Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Aktuális

„Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot” – 30 éve halt meg Márai Sándor

„Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű!” Harminc éve, a kaliforniai San Diegóban jött el ez a nap. Márai maga húzta meg a ravaszt. Rá emlékezünk.

Nagy bátorság kell Márai Sándorra emlékezve bármit is írni. Nem is a nagysága bátortalanít el, az nyilvánvaló, és ő maga valószínűleg bölcs, megértő türelemmel olvasná a lentieket. Azoktól sem tartok, akik igazi ismerői életművének, ők sem várnak el átfogó, mindent értően kalauzoló sorokat, hiszen náluk jobban ki is tudhatná, ez szinte lehetetlen vállalkozás. Ami igazán zavarba ejt, az az, hogy sokan sokféleképpen igyekeztek már Márai gondolatait magyarázni. Hol ellenségesen, hol pedig azzal a szándékkal, hogy „igazságukat”, ideológiájukat megtámogassák. Olykor egymással szemben állók is. És ahogyan ez már csak lenni szokott, éppen a „máraiság” veszett el ilyenkor. Egyébként magát az írót mulattatta ez:

mindig a másik oldalon kellett állnom.

Úgy gondolta,

valószínűleg jó úton járok, ha minden szélsőségnek gyanús vagyok.

Naná, hogy én is azokra az írásaira emlékszem élénken, amelyek hozzám szólnak, ha úgy tetszik, engem igazolnak. Azért – ahogy olvasóinak többsége – nem eszmék mellé állítanám, „csak” az életem mellé. Hogy abban segítsen eligazodni.

Túlzás nélkül mondhatjuk, kivándorlásra kényszerülők több generációja kapott fogódzót életművéből. Márai feleségével, Matzner Lolával és örökbefogadott kisfiukkal, Jánoskával 1948-ban végleg elhagyta az országot, mégsem csupán sorsközösség szülte megértő szavai nyújthatnak vigaszt a mai napig. Többről van itt szó, és még csak nem is abban kell keresnünk az okát, hogy Márai már korábban is élt Frankfurtban, Lipcsében, Berlinben, Párizsban. Példát mutatott: a világpolgár nem az emigrációban, a lélekben születik. A világpolgár nemcsak a világban, hanem elsősorban önmagában van otthon. És akkor szinte mindegy, a sors milyen földrajzi koordinátákat jelöl ki számára.

Márai Sándor (Smagpix)

Ugyanakkor már a kezdetekkor sem hallgatta el: igenis az emigráns létet az örök átmenetiség és idegenség érzése hatja át. Az 1930-ban megjelent Idegen emberekben, mely hosszú franciaországi tartózkodásuk élményeit dolgozza fel, bevallja: „Évek múltak el, s még mindig nem csomagoltunk ki egészen…”

Sőt, arról, hogy a magány bárhol, akár szülővárosában is légüres teret fonhat köré, igen korán leckét kapott. Három gimnáziumot is megjárt, mielőtt leérettségizett, a kassait kétszer is. Utóbbi ugyanis a premontrei kanonok rend kezében volt, ahol nem nézték jó szemmel, hogy a diák – igaz álnéven – akkoriban már több napilapnál pályázott írásaival.

Senkim, egy emberem sincs, akihez írhatnék, aki nem utál vagy akinek nem vagyok közönyös… A legtökéletesebben egyedül vagyok

– írta az érettségi évében egy barátjának.

Az együttérzés Máraiban a hazát vagy a megértést nélkülözőkkel soha nem szűnhetik meg. Ahogyan senki rászorulóval. A szegények iskolája (melynek kiadása két évvel előzte meg az Egy polgár vallomásait, az életmű legjelentősebbjei között számon tartott köteteit) kicsit gonoszkodó, kicsit szemtelen hangvételű és tartalmú fejezetei egyértelmű elköteleződését mutatják a szegények mellett. Élvezetes és leleplező olvasmány. Megmutatja, hogyan mentegetjük magunkat, hogy toljuk a felelősséget a kiszolgáltatottakra:

Nehéz lenne elemezni azt a makacs gőgöt és dacot, mely visszatartja a szegényeket, hogy elfogadjanak meghívásokat a követségek estélyeire, részt vegyenek jótékonysági teákon vagy kétszáz terítékes rózsadombi házszentelőkön. A gazdagok oly kínosan tudják ezt, hogy már nem is hívják őket.

És akkor ott van az együttérzés a nőkkel. Ilyet én csak férfi íróknál tapasztaltam. Mészáros Tibor irodalomtörténész, Márai hagyatékának gondozója említette egy előadásában, hogy szinte már nem is tudja a számát azon hölgyismerőseinek, akik úgy vallottak az Eszter hagyatéka című kisregényről, hogy az akár róluk is szólhatna. Egy reménytelen, soha be nem teljesülő, és soha el nem múló szerelem krónikája az asszony szemszögéből, aki tudja, vannak sebek, melyeket az idő nem gyógyít be, és tudja, a férfit, aki húsz éve helyette a nővérét vette feleségül, mindig védi és védeni fogja, mert ő az egyetlen ember, akit valaha szeretett…

Krisztina. Számomra szintén egy jelképes Márai-nőalak. Pedig ő maga meg nem szólal, fel sem bukkan A gyertyák csonkig égnek című regényben. Nekem mégis ő a főszereplő. Akit két férfi szeretett. Akit ugyanaz a két férfi hagyott el. Akit ugyanaz a két férfi hagyott egyedül szenvedni. Akit ugyanaz a két férfi hagyott egyedül meghalni. Akit ugyanaz a két férfi árult el. Utóbbit egyikük ki is mondja, mert Márainál ezt nem úszhatják meg, legalább az egyikük nem. Annál a Márainál, aki a Füves könyvben így ír a nőkről:

Köszönet neked, aki megszültél. És neked, aki a feleségem voltál. És neked, te harmadik, tizedik, ezredik, aki adtál egy mosolyt, gyöngédséget, egy meleg pillantást, az utcán, elmenőben, vigasztaltál, mikor magányos voltam, elringattál, mikor a haláltól féltem.

Mi köszönjük!

Címlap

top