Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Aktuális

Tessék szépen csücsükélni – egy éjszaka betegként a sürgősségin

Happy enddel végződött a történetem, hajnali háromkor ugyanis, miután kinevettek, amiért hittem a beutaló orvosomnak, aki szerint sürgősen meg kell műteni, hazaküldtek, ahol valóban jobban lettem, és csak a hajam fele hullott ki a gyulladástól, mire valóban betoltak a műtőbe három héttel később.

Egy furcsa kis érzéssel kezdődött a kálváriám, mintha bent ragadt volna levegő a gyomromban. Nem fájt, de elég kellemetlen volt. Általában éjjel jelentkezett, egyik pillanatról a másikra, akkora nyomást éreztem a gyomorszájamban, hogy fel kellett kelnem és lemennem az utcára sétálni. Pár óra múlva mindig jobb lett, aztán el is múlt egy évre. Amikor legközelebb előjött, már fájt is. A legrémisztőbb az volt, hogy fél perc alatt elérte a fájdalom a csúcspontját, és amíg a görcsoldó és a fájdalomcsillapító nem hatott, addig összegörnyedve tudtam csak mozogni, mert ha leültem, vagy lefeküdtem, azonnal még sokkal rosszabb lett. Orvost nem mertem hívni, ugyanis épp egy klassz rizikevacsorán voltam túl, és attól féltem arra gondolnak majd, hogy gombamérgezésem van, és gyomormosásra visznek. Mindenesetre megjegyeztem, az epebaj és a gomba nem barátok.

Ultrahangon kiderült, hogy sok, de nagyon apró epekövem van, ami elég veszélyes tud lenni, elakadhat ugyanis az epevezetékben, ezzel hasnyálmirigy-gyulladást okozva. Úgyhogy bejelentkeztem műtétre. Sajnos a műtét tervezett időpontja előtt egyik délelőtt annyira rosszul lettem az utcán, hogy azt gondoltam, kész végem van. Szerencsére nem volt messze egy kerületi szakrendelő, ahol rám nézve nem akadékoskodtak sem azon, hogy nem volt nálam TAJ kártya, sem azon, hogy nem vagyok kerületi lakos, azonnal fogadtak a rendelőben, ahol egy injekciótól szinte rögtön elmúlt a fájdalmam, de akkor már nem engedtek haza, helyben labort csináltattak és újra megvizsgáltak ultrahanggal. Mindenki nagyon kedves, és gyors volt, szinte már elkezdtem bízni az egészségügyben. A laboreredményem annyira rossz lett, hogy az orvos arra kért, azonnal menjek át a közeli kórházba, a férjem hozzon be nekem kórházi felszerelést, mert egészen biztos benne, hogy másnap meg kell műteni.

Nem szerettem volna még egyszer ezt a rohamot átélni, így megfogadtam a tanácsát, és megérkeztem a kórházba este hat körül. Sokan voltak, az emberek fele ülőhely hiányában állt, vagy a földön ült, illetve jó páran kórházi vagy mentős hordágyon feküdtek.

Azt azonnal felmértem, hogy a legtöbb betegtársamnál vagy sokkal jobban vagyok, vagy legalábbis jobban nézek ki, úgyhogy nem én leszek az első, akit szólítanak. Ehhez képest a betegfelvételnél fél óra alatt végeztem, majd a „triázst” is megjártam kilencven percen belül. Itt elvették a beutalómat, a rendelőben kapott leleteimet, bekötöttek a kezembe egy branült, újra vért vettek, mert a hat órával korábban, ugyanabban a kerületben levett vérvételem eredménye nem volt jó nekik, végül felküldtek röntgenre.

Időbe telt, mire megtaláltam a röntgenosztályt, ugyanis sem útbaigazító táblával, sem bármilyen kórházi személyzettel nem könnyítik meg a különböző szakrendeléseket éjjel kereső betegek dolgát, akik jobb híján egymástól próbálnak útbaigazítást és segítséget kapni. Mikor mégis meglett a rendelő, az ajtón egy hatalmas felirat fogadott, nehogy kopogással zavarjam a munkájukat, időnként kinéznek majd, várjak türelemmel.

Tudták, hogy ott állok, hiszen csak egy ablak választott el minket egymástól, és néha unottan rám is néztek. Bámultuk egymást harminc percig. Én, a jól viselkedő beteg, aki tudok olvasni, és egyáltalán nem zavar, hogy éjjel tizenegykor már harminc perce állok egy ajtó előtt, és ő, a kórházi dolgozó, aki valamit dolgozott a számítógépen.
Harminc perc után nem bírtam tovább, és papír ide vagy oda, vettem egy nagy levegőt, és bekopogtam az ablakon. Nem adtam hangot a felháborodásomnak, miután a nő megkérdezte, hogyha röntgenre jöttem, miért nem kopogtam? Az a papír csak a délelőtti rendelésre érkezőknek szól, nem az ügyeleten várakozóknak. Igazán tudhatnám. Ezt egyébként nem mondta, de éreztette. Elkészítette a röntgenfelvételeket, amit egyébként nem kaptam kézhez, másnap bemehettem volna érte, de akkor már hagytam a fenébe az egészet.

Visszamentem a földszintre, azt hittem, sínen vagyok, nemsokára felküldenek egy szobába, ahol aludhatok végre. Érdekes, hogy egy ilyen eperoham mennyire lefárasztja az embert.

Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Másfél órát álltam még a falat támasztva, mert ülőhely nem volt, a földre pedig nem akartam leülni, mert akkor fájt az epém. Szag alapján megtaláltam a mosdót, de akkor még kifordultam, büszkén úgy döntöttem, hogy annyira azért mégsem kell pisilnem, hogy oda bemenjek, ahol a húgy túlcsordul a vécékagyló peremén. Hajnali kettőkor lejjebb adtam a büszkeségemből, és mégis bementem. Közben azt a tanácsot adtam egy idős néninek, hogy inkább a szemetesbe hányjon, mint a vécébe. Először nem hitt nekem, de később ott találtam a szemetes fölé görnyedve.

Folyamatosan érkeztek a betegek, legtöbbjüket mentőautó hozta. Majdnem megszakadt a szívem azokért, akik hozzátartozó nélkül érkeztek. Azt azért jó érzés volt látni, hogy velük a mentősök is kedvesebbek, figyelnek a táskájukra, betakarják őket, megsimogatják a kézfejüket. Egy nagyon idős, láthatóan demens néni azóta a keskeny hordágyon feküdt, mióta én megérkeztem. Két unokája ágytálazta, és hánytálazta szegényt, az összes többi beteg előtt. Senki nem akarta őket bámulni, de hát mit lehet tenni egy félnapos várakozás alatt? A legjobb arra gondolni, hogy nem mi fekszünk ott. Az unokák türelme óránként elfogyott. Bekopogtak az összes ajtón, segítséget kértek, legalább egy függönyt szerettek volna. Az ajtók legtöbbször zárva maradtak, néha előkerült mögülük egy fáradt arc, és mindenkit megkért, hogy csücsükéljen nyugodtan, mindenki sorra fog kerülni, de előbb a sürgős eseteket szólítják.

Nehezen tudtam elképzelni, hogy közülünk bárki sürgősebb, mint a néni, esetleg a szívrohamos fiatal srácot behívhatták volna előtte. Én egyértelműen a szinte már szimuláns kategóriába tartoztam, és haza is mentem volna, de addigra a leleteimet elnyelte a hatalmas bürokrata kórházi gépezet. Mindenki elképesztően beletörődő és együttműködő volt. Pár sóhaj, egy-egy vicc hagyta csak el a várakozók száját, mindenki várt a sorára. Alig láttunk orvost vagy ápolónőt. Órákig az volt az érzésem, hogy senki sincs az ajtók mögött. Végre behívták a szívrohamos srácot, tíz perc múlva nagy csődület lett a kis vizsgálóban, összeszorult a gyomrom.

Aztán hajnali háromkor a nevemet hallottam egy másik ajtó mögül. Egy kedves orvos fogadott, kezében a leleteimmel. Kérte, hogy feküdjek fel az asztalra, meg fog vizsgálni. Közben kikérdezett, majd egy picit vitatkozott egy fiatal doktornővel, hogy a srácnak, aki még mindig a másik szobában volt, jár-e valamilyen vizsgálat. A doktornő szerint muszáj lenne, de az orvosom szerint nem, mert a beteg túl fiatal. Bárcsak ne hallottam volna ezt a beszélgetést! Ha fiatal vagyok, akkor sem vizsgálnak meg bizonyos dolgokat rajtam, ha szívroham tüneteivel kerülök kórházba? Ha túl öreg vagyok, akkor meg már úgyis mindegy?!

Visszajött hozzám, és kérdőre vont, ki mondta nekem, hogy engem most meg fognak műteni? Válaszoltam, hogy a szakrendelőben az orvos, az eredményeim alapján. A válaszomon felnevetett. Ezt a kolléga se gondolhatja komolyan. Valóban létezik ilyen protokoll, de hogy most én innen hazamegyek, és majd máskor lesz az előre megtervezett műtétem, az egészen biztos. Nincs kapacitás ilyen sürgősségi műtétekre.

Próbáljak meg ne nagyon enni a műtétig, igyak sok folyadékot, mindig legyen nálam fájdalomcsillapító és görcsoldó. Viszontlátásra, sok sikert a műtéthez!

Másnap a háziorvosom elsápadt a leleteimet látva. Komoly antibiotikum-kúrát írt elő, beszedtem.

Egyszerűen azóta sem értem, hogy lehet az ellátási rendszer ennyire elmaradott. Miért kell sok pénzért ugyanazokat a vizsgálatokat megcsinálni egy napon belül, amikor a kórházban szinte biztosra tudják, hogy hajnalban kidobnak majd? Miért nem adják oda távozáskor legalább az összes elvégzett vizsgálat eredményét? Miért beszél egyik orvos lekezelően a másikról a beteg előtt? A szokásos és teljesen jogos kérdésekbe bele sem megyek. Mire költik a társadalombiztosításra befizetett pénzünket?

Egy hónap múlva megműtöttek, a műtét tulajdonképpen annyira semmiség volt, mintha egy fogamat tömték volna. A betegfelvételi irodán megkértek, hogy amíg nem szólítanak, csücsükéljek szépen odakinn. Már nem zavart annyira.
Mindenkinek szeretettel ajánlom, hogyha túl sokszor érzi úgy, hogy beszorult a levegő, akkor csináltasson egy epeultrahangot. Persze ez utóbbit ajánlatos magánban intézni, akkor nem kell fél évet várni rá.

Címlap

top