„Még szoktam úgy kelni, hogy azt hiszem, látok”

„Az egy dolog, hogy másnap reggel kimerült voltam, és úgy hánytam, mint a lakodalmas kutya” – kezdi Hannah Powell a BBC-nek adott interjúját. A 23 éves brit lány azért vállalta, hogy a nyilvánosság előtt beszél élete legszörnyűbb napjáról, hogy felhívja a hozzá hasonló fiatalok figyelmét azokra a láthatatlan veszélyekre, amikről nem is gondolnák, hogy létezik. Hannah bűne, ha volt egyáltalán, annyi, hogy rossz helyen, rossz időben bulizott a barátaival.

Ahogy Hannah a BBC újságírójának elmondta, a görögországi buli másnap reggelén tudatosult benne, hogy valami nagyon nincs rendben. „Amikor felébredtem, tök sötét volt. Emlékszem, még meg is kértem a barátnőimet, hogy húzzák félre a függönyt, mert semmit sem látok” – idézi fel Hannah, majd hozzáteszi, mikor a barátai arról győzködték, hogy a függönyöket már rég széthúzták, azt hitte viccelnek.

„Felkeltem, hogy felkapcsoljam a lámpát: és ez volt az a pillanat, mikor elkezdtem pánikolni. Rádöbbentem ugyanis, hogy bennem van a hiba, hogy én vagyok az, aki semmit sem lát.” A middlesbrough-i lányt ezek után azonnal kórházba szállították, ahol rövidesen kiderült, metanolmérgezése van. A szer azonban nem csak a látását vette el, tönkretette a fiatal lány veséit is: hazaszállítását követően több mint másfél évig dialízisre volt szüksége. Egészen addig, míg édesanyjától meg nem kapta az egyik veséjét. 

„Az egészben az a legijesztőbb, hogy a metanolos vodkát egy szórakozóhelyen szolgálták fel nekünk. Nemcsak én, de a barátaim is rosszul lettek tőle: de nekik az emésztési rendellenességeken, a hányáson és a rossz közérzeten kívül nem lett komolyabb bajuk a mérgezéstől” – meséli Hannah, aki azóta kiderítette azt is, hogy a metanolos vodkát különböző maffiacsoportok készítik az erdőkben, hogy aztán „márkás” vodkák üvegeibe töltve adják tovább a szert.

Bár a Hannah-val történteknek immár három éve, eddig a pillanatig senki sem vállalta a felelősséget a mérgezésért. „Pedig valakinek illene felelősséget vállalnia, pláne a történtek után: vagy a bárnak, ha tudomásuk volt arról, hogy pancsolt szeszt is forgalmaznak, vagy a szesz készítőinek. De hiába teltek el azóta évek, a mai napig senkitől nem kaptunk még egy bocsánatkérést sem” – mondja a fiatal lány, aki a vele történtek ellenére igyekszik pozitív maradni. 

„Egyszer szeretnék majd visszamenni Görögországba is. Mindazok ellenére, ami történt velem, szép emlékeim vannak az országról, és szeretném még jobban megismerni” – árulja el a lány, aki persze tisztában van vele, hogy a következő néhány éve azért még nem az utazásról fog majd szólni. „Nagy vágyam egy saját otthon, és egy segítőkutya, aki megkönnyítené számomra a közlekedést, és visszaadná valamelyest az önállóságomat, ezzel együtt pedig az önbizalmamat is.”

Bár semmit sem lát, Hannah igyekszik épp olyan életet élni, mint a kortársai: gyakran eljár kávézni, moziba, a barátai kedvéért pedig olykor még egy-egy buliba is. „Tény, hogy egy-egy ilyen este sokkal komolyabb előkészületet igényel a részünkről, mint a mérgezés előtt, de megéri. Leginkább azért, mert a barátaim között, ha csak kis időre is, de el tudom felejteni a történteket, és olyan lehetek, mint bárki más” – vallja be Hannah, aki az interjúban őszintén beszélt arról is, hogy nem szeretné a fiatalságát a négy fal között eltölteni, és hogy még most is rendszeresen ébred úgy, hogy még azt hiszi, lát.