nők a férfiakat? A bántalmazott férfiakért ki áll ki? Mibe, hogy legalább annyian vannak!”

Lilla: A neten keresgélve és a környezetemben is azt látom, hogy az utóbbi időben egyre gyakoribb téma a férfiak ellen elkövetett bántalmazás. A Láthatatlan pokolban is megszólalnak férfi interjúalanyok. Az biztos, hogy a nőkhöz képest körülbelül tizedannyi férfi fordul a már említett segélyszervezetekhez, segítő szakemberekhez. A bántalmazott férfiak aránya ennél jóval magasabb lehet, nem ismerjük a pontos számokat, Magyarországon sosem készült róluk statisztika. Azért is lehet jelentős számú rejtőzködő, sorsát felvállalni nem merő férfi áldozat, mert a társadalom kevésbé megértő velük szemben. Még ha ugyanolyan is a bántalmazás minősége, és ugyanolyanok a körülmények is, mint egy női áldozatnál, egy férfi még szégyenteljesebbnek, elhallgatandóbbnak élheti meg a bántalmazást, félve attól, hogy gyengének, tutyimutyinak véli a környezete. És gyakran olvasok bántalmazott férfiakról megjelent írásokat, amik alatt megjelenik néhány vicces, pikírt, degradáló komment, szóval jogos is a félelem.

Forrás: iStock

„Az valahogy mindig kimarad, hogy ez a pozícióval való visszaélés kölcsönös dolog. A nő ugyanúgy visszaél a természeti adottságaival, érdemtelen előnyhöz juttatva magát.”

Adél: Bár összességében Magyarországon a férfiak a nőknél még mindig egyenlőbbek, az egyes helyzetekben a frontvonal nem férfi és nő, hanem áldozat és bántalmazó közt húzódik. Amint az egyensúly és a kölcsönös tisztelet megbomlik két ember között, már elindulhat a bántalmazó folyamat. Ez általában onnan ered, hogy az egyik fél elkezd előjogokat osztogatni magának, azt gondolva, hogy az ő akarata és kényelme többet ér, mint a másiké. A bántalmazók haszonelvű emberek, akik csak a saját érdekeiket képesek figyelembe venni. Őket nem érdekli a másik, meggyőződésük, hogy ők majd a maguk agresszív eszközeivel olyanná formálják a partnereiket, ami a számukra leginkább megfelel. Van ebben egy ördögi Pygmalion-effektus.

(A Marton László-ügyről) „Amiket elmesélt, az vagy igaz, vagy nem, egyikre sincs bizonyíték, ráadásul ennyi év távlatából szerintem a kutyát sem érdekli.”

Adél: Bármikor, akár az események után tíz, húsz, ötven, száz évvel később is maximálisan érvényes dolog beszélni a traumákról. Ha valaki megosztja velünk abúzusa(i) történetét, a legjobban akkor járunk el, ha empátiával, nem az ő felelősségét keresve, a történtek szörnyűségét és fájdalmas jellegét számára visszaigazolva, értő figyelemmel hallgatjuk meg. Az már egy másik történet, hogy miért nem szerencsés, amikor a sajtó kezd el két ember ügyében döntőbíróságot játszani, mert tényleg az lesz a vége, hogy egy ember szava áll egy másikéval szemben. A sajtó dolga sokkal inkább az általános érzékenyítés, az ismeretterjesztés, ahogy más erősen tabusított társadalmi problémák esetén is.

„Ha mondjuk egy érzelmileg labilis apa számára kiderül, hogy ő csak a spermadonor és a pénztárca szerepét kapta a családban, és a szülés után nem sokkal kipenderítik a lakásból, de a gyerektartást azért fizetheti, akkor ő ugye áldozat. Amikor eldurran az agya, és elkezdi zaklatni anyát, akkor ugye anya az áldozat. Tehát van két áldozatunk a kétszereplős ügyben. Nos, innentől bármelyik felet hibáztatjuk az ügy kialakulásáért, áldozatot fogunk hibáztatni. Ha el akarjuk kerülni az áldozathibáztatást, nem hibáztathatunk senkit.”

Adél: Igen, ez egy kölcsönösen bántalmazó, oda-vissza játszmázó kapcsolat. Valóban egyszerre mindketten áldozatok és bántalmazók. Borzasztó, ami történik ezzel a két emberrel. Ennél már csak az pusztítóbb és szomorúbb, hogy a viselkedésüktől főként a gyerekeik sérülnek. Ezek a szülők közvetve a gyerekeiket bántalmazzák, lábbal tiporják az alapvető jogaikat és veszélyeztetik a lelki fejlődésüket, a mentális egészségüket. És ezt nem látják be, miközben a helyzetben a gyerek érdeke lenne a magasabb rendű érdek.

„Ha visszavonnánk a nőket a munkaerőpiacról, és visszatennénk őket a családmenedzsmentbe, megoldódna ez a probléma is.”

Adél: Ez azért nem ilyen egyszerű, és a családon belüli erőszak jelenségét, annak eredőjét semmiképp nem varrnám pusztán a nők nyakába, sőt. Az biztos, hogy a családok megoldatlan konfliktusai, a kommunikációs hiányosságok, az indulatkezelési nehézségek sokszor megágyaznak a családban a bántalmazásnak. Jó kérdés, hogy ma Magyarországon miért vagyunk egyszerre szocializálva az alávetettségre és mások elnyomására. Ez nyilván nem független a paternalisztikus szellemiségű szocializmusban eltöltött évtizedektől és azok örökségétől. Ám a jelenlegi társadalmi klíma sem bátorít, és a mai oktatási rendszer sem nevel önismeretre, nyílt, őszinte, asszertív kommunikációra, bátor kiállásra magadért és másokért, empátiára, az énhatárok kijelölésére, felelősségvállalásra, kompromisszumkészségre, a konfliktusok érett rendezésére. Magyarországon felnőve szinte mindannyian egy kicsit infantilisek maradunk, nem véletlen, hogy a magánéletünkben és a munkahelyünkön is szenvedünk. Aki mégis szeretne igazán felnőni, annak ezt többnyire egyedül, kreatívan kell megoldania, kénytelen saját magát kezelésbe venni.