„Nem bocsátok meg se a gyilkosnak, se az ügyésznek, se a bírónak” – A rabok is anyagyilkosként kezelték Balla Irma fiát

Nem jogerősen tizenöt év fegyházbüntetésre ítélte csütörtökön a Nyíregyházi Törvényszék a debreceni Balla Irma meggyilkolásával vádolt D. Lajost. Korábban Balla Irma fiát, Schönstein Sándort ítélték el ugyanezért a gyilkosságért. Ő akkor tizenkét év fegyházat kapott, két évet ült ártatlanul, mire felmentették. A kálváriája azonban nem ért véget.

Nyíregyháza, 2019. január 31.: D. Lajos megkapja ítéletét
MTI/Balázs Attila

A csütörtöki ítélethirdetés miatt a szoftverfejlesztő Schönstein Sándor Budapestről egy nappal korábban utazott Debrecenbe, a kiürített szülői házba. Ezúttal az utolsó éjszakát töltötte ott, hiszen húgával megváltak a rossz emlékű otthonuktól, ahová pár nap múlva beköltözik az új tulajdonos. Tizenkét évvel ezelőtt, 2007. április 6-án nagypéntek volt. Sándor még egyetemre járt a fővárosba, hétvégén hazaérve benyitott a szobába, és meglátta, ahogy ott fekszik az édesanyja vérbe fagyva. Aznap kezdődött a férfi gyötrelmes kálváriája, ami máig nem ért véget.

Anyagyilkosként kezelték

A hatóságok Sándort ítélték el a gyilkosságért, első fokon tizenkét év fegyházat kapott. Másodfokon viszont új eljárást rendeltek el, abban felmentették.

„Ami a legnagyobb bűnöm az életemben, egy emberölés, a Balla Irmának a megölése. Sajnálom, ami a fiával történt” – mondta már tíz éve a rendőröknek egy lopási ügyben tett vallomásában D. Lajos. Ő már akkor beismerte a gyilkosságot, amikor a rendőrök még Sándort gyanúsították azzal. D. Lajos hiába beszélt olyan részletesen az emberölés körülményeiről, amit csak a tettes tudott, mégis csak tavaly vonták először felelősségre miatta.

„Különös érzés volt visszatérni a régi otthonunkba, oda, ahol a tragédia történt – mesélte Sándor. – Csak késő éjjel tudtam elaludni, de hajnalban felriadtam. Eszembe jutott, amikor tizenkét éve állig felfegyverzett kommandósok hajnalban pizsamástul kiugrasztottak az ágyból. A húgom, Vanda a könnyei között nézte, amint rám teszik a bilincset, majd felszólítanak, valljam be, hogy megöltem az édesanyámat – emlékezett a történtekre Sándor. – Hiába bizonygattam, ez tévedés, nincs mit bevallanom, a rendőrség végig anyagyilkosként kezelt. Ahogy a börtönben is eleinte mindenki.”

Rabok óvták a rácsok mögött

Sándor kora reggel átvonatozott Debrecenből Nyíregyházára. Amikor belépett a törvényszék tárgyalótermébe, és meglátta a bilincsben D. Lajost az őrök gyűrűjében, eszébe jutottak a börtönélményei. Hogy naponta megbélyegezték, megalázták. De a barátnője végig hitt az ártatlanságában, mindennap levelet írt neki, hogy valahogy túlélje a rács mögötti világot. A húga, amikor csak lehetett, meglátogatta őt. A rabok eleinte anyagyilkosként kezelték, de amint megismerték a történetét, hittek az ártatlanságában. Volt olyan fegyenc, aki a védelméről biztosította őt, kijelentette, a rácsok között nem eshet baja, senki nem bánthatja őt olyasmiért, amit nem követett el.

D. Lajos a tárgyalóteremben épp Sándor elé ült. A darócruhás férfi lehajtott fejjel, feszülten vette tudomásul, mikor a bíró kimondta a bűnösségét. Sándor viszont nagy megkönnyebbülést érzett. A tőle megszokott higgadtsággal jött ki a tárgyalóteremből, a villogó vakuk kereszttüzében visszafogottan nyilatkozott a sajtónak.

„Hogy meg tudok-e valaha bocsátani a gyilkosnak? Soha. Hiszen megölte az édesanyámat. De nem jár bocsánat se az ügyésznek, se a bírónak, aki ártatlanul rács mögé küldött. Még mindig várom, hogy mindketten bocsánatot kérjenek tőlem, bár erre se törvényi kötelezettségük, se hajlandóságuk nincs.”

Schönstein Sándor (a szerző fotója)

Legénylakásában családról álmodik

Schönstein Sándor évek óta az agglegények csendes életét éli. Reggel kilencre jár a főváros túlsó felén lévő munkahelyére. Kollégái barátságosak, jó fejek, pontosan ismerik kálváriájának történetét, de tapintatosan soha nem faggatják, nem kérdezik róla. Kora este, amikor Sándor hazamegy, az üres lakás várja. Ha meccs megy a tévében, pizzát rendel, máskor számítógéppel játszik. Hétvégén és ünnepnapokon pedig a húgával találkozik. A család és a személyes tragédiája még szorosabbá, erősebbé tette a kapcsolatukat.

„Ma már tudom, soha nem kapom vissza a régi életemet – mondja. – A barátnőm végig kitartott mellettem, de amikor kiszabadultam, depresszió gyötört, ráment a kapcsolatunk. Azóta sem találtam párt magamnak, az én múltammal nem is olyan egyszerű ez. Még mindig nem sikerült lezárnom azt, ami volt, nem múlik el úgy nap, hogy az édesanyám ne jutna eszembe. Ha Debrecenben járok, mindig viszek neki virágot a temetőbe, rendbe rakom a sírját. Közben arra gondolok, hiszen csak ötvennyolc éves lenne, még élhetett volna. Felidézem az utolsó találkozásunkat, amikor kedves, mosolygós volt, és boldog, mert a fia hazajött. Bár futnak az évek, nem mondtam le róla, hogy egyszer nagy családom lesz. Csak negyvenéves vagyok. És ha majd a gyerekeim megkérdezik, mi történt a debreceni nagymamájukkal, akkor elmesélem nekik, milyen csodálatos ember volt.”