„Most rabolták el a gyerekemet!” – Külföldre vitték Szonja kisfiát, két hónapja nem tud róla semmit

Szonja, mint (majdnem) mindenki, szép családot akart. Nemcsak azért, mert neki nem volt – illetve volt, csak nem túl szép –, hanem, mert gyereket szülni és gyerekekkel foglalkozni a legszebb dolog a világon, így gondolta. Különösen nehéz sorsú cigány gyerekekkel, akiket elhagytak, elhanyagoltak a szüleik. Hittudományi főiskolát végzett, aztán dolgozott gyermekotthonokban, volt szociális munkás és bébiszitter Angliában. Kislánya egy szociológus hallgatótól született, aki nem akar gyereket, se komolyabb kapcsolatot, de amikor Szonja anyaotthonba került, segítette őt, és egyre gyakrabban látogatta a kislányát.

„Most már, hogy a lányom tizenkét éves, nagyon jól megvannak – ugrik egyet az időben Szonja. – Nem volt könnyű egyedül nevelnem őt. Vasalni, takarítani jártam, voltam eladó… – a munkahelyek nem nagyon tolerálják, ha a gyerek beteg. Aztán dolgoztam szociális munkásként a Máltai Szeretetszolgálat játszóházában, és ott megismertem Bélát, a szobafestő mázolót. A kislányával járt oda, aki csaknem egyidős volt az enyémmel. Egyedül nevelte. Én akkor nagyon szerelmes lettem Bélába. Úgy nézett ki, hogy lehetünk mi együtt egy szép család. De nem sokáig dédelgethettük ezt az álmot, mert Bélának nem volt állandó munkája, nem tudta fizetni a rezsit, tartozásokat halmozott fel, emiatt elvették a bérlakását. Aztán, ahogyan lenni szokott Magyarországon, a gyermekvédelmi rendszer ilyenkor azzal »segít«, hogy kiemeli a gyereket.”

Megmentőből áldozat

H. Béla maga is nevelőotthonban nőtt föl. Volt idő, mikor nem mindig tisztességes úton szerezte a pénzt (ahogy Szonja fogalmaz), de amikor a lánya megszületett, sokat változott. Szonja szerint voltak még „zűrös kapcsolatai”, de törekedett arra, hogy – úgymond – rendes ember legyen.

„Akkor még nem nagyon láttam a hibáit. Pontosabban azt hittem, meg tud változni – mondja Szonja.– Bekerültem egy vallásos közösségbe, és ott láttam olyan szép, tetovált rosszfiúkat, mint Béla is volt, akik megtértek, és megváltoztak. Lehet, hogy ő is azt gondolta, hogy ez sikerülni fog neki, hiszen egyszer már hátat fordított bűnöző múltjának. Az biztos, hogy én nagyon hittem benne, és próbáltam neki segíteni. Sokszor éreztem magam szociális munkásnak, megmentőnek és az anyukájának is. Sajnos Bélának voltak rossz döntései, és a kislánya nevelőszülőkhöz került.”

Ahogy ellehetetlenült a kapcsolattartás a kislánnyal, úgy hatalmasodott el Béla agresszív énje, emlékszik vissza Szonja.

„A régi barátnőim, azok a szocmunkások, akik végigkísérték a kapcsolatunkat, kezdettől óvtak tőle. A bántalmazó férfi tipikus tulajdonságai már a szerelmes időszakban megmutatkoznak – tudtam én ezt elméletben. És láttam is a jeleket. De magam is diszfunkcionális családban nevelkedtem: apukám alkoholista, és anyukám azt gondolta, haláláig ki kell tartania, és ezt is tette. Mindketten meghaltak rég. Hallottam eleget anyatársaktól, nőktől is, hogy miért kezdtem egy »ilyennel«, miért szültem neki.”

Merthogy Szonja több mint egy éve volt anya, társ, megmentő Béla mellett, amikor állapotos lett. Akkoriban a férfi egyre gyakrabban volt erőszakos. A nő szerint úgy érezte, az egész világ tehet arról, hogy a kislánya nincs vele. De mindenkinél hibásabb ő, aki nem érti meg a férfit.

Amikor Ádám megszületett, lakhatási lehetőséget kaptak a Máltai Szeretetszolgálat által fenntartott családok átmeneti otthonában: egy takaros kis garzont.

„Nekem akkor párhuzamosan felajánlott egy lehetőséget az egyik »pótmamám« a gyülekezetből: kivett volna egy másfél szobás lakást, fizette volna a rezsit, ha elfogadom az ajánlatot, Béla nélkül. De én akkor erre nemet mondtam. Tünde néni csak annyit fűzött hozzá: hülye vagyok és szerelmes, de hát ez van. A családok átmeneti otthonában Ádám féléves koráig laktunk együtt. Béla ott is sokat kiabált, meg is ütött. Nehéz helyzetben voltam, mert a kislányom akkor ment iskolába, nem volt pénzünk, Béla nem dolgozott, én tartottam el a családot. Hogy még mindig szerelmes voltam, vagy már csak az tartott mellette, hogy a gyermekem apja, nem tudom. Ádámhoz nagyon ragaszkodott, és a gyerek is őhozzá. Egy anya számára erős kötődést jelent, ha gyereke van egy férfitől. De ezen túl ő jó manipulátor is.”

Képünk illusztráció – a fotó nem a cikkben szereplő személyeket ábrázolja (Forrás: Getty Images)

Béla beépült a gyülekezetbe is, ahová Szonja tartozott, minél nagyobb keresztyén lett, annál jobban tudta kontrollálni a nőt. Különösen azután, hogy a fenyegetőzést, testi-lelki bántalmazást megunva Szonja többé nem fogadta vissza. A gyerek láthatását azonban nem akadályozta. Mivel Bélával nem lehetett e téren rendszert fölépíteni, a férfi kiszámíthatatlanul jelentkezett. Sokszor hetekre eltűnt, például azután, hogy 2016-ban egyszer úgy megverte Szonját, hogy a nő kénytelen volt táppénzre menni és látleletet vetetni.

„Utána azért megborultam kicsit. Terápiára kellett mennem, és állandósult bennem a félelem, ami a gyerekekre is átragadt. Ádámra panaszkodtak is akkoriban az óvodában, hogy durva lett. De az apját továbbra is szerette. Őt fizikailag nem bántotta, bár szerintem az is bántalmazás, ha a gyerek szeme láttára megverik az anyját és a nővérét. Egyszer karácsony előtt két nappal följött az albérletbe, ahol laktunk, és azzal fenyegetett, hogy mindnyájunkat lelő, aztán magával is végez.”

Hol alszom ma, apa? – gyerekelhelyezés válás után

Szonja már akkoriban szerette volna megszüntetni a gyerek láthatása ürügyén teremtett kiszolgáltatott helyzetét. A kisfiút ugyanis Béla akkor látogatta, amikor épp úgy hozta kedve, emiatt gyakorlatilag folyamatosan kontrollt és készenléti helyzetet tartott fenn Szonja lakásában. Mivel ismerte a kapukódot, bármikor megjelenhetett az ajtóban, és ezt olyankor is megtette, amikor – Szonja szerint – láthatóan valamilyen szer hatása alatt állt. Az asszony a feljelentést is megfogalmazta, de nem merte beadni.

„Bélának mindig voltak olyan álmai, hogy mi majd boldogan fogunk élni valahol külföldön a három gyerekkel. Volt olyan időszak, amikor annyira meggyőzően beszélt róla, hogy el is hittem. Csak hát… mikor munkát kaptam, nem örült velem. Mikor letettem a nyelvvizsgát vagy megkaptam a diplomát, láttam, hogy irigykedik. Mikor megkaptam a szociális bérlakást, és felújítva átvehettük, először csak megállt az ajtóban, be se jött körülnézni. Azt mondta, ez az én projektem, ő csak ott „csövezik”. De a „közös gyerek” ütőkártyát mindig ki tudta játszani velem szemben. Sosem tudtam megértetni vele, hogy a mi kapcsolatunknak vége.”

Az olyan család, amelyben megjelenik a kapcsolati erőszak, óhatatlanul a gyermekjóléti szolgálat látókörébe kerül előbb vagy utóbb. Az más kérdés, hogy maga a védőháló mennyire hatékony – ha az lenne, ez a család nem jutott volna oda, ahová jutott.

2018 júliusában Szonja annyira tűrhetetlennek érezte a helyzetet, hogy a Pesti Központi Kerületi Bírósághoz fordult, kérve, hogy egyedül őt ruházza föl – sürgősséggel, ideiglenes hatállyal – a gyermek gondozásának-nevelésének jogával, és a kapcsolattartás a továbbiakban a Gyermekjóléti Szolgálat felügyelete alatt történjen. A PKKB illetéktelennek nyilvánította magát, és áttette az ügyet a lakóhely szerinti kerületi bírósághoz, amely egészen január végéig még csak értesítést sem küldött arról, hogy a sürgősséggel kért eljárás egyáltalán megindult-e. A késedelemnek súlyos következményei lettek. Béla ugyanis megkapta a bíróság első értesítését arról, hogy az anya eljárást indított a gyermekfelügyeleti jog megszerzéséért, amit alighanem úgy értelmezett, hogy ezt a gyerekét is el akarják venni tőle.

„Közölte, hogy elhagyják az országot, köszönjek el a gyerektől”

Karácsonykor Béla megjelent egy fenyőfával Szonja lakásában, és Ádámmal együtt feldíszítette.

„Lent aludt a gyerekkel a szobában, mi a kislányommal a galérián. Reggel elment, de 26-án visszajött, és ragaszkodott hozzá, hogy elvigye magával Ádámot – így is tett. Karácsony másnapjától azt játszotta velem, amit szokott: ordítozott, ocsmányul beszélt, aztán kikapcsolta a telefonját. Elmentem a kerületi rendőrségre, és próbáltam feljelentést tenni. Tele volt a váró, reménytelennek tűnt, hogy bejussak. Odamentem a recepciós rendőrhöz és azt mondtam neki: »egy köcsög bántalmazó drogos seggfej ellen akarok feljelentést tenni, aki elvitte a gyerekemet!«. Az volt a célom, hogy odafigyeljen végre. Ezt el is értem: felkapta a fejét és telefonált valakinek. Én akkor már napok óta készültem erre a jelenetre lelkileg, és amikor a lejövő rendőr azzal kezdte, hogy neki is van két gyereke, és hogy én miért adtam oda az enyémet, akkor nagyon büszke voltam magamra, hogy nyugodtan tudtam válaszolni. Azt mondtam: tudtam, hogy ezt fogja kérdezni, ezért nem akartam rendőrséghez fordulni. De akkor most tud-e valamit segíteni? Jól van, üljek le, mondta, nézzek körül, ma itt mindenki feljelentést akar tenni, de felhívja a kollégáját abban a kerületben, ahol Béla tartózkodik, én pedig menjek oda feljelentést tenni. Illetve még azt tudja tanácsolni, hogy menjek el a gyerekért, és ha tényleg ott van, ahol gondolom, hívjam a 112-es segélyszámot. El is mentem Béla tartózkodási helyére, de nem volt otthon senki. Ahhoz már nem volt erőm, hogy a másik rendőrségre is bemenjek.

Szilveszter napján Béla végre fölvette a telefont. Kértem, hogy hozza el másnap a gyereket egy gyülekezeti rendezvényre, de nem jelent meg. Január elsején odamentem a bácsihoz, aki be szokta fogadni Ott voltak. Láttam kintről Ádámot, és bekopogtam az ablakon. Béla rögtön ordított velem, és fenyegetett, hogy nem vihetem el a gyereket. Azért bementem a lakásba, Ádám amint meglátott, elkezdett sírni. Próbáltam nyugodt maradni és őt is nyugtatni. Megöleltem és azt mondtam, hogy nagyon szeretem, ugye tudja, és hogy nincsen semmi baj. Akkor az én kis ötéves gyerekem azt mondta: »én szeretem anyát is meg apát is« és hogy »menjünk haza és apa is jöjjön«. Akkor még volt egy utcai jelenetünk, amikor szorosan megöleltük egymást Ádámmal, és én megpróbáltam vele elillanni. De Béla megállított, kiszedte a kezemből a gyereket. Akkor mondtam Ádámnak, hogy holnap találkozunk, és hazamentem. Másnap telefonáltam, és mondtam Bélának, hogy megyek a gyerekért, mert kezdődik az óvoda. Szóváltás lett belőle, ő letette a telefont, és onnantól ki is kapcsolta. Egyszer még felhívott, hogy közölje, elhagyják az országot, köszönjek el a gyerektől. De aztán azt mondta, hogy a gyerek nem akar velem beszélni, mert én ilyen meg olyan vagyok. Aztán még írogatott üzeneteket, hogy »Liszt Ferenc repülőtér«… és hogy én nem fogom fel, hogy tényleg elmennek innen. Mondtam, hogy ezt nem teheti meg. Segítségül hívtam Betlen Anna gyermek- és női jogi szakembert, akit az egyik civil szférában dolgozó ismerősöm ajánlott, és január 7-én megtettem, amit már rég meg kellett volna tennem: feljelentettem Bélát amiatt, hogy elvitte a gyereket tőlem. Nagyon örültem volna, ha az ügyeletes rendőr ki is jön, és erőteljesen fellép, de azt mondta, menjünk ki nélküle, és hívjuk a 112-est.

Betlen Anna

Akkor Béla már próbált rejtőzködni, mert az ablakon keresztül nem láttunk semmit. Sötét volt, de épp kijött valaki a kapun, úgyhogy bementünk és bekopogtattunk. Ádám valami videót nézett, és amikor meglátott, elkezdett sírni. Nagyon féltem, hogyan fog Béla viselkedni Annával, közben próbáltam megölelni a kisfiamat, de elszaladt előlem. Mondtam Annának, hívja a rendőrséget, ő ki is ment, de akkor Béla már kezdte öltöztetni Ádámot. Kapkodva készülődtek, közben az udvaron át kellett vennem a telefont Annától.”

„Anna próbált megnyugtatni, én meg őrjöngtem, és mondtam, hogy most azonnal menjünk a rendőrségre – meséli feldúltan Szonja. – Addig nem jövök el, míg nem csinálnak valamit, mert éppen most rabolták el a gyerekemet. Mentem is ezzel a lendülettel a rendőrségre, és mondtam az ügyeletesnek, hogy mi történt, aki közölte, hogy ketten vannak az épületben, és nincs rendőrautó, nem tud kimenni. Kérdeztem, hogy akkor én most mit csináljak. Nézett rám, és azt mondta, szól a főnökének, aki korábban kihallgatott, amikor a feljelentést tettem. Mire a rendőr őrnagy lejött, addigra én már bőgtem. Azt mondta, »most már akkor ne vizsgáztassuk egymást«, nem tud mit mondani, ők nem adhatnak ahhoz »zöld utat«, hogy én a kisfiamat elhozzam, mert nekik ehhez nincs joguk. Mondom, akkor annyit meg tudnak tenni, hogy kimennek?”

A rendőrök valóban kimentek a helyszínre, ahogy ígérték, kétszer is, de már bottal üthették a gyerek és az apja nyomát. Kihallgatták a szomszédot, aki H. Bélát befogadta, megkeresték a bátyját is, és zárat cseréltettek az iskola épületén, ahová illegálisan be szokott járni aludni. Január 14-én elfogatóparancsot adtak ki ellene, a gyereket pedig eltűnt személyként körözik.

A rendszer az önkényes felet jutalmazza?

Bármilyen abszurdnak érezhette is az adott pillanatban, Szonja január 8-án, a gyerek elvitelének másnapján arra kérte a bíróságot, hogy ideiglenes intézkedés keretében jelölje ki a gyermek lakóhelyéül az ő bérlakását. Egyúttal értesítette a gyámhatóságot arról, hogy Ádámot az apja nem hozta vissza a kapcsolattartásról, nem engedi, hogy találkozhasson vele, félelmet kelt iránta a gyerekben, és azzal fenyegetőzik, hogy napokon belül elhagyják együtt az országot. Hivatkozott arra, hogy 2018 nyarán bírósági keresetet adott be annak érdekében, hogy kizárólag rá ruházzák a szülői felügyeleti jogot, és hogy az apai kapcsolattartás felügyelt keretek közt, szabályos időközönként történjen. „A gyermek születésétől kezdve velem élt, csak néhány hónapig éltünk együtt az apjával. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy ki gyakorolja jogilag a szülői felügyeleti jogot, mert ehhez mindeddig nem is fért kétség. Most azonban ez az eldöntetlen helyzet komolyan akadályozza azt, hogy a nyilvánvaló gyermekrablással szemben a hatóságok érdemben és gyorsan intézkedni tudjanak” – indokolta kérését a beadványban.

Ha van hírük, jelentkeznek. De nincs.

Szonja egy ideig naponta telefonált a rendőrségre, hogy mit tudnak a gyerekről. Általában egy rendőrnő beszélt vele, aki azzal próbálta nyugtatni, hogy a férfi nem fog külföldre menni, mert tudja, hogy körözik. Aztán azt mondta, bemérték a tartózkodási helyét, vidéken van. Aztán legközelebb arról értesítette az anyát, hogy H. Béla mégiscsak átjutott a határon nyugat felé.

A tétlen várakozás őrjítő némasága köszöntött be Szonja hétköznapjaiba. Azután, hogy Béla telefonja ismét elnémult, Szonja semmi másra nem tudott koncentrálni, csak arra, hogy vajon mi lehet a gyerekkel. Ám a mai napig bárkitől kérdez, falakba ütközik: senki nem tud, vagy nem mondhat semmit. Tűrőképessége a zéróhoz közelít, és ebben az állapotában munkát sem képes keresni. Az ügyben eljáró kerületi rendőrség információszolgáltatása egy idő után egy mondatba sűrűsödött: ha van valami hírük, jelentkeznek. De azóta sem volt még hírük. Annyira nem, hogy az már megmagyarázhatatlan. Hogyan létezik, hogy egy ötéves gyereket nem képes a nyomozóhatóság megtalálni, ha tudja, hol keresse? A gyereknek ideiglenes személyi okmányt csináltatott az apja – az a fotó szerepel a körözésben is – nyilván hamisított anyai aláírással. Van tehát bőven a férfi bűnlajstromán, mégis „csak” zaklatás miatt keresik, és az elfogatóparancsban nem szerepel, hogy gyerek lehet vele.

Ha volna olyan érzésünk, hogy a gyermekvédelmi rendszer egyes elemei (bíróság, rendőrség, gyermekjóléti szolgálat, gyámhatóság) kommunikálnak, netán találkoznak egymással, miként a gyermekvédelmi törvény előírja, válsághelyzetekben úgynevezett esetkonferenciát tartanak, tehát, ha ebben reménykednénk, hát ne tegyük. Ha így lenne, Szonja biztos nem kapott volna értesítést január végén az illetékes bíróságtól arról, hogy amennyiben a júliusban kérvényezett eljárást tényleg és még mindig kéri, adja meg H. Béla tartózkodási helyét, mert a bíróság a megadott címre nem tudta kézbesíteni levelét. Lesz szíves tehát Szonja helyesbíteni, illetve igazolást szerezni arról, hogy Bélának nincs bejelentett lakcíme. Ez utóbbi esetben az eljáráshoz – a férfi távolmaradásának esetére – ügygondnokot kell kijelölni, annak költségét pedig Szonjának kell megelőlegeznie (30 ezer forint). Szonja ugyan maga is nagyon szerette volna, ha valaki kideríti gyermeke (apjának) a tartózkodási helyét, de udvarias válaszban közölte, hogy igen, szeretné az eljárás lefolytatását, és a Patent Egyesület támogatói segítségével még az ügygondnoki munkadíjat is befizette.

A bíróságnak ugyan van szabad hozzáférése a lakcímnyilvántartáshoz, míg Szonjának ugyebár nincs, de hát ez az eljárás rendje.

A gyerek óvodába jár és „csodásan van”

Ami a hivataloknak ügy, akta, eljárásrend, statisztika, az egy kisgyerek életében a másik szülője, az otthona, a megszokott közege nélkül töltött örökkévalóság. Rossz óráiban Szonja a kétségbeesésig bele tud pörögni ezekbe a gondolatokba. Február második felében – hosszú idő után először – Béla telefonja kicsöngött, mikor Szonja hívta. A gyerek vele volt, de azt állította, Ádám nem akar a másfél hónapja nem látott anyjával beszélni. Óvodába jár, „csodásan van”, és már „tökéletesen beszéli a nyelvet” – bizonygatta a férfi a győztesek magabiztosságával.

Vannak jobb állapotaim, meg vannak rettenetesek. Béla engem hibáztatott azért, hogy ide jutottunk, és borzasztóan beszélt velem. A gyereket annyira ellenem uszította és megfélemlítette, hogy a kisfiam nem mert a telefonhoz jönni. Lehetséges, hogy örökre elfordult tőlem, annak a jobb jövőnek a reményében, amit Béla ígért neki? Lehet, hogy ha egyszer visszajön hozzám, már nem ugyanaz a kisgyerek lesz, akivel annyira szerettük egymást?

A BRFK tájékoztatása szerint H. Béla ellen nem adtak ki nemzetközi elfogatóparancsot, mert annak „nem állnak fenn a jogszabályi feltételei”. A kisfiú körözése európai szintű, ám az apa és a gyerek keresését hivatalosan nem kapcsolták össze. Továbbra sem tudjuk, hogy az ötéves Ádám után aktívan nyomoznak, vagy csak a tartózkodási helyét kérik a magyar hatóságok arra az esetre, ha egy véletlen igazoltatáskor fennakadna egy ismeretlen nagyvárosban, valahol Európában.

Az ügy szereplőinek nevét védelmükben megváltoztattuk. A történet folytatásáról beszámolunk.