Sajátos nevelési igényű gyerekek – „Azt mondták: vagy kivesszük, vagy reggeltől délutánig büntetésben ül majd”

Andris most tizenegy éves. Az első perctől kezdve nem volt átlagos kisbaba, nagyon keveset aludt, és minden fejlődési szakasza hihetetlen sebességgel zajlott: hat hónaposan állt, egyévesen szaladt, másfél éves korában pedig már futóbiciklizett. Édesanyja, Eszter életének jó része azzal telik, hogy igyekszik nyugodt, boldog életet teremteni fiának, de sok akadállyal kellett megküzdeniük. Sokáig annak tudták be Andris „furcsaságait”, hogy a bölcsődei nevelője a rossznak titulált, beszélni nem tudó gyerekeket – köztük Andrist is – bezárta a sötét játékraktárba.

Később hivatalos igazolást kaptak arról, hogy Andris sajátos nevelési igényű (SNI), de azóta is kemény harcokat vívnak a pedagógusokkal, az ellátórendszerrel és a szülőkkel, akik már óvodában aláírást gyűjtöttek a kisfiú jelenléte ellen.

Mindenki tudja, kik ők, mégsem tudja senki

Andris végül egy óvónő segítségével jutott el a megfelelő szakemberhez, ahol diagnosztizálták nála az idegrendszeri fejletlenséget, ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitás zavar – Attention Deficit Hyperactivity Disorder) gyanúját, hiperaktivitást és túlhallást. „Az óvodában rengeteg problémánk volt, de jól kezeltek bennünket – meséli édesanyja, Eszter. – Voltak olyan hetek, hogy Andris miatt nem lehetett semmilyen foglalkozást tartani, annyira kezelhetetlen volt. Lökdösődött, hangoskodott, nem vett részt semmiben. Megbeszélték velünk, hogy ilyenkor kiküldik az óvoda gondnokával kertet ápolni, szaladgálni, levegőn lenni, lenyugtatni az idegrendszerét. Egyéni fejlesztésnél tökéletesen rendben volt, csoportosan viszont semmi nem működött.”

A sajátos nevelési igény annyit jelent, hogy ezeknek a gyermekeknek különleges tanulási környezetre és módszerekre van szükségük a megfelelő fejlődéshez. A jelenlegi rendszerbe úgy kerül be az érintett, hogy vagy a szülő maga vagy a gyermek által látogatott intézmény, illetve indokolt esetben a Pedagógiai Szakszolgálat kéri az illető tantárgyi felmérését. Vizsgálóbizottság ad hivatalos papírt arról, hogy a kisgyermek úgynevezett többségi vagy különleges intézményben folytathatja-e tanulmányait, illetve azt, hogy milyen juttatásokra van szükség.

Miért esik egyre több szó róluk?

A szakértők szerint a magyar gyógypedagógia már hosszú évtizedek óta világszinten is elismert, így már régen is jó kezekbe került az a gyermek, akiről felmerült a gyanú, hogy különleges ellátást igényel. Iványi Viktória okleveles gyógypedagógus, pszichoterápiás tanácsadó, az Alter-EGO Alapítvány a Családokért vezetője szerint rengeteg ma az információ, és a hely is, ahol hozzájuthatunk.

„Egyre többféleképpen tudjuk vizsgálni a gyermekeket, például a neuropszichológia nagy segítséget nyújt ahhoz, hogy megértsük: egy-egy tanulási nehézség mögött mi áll. Lehet az öröklődő vagy a családi helyzetből adódó  állapot, esetleg egy éretlen idegrendszerből kiinduló probléma. Sajnos a mai fiatalok többsége rengeteg édességet, ízfokozót és energiaitalt fogyaszt, amelyek csak erősítik a tüneteket.

Képünk illusztráció (Fotó: Caitlin Teal Price/Washington Post via Getty)

Ha sok másságot lát a gyermek maga körül, megtanulja észre sem venni

Abban a legtöbb szakértő egyetért, hogy ha hagyják, hogy egy ilyen gyermek minden értelemben teljes értékű tagja legyen a közösségének, akkor fantasztikus teljesítményre képes, ehhez azonban szükség van hozzáértő pedagógusokra és egy olyan csoportra, ahol alapvető a tolerancia. Az óvodákban általában jobban elfogadják, ha valaki kilóg a sorból, de iskolában a gyermekek frusztrációi már mélyebbek,  több a terhelés is rajtuk.

Soltészné Kovács Zita óvodapedagógus integrált óvodai csoportban dolgozik, mégis úgy gondolja: nem mindenhova merne betenni ilyen kisgyereket. „Egészséges környezetben ők látványosan fejlődhetnek, de ehhez kell a problémát elfogadó, együttműködő szülő és csoport is. Utóbbi nyitottsága pedig csupán a pedagóguson múlik, hiszen ő adja a mintát, amit mindenkinek el kell fogadnia. Semmi gond, ha otthon mást lát a gyermek, de azt otthon kell hagyni reggel – ezt egy óvodás gyermek már simán felfogja. Sajnos láttam például olyan óvodás csoportot, ahol a kicsik nem ültek a cigány kisgyerek mellé; az én csoportomban észre sem veszik, és ez óriási különbség – fogalmaz az óvónő. – A többség is profitál abból, ha már kiskorában megszokja, hogy vannak másmilyenek, mint ő. Én integrálnék kerekesszékes kisgyermeket is, ha meglennének hozzá a feltételek.”

A rendszer jó lenne, ha nem hiányozna belőle szinte minden

Eszter, Andris édesanyja úgy érzi, állami részről semmilyen segítséget nem kaptak. Az elmúlt nyolc év alatt mindössze négy alkalommal jutottak hozzá pszichológiai fejlesztéshez, és csupán három hónapra sikerült bekerülniük drámapedagógiára – ami pedig ugrásszerű javulást hozott Andris életében. „A három hónap is mindössze öt alkalom volt, mert mindig elmaradt valamiért. Hét év alatt évente négy igénylést adtunk be ezekre a fejlesztésekre, a 28 igénylésből kettőt tudtak teljesíteni. Az állami rendszer a kódok és a besorolások köré épül, az ellátórendszer katasztrofális: vagy állami intézményekbe jársz vele fejlesztésre, de akkor egy embernek egészen biztosan ott kell hagynia a munkahelyét, plusz nem a gyermeket nézik, csak egy kötelező feladatot, vagy magánfejlesztésekre, mint mi, akkor pedig a fél fizetés elmegy rá.

Sátori Boglárka igazgatónő, gyógypedagógus, az Érdi Móra Ferenc Általános Iskola és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény (EGYMI) vezetője. Huszonkét település ötven intézménye közül az övé az egyetlen önálló, külön nevelő iskola. Hozzájuk tartoznak utazó gyógypedagógusok, akik a többségi intézményekben integrált sajátos nevelési igényű gyermekekhez kimennek, hogy azok megkapják a szükséges fejlesztést. Az igazgatónő most is számos álláshelyet fel tudna ajánlani – ha lenne kinek.

„Leginkább a szakértelem hiányzik. A felsőoktatás nem tudja felkészíteni a pedagógusokat ezeknek a gyerekeknek a jelenlétére. Nagyon sok gyógypedagógus hiányzik a rendszerből. Emellett mindenhol magas az osztálylétszám és az elvárások is növekednek, így a pedagógus nem tud érdemben foglalkozni az SNI-s gyermekekkel. A középsúlyos értelmi sérült vagy autista gyermekekről már ne is beszéljünk: hiszen nekik a térségünkben középiskolájuk sincs.”

Így paradox módon, ha megállapítják valakiről, hogy sajátos nevelési igényű, az hátrányt és aránytalan terhet jelenthet, hiszen nincsenek vagy nehezen elérhetők a megfelelő ellátást biztosító intézmények.

Ennek ellenére Soltészné Kovács Zita szerint a rendszer jól felépített és jól is működne, ha mindenhol olyan ember ülne, aki oda való és érdekli az, amivel foglalkozik. „Amíg azt kérdezi a szakértő a szülőtől, hogy Mit szeretne, anyuka?, és nem ő maga javasolja a megfelelő utat, addig nincs miről beszélni.  Sokan azért utasítják el a hivatalos szakvéleményt, mert megbélyegzésnek tartják: mindenhol minden közösségben azzal fog szembesülni a szülő, hogy az ő gyermeke eltér az átlagtól. Én megfogadtam, hogy ha egyszer is úgy fogok fordulni egy gyermek felé, mint a gyári munkás a szalaghoz, akkor nem szabad tovább csinálni.  Nekem a századik, de a szüleinek ő az az egy.  Minden alkalommal az merül fel bennem, hogy: és ha az enyém lenne?”

A kulcsszó az integráció. Vagy mégsem?

Sátori Boglárka iskolaigazgató jó irány az, hogy ezeket a gyerekeket többségi intézményekben helyezzék el, ám ez az esetek többségében mégsem működik hosszútávon, és az integrált évek alatt sokszor másodlagos sérüléseket is – főleg viselkedési problémákat – összeszedve kerül végül a gyermek a külön nevelő, szegregált intézménybe.

„Alacsonyabb osztálylétszámnál lenne csak megoldható az integráció. Egy osztályon belül eleve különböző szinten állnak a gyerekek és akkor képzeljük el, hogy beteszünk melléjük egy vagy több sajátos igényű gyermeket (aki hivatalosan is két vagy három gyermeknek számít az osztálylétszámban). Tegyük hozzá azt a tempót is, amit ma egy általános iskolában a kerettanterv diktál. Mondhatjuk, hogy a helyzet tizenöt éve változatlan: a pedagógusok kétségbeesettek, a gyerekek pedig egy-két év elteltével sokszor rosszabb állapotban kerülnek hozzánk, mint ahogy eredetileg indulhattunk volna velük. Véleményem szerint itthon inkább az ún. szociális integrációt lehetne megvalósítani: ezek a tanulók egy iskolai térben élnének, dolgoznának a többiekkel, de nem várnánk el azt, hogy egy osztályban tanuljanak.”

Óvodapedagógusunk is hasonlóképpen gondolkodik: nagyon nehéz meghatározni, hogy hol van a határa annak, amit még meg lehet engedni integráció címszóval. „Ezek a gyerekek úgy viselkednek, mintha egy őzikét betennénk egy teljesen idegen, ingergazdag közegbe, így érthető, hogy vibrálnak, próbálnak védekezni. De miért kellene elviselnie a többi gyermeknek, hogy naponta megverik őket, vagy hogy alvásidőben nem hagyják őket pihenni, ami pedig nagyon fontos a fejlődésükhöz? A rendszer sokat finomodott, sokkal inkább gyermek- és szülőbarát, de pont ez a hátránya is: szépen körülírja a problémát, de nem szembesíti a szülőt a gondokkal.”

„A helyzet tizenöt éve változatlan: a pedagógusok kétségbeesettek, a gyerekek pedig egy-két év elteltével sokszor rosszabb állapotban kerülnek hozzánk.” (Képünk illusztráció – Fotó: Kirill KukhmarTASS via Getty Images)

Addig nem érkezhet segítség, amíg a szülő tagad

„Elképesztően kemény folyamat, amikor az ember várja a kisbabáját, megszületik, és nem olyan lesz, amilyennek elképzeltük, vagy esetleg később derül ki valamilyen speciális állapota. Nagyon nehéz feldolgozni, és a szülők életében ritkák azok a pillanatok, amiből töltekezhetnének” – fogalmaz Iványi Viktória alapítvány-vezető.  

Amíg azonban a szülő nem látja be, hogy a gyermeke valamilyen szempontból sérült, addig nem fog tudni tenni érte, fejleszteni őt. Amíg az energiáját az veszi el, hogy tagad, addig nem működik együtt senkivel, aki segíteni tudna.

Az egyetlen út: megtalálni a gyermekben a saját kincsét

Iványi Viktória szerint a rendszerben érintett felnőtteknek egyetlen közös célja kell, hogy legyen: megtalálni a sajátos nevelési igényű gyermekek saját útját. „Az egyik legfontosabb lehetőségük ezeknek a tanulóknak az, ha segítik felismerni és fejleszteni bennük azt, amiben jók, ami mindennél jobban érdekli őket. Ilyenkor az idegrendszeri fejlődésnek köszönhetően fantasztikus dolgokra válhatnak képessé.

Egy pozitív példa

Andris életében vannak dolgok, amikben édesanyja szerint behozhatatlan elmaradásai vannak, mint például a finommotorika vagy az elvont gondolkodás. Hetente több mint tíz órát kénytelenek pluszban tanulni vele, a különórák alkalmával a tanár a szülőket is megtanítja, hogyan tudják speciálisan továbbadni az anyagot fiuknak. Andris életében mégis felcsillant a fény, amikor megtalálták azt a területet, ahol teljesen kiteljesedhet.

„Kiderült, hogy a sportban tartja magát a szabályokhoz, és a figyelme is jobban kezelhető. A kezdeti úszás mellett túrázni kezdtünk, és mozgás közben tanultuk a verseket, mondókákat. Most kézilabdázik: itt van sikerélménye, ki tudja élni magát, és a gyerekek is elfogadóbbak vele. A pályán előnyére válik a figyelemzavar, hiszen ugyanolyan intenzitással érzékeli az edző utasításait, a labda menetét és a társai szavait, így sokkal jobb helyre kerül a gyerekek közti hierarchiában is.”