Budapest legborzalmasabb BKV-járata

Azzal kezdem, hogy imádom a tömegközlekedést, az összes hibájával együtt. Nem véletlen veszek bérletet évtizedek óta, pedig járhatnék autóval is, ami sokszor nyilván jóval kényelmesebb lenne.

Szerencsére vannak nagyon kedves sofőrök is. Fotó: Máthé Zoltán /MTI

Buszon, villamoson, sőt, mozgólépcsőn utazva viszont lehet könyvet olvasni. Ha túl sok volt a stressz egy munkanap során, akkor tempósan le lehet gyalogolni pár megállót és csak később felszállni. Sőt, ha rendszeresen ugyanabban az időben, ugyanazzal a járattal indulunk valahonnan, akkor még barátokat is lehet szerezni, de legalábbis olyan ismerősöket, akik megkérik a sofőrt, hogy várjanak még fél percet, amíg megérkezünk.

„A legjobb barátom az oviból a Vince meg a Levi és hát a 74-es troli”

A legjobban trolizni szeretek. Trolibuszon utazni igazi pesti életérzés. Volt is egy olyan reklámja a BKV-nak, amiben elhangzott, hogy az utazóközönség nagyon szereti a trolit. Akkoriban még azok a régi trolibuszok jártak, amiken hatalmas, extrapuha műbőr ülések voltak, viszont a lengéscsillapítót alighanem kispórolták a járműből, így ülés közben is kapaszkodni kellett, de nagyon jókat lehetett nevetni egy-egy visszahuppanás után.

A kislányom nagycsoportos, és trolibusszal megyek érte délutánonként. Jövőre már más környékre jár majd iskolába, már most tudom, hogy hiányozni fog a közös trolizás.

A trolin ugyanis majdnem mindig van ülőhely, és nem bánjuk, ha fél órával lassabban érünk haza, mint ha busszal mennénk, mert így legalább mindent alaposan meg tudunk beszélni. Ha nagyon sok megbeszélnivalónk van, akkor a távolabbi megállóban szállunk fel, így hosszabb ideig utazhatunk együtt. Jó kis közös anya-lánya program lett ez az évek alatt.

A 74-es a legdurvább vonal

74-es trolival járunk, ami alighanem az összes BKV járat közül a legborzalmasabb. Szerencse, hogy mi ráérünk, és nem sietünk. Általában a Dohány utcai végállomáson szállok fel, de néha a végállomás előtt, vagy után egy-egy megállóval, attól függően, hogy hol volt dolgom éppen.

A trolinak a menetrend szerint 5-6 percenként kellene járnia négy óra körül. Nem állítom, hogy soha nem fordul elő ilyen, de mivel gyakran látom elmenni az orrom előtt, ezért azt is pontosan tudom, hogy a következő csak 8-10 perc múlva érkezik. Nem lenne ezzel semmi probléma, de akkor miért nem ez szerepel a kiírásban?

A tíz perc egyébként gyakran inkább tizenöt. A 74-es troli ugyanis nehezített pályán közlekedik. Szűk, egyirányú utcákban jár, ahol naponta többször kell várakozni rossz helyen parkoló autók miatt, áruszállítás miatt, olyan sofőrök miatt, akik öt percig próbálnak egy láthatóan számukra túl kicsi parkolóhelyre beállni, majd tovább hajtanak.

Csakhogy a trolivezetők akkor is inkább a várakozást választják, ha elférnének, de egy kicsit lavírozni kellene. Nyilván nem hiányzik nekik egy meghúzott ajtó, egy dühös autótulajdonos, egy fizetésből levont javítás. Gondolom én is így tennék, ha én vezetném a járművet. Ilyenkor viszont nemcsak a troli várakozik hosszú percekig, rajta az utasokkal, hanem a mögötte álló autók is. A következő megállóból látható a várakozó troli, úgyhogy szakadó esőben, sokan nekiiramodnak, mert a trolibuszon remélnek menedéket lelni a víz elől. Én már meg sem próbálom, ilyenkor ugyanis nem nyitja ki a sofőr az ajtót. Tilos. És balesetveszélyes is. Állítólag.

A női sofőrök egyébként látványosan türelmesebbek, empatikusabbak, és meg merem kockáztatni, jobb sofőrök, mint férfi társaik. Legalábbis ezen a vonalon.

A nők soha nem várják el, hogy az utas megnyomja a felszállásjelzőt, ők valahogy látják, hogy ott állunk a megállóban. Nem csukják be a babakocsival rohanó anyuka orra előtt az ajtót, majd nem hivatkoznak a menetrendre. Nem ordítanak trágárságokat az autósoknak.

A város más részein is trolizó utastársaim szerint nem tipikus 74-es probléma a gyakori lerobbanás, ez mindegyik trolivonalon gyakori. Itt mindenesetre pont az egyirányú utcák miatt előfordul, hogy pár megálló kimarad egy lerobban troli vagy más akadály miatt. A végállomáson azért fel lehet szállni a járműre, de az nem indul el. A hangszóró bemond valamit, de azok, akik nem ismerik az útvonalat, semmit nem értenek belőle. Ez vajon azt jelenti, hogy le kell szállni, nem megy a troli, vagy máshonnan indul? Egymást kérdezgetik, mert a sofőr a fülkében újságot olvas. Ha valaki bekopog, válaszol. Igen, ez azt jelenti, hogy le kell gyalogolni a Blaháig, vagy metróval egy megálló, és ott felszállni. Ó, hát köszönjük. Akkor miért engedi fel az utasokat szó nélkül – kérdezzük. Mert nem tudni, meddig tart a terelés, lehet fél perc, de egy óra is, a Jóisten mindenkinek szabad akaratot adott, önök felnőttek, el tudják dönteni maradnak-e, vagy elindulnak.

Ó, hát köszönjük a megtisztelő választ az utazóközönség nevében, kedves trolivezető úr!

Sokáig utaztunk a „dudálóssal”. Azóta talán kikezelték, vagy elvették tőle a dudát. Mindenért, és mindenkinek dudált. A Dohány utca és a Kassai tér között egy alkalommal huszonhatszor.

Mostanában egy kedves nyugdíjasnak tűnő úr a kedvencünk. Nem utálja az utasokat, és néha vicceseket mond a többi autósnak: nahát, maga nem ismeri talán a jobbkéz-szabályt? Szomorú, szomorú!

Kedvencünk mégis az volt, aki busszal helyettesített a vonalon, és fogalma se volt, merre menjen. Előbb tett egy felesleges kört, majd másodszorra inkább az utasokat kérdezte, hogy merre menjen. A lányomnak ez akkora élmény volt, hogy hónapokig emlegette.

Egy időben a vonalon dolgozott a Tanító. Megvárta amíg felszállnak az utasok, majd csengetett, de nem zárta be az ajtókat. Várt. Egy idő után az utasok elkezdték forgatni a fejüket, mi lehet a baj. Még mindig nem szólt semmit, csengetett, majd megint nem zárta be az ajtókat. Harmadjára azt mondta, hogy ő megvárja. Hogy mit, azt nem árulta el, de fél perc alatt megoldottuk a rejtélyt. Valaki rá mert állni a sárgára festett sávra, ahova pedig köztudomásúlag tilos lépni. A következő megállókban már rendesen viselkedtünk, megtanultuk a leckét, ment is a troli tovább.

Hogy összességében mégis érző emberekkel van dolgunk, ez a történet is bizonyítja.