A Holokauszt Emléknap nyomán: előítélet helyett válaszd az életet!

Hogyan lehet gyerekekhez közel hozni egy olyan témát, amely némelyek szerint „túlbeszélt”, mások szerint épphogy agyonhallgatott? Merthogy sokat beszélni lehet valamiről úgy is, hogy a lényeget nem sikerül átadni. A huszadik század legnagyobb humán tragédiáját sok helyen hallgatások és elhallgatások, sőt hazugságok kísérik, és a történelmi, katonai, politikai vagy ideológiai szempontú megközelítésekben sokszor elsikkad az emberi szál, a gyermekek jelenlétének és elveszejtésének borzalma.

A zsidó és más csoportokhoz tartozó népesség kiirtását rideg terv- és üzemszerűsége, mértéke és kiterjedtsége, valamint a civilek részvétele mellett különösen szörnyűvé teszi, hogy tudatosan nem kímélte a gyerekeket.

A mai fiataloknak talán ez lehet a kapcsolódási pontjuk. Meg kell látni, meg kell érteni azt a szenvtelen erőt, ami ide vezethet, azokat a szociálpszichológiai magyarázatokat, amik a mai napig lehetővé tennék, hogy hasonló folyamat elinduljon (hiszen a genocídiumok természetrajza nem változik – azaz az előítélettől a gyilkosságokig vezető út törvényszerű).

Őszinte szembenézésre van szükség a múlttal, és – azt mondják – még így is legalább egy új, friss szemmel és szívvel rátekintő generáció kell ahhoz, hogy tömegek felismerjék és nemet tudjanak mondani a legkisebb fenyegető jelzésre. Hogy ezt elérjük, nem feltétlenül vagy nemcsak arra van szükség, hogy hosszas, aprólékos, akadémiai magyarázatokkal próbáljuk átadni a holokauszttal kapcsolatos összes információt, hanem arra is, hogy a gyerekek könnyen, közvetlenül és saját indíttatásból, saját feldolgozásukkal is kapcsolódhassanak. Például egy szimbólumon keresztül: virágültetéssel és közvetlen környezetük – saját családjuk, saját életük – esetleges traumafeldolgozásával.

Elfogadással az előítéletek ellen

Magyarországon a Szembenézés Alapítvány ezt ismerte fel, amikor az ELTE PPK Neveléstudományi Intézetével, valamint civilekkel együttműködve két évvel ezelőtt európai nevelési-oktatási programban való részvételre hívta a magyar pedagógusokat. Hogy tizenkét ország több mint százezer, hasonlóan gondolkodó diákjához és tanáraikhoz hasonlóan az élménypedagógia eszközeit használva emlékezzenek a holokauszt másfél millió gyerekáldozatára – a fiatalok személyiségfejlődését is szolgálva.

A szervezők arra apellálnak, hogy aki tudja, hogy nem baj, ha valaki más, sőt sok jó is van abban, ha más a másik, az saját magát is könnyebben elfogadja olyannak, és bátrabban fellép az előítéletek ellen. Hogy gyerekek ne válhassanak többé áldozattá.

Ez történik

Az első képen kis dobozokban virághagymákat tartó, a következőn a növényeket Dávid-csillag formába rendező, a harmadikon ültetőgödröt ásó diákokat látunk. A felvételek a három éve indult „Krókusz Projekt” megörökített pillanatai.

Tanárok és óvodapedagógusok önkéntes jelentkezés alapján csoportot alakítanak a gyerekekkel, és ősszel elültetik velük a krókuszvirág hagymáját. (A növény tavasszal nyíló sárga szirmaival a háborúban a zsidók ruháján kötelezően viselt Dávid-csillagra, az előítélet és a kirekesztés szimbólumára emlékeztet – és egyben az életre, továbbélésre is.) Ez csak az első, szimbolikus lépés, a továbbiakban saját munkatervük szerint dolgoznak (érzékenyítő programokban vesznek részt, kutatnak, kiállítást, tablót, filmet készítenek, olvasmányokat dolgoznak föl, kortanúkkal találkoznak, interjúznak), készülnek a magyarországi áldozatok áprilisi emléknapjára, ahol a produkciójukat bemutatják az iskolájukban, településükön és persze a világhálón. A munka az intézményekben évről évre folytatódik, a „régiek” átadják tapasztalataikat az újaknak.

„Olyan társadalomban szeretnénk élni, amelyikben elfogadják és tisztelik egymást az emberek, akkor is, ha különböznek egymástól, és fontosnak tartják egymás gondolatait, véleményét, akkor is, ha az különbözik az övéktől – mondja Pap Ágnes, a Szembenézés Alapítvány elnök-projektvezetője. – A tíz éve, főként önkéntesekkel működő alapítványunkkal – amelynek alapítói és tisztségviselői között van közgazdász, rabbi, tanár, jogász és kutató – azért szeretnénk tenni, hogy minél többen legyenek, akik így gondolkodnak, akik a tények alapján ítélik meg a világot, és nem ülnek fel a hazugságoknak, legendáknak és féligazságoknak.”

Az elnök-projektvezető szerint a magyar Krókusz Projekt híveket szerezhet ennek a filozófiának, és segítheti a hasonlóan gondolkodó pedagógusok, fiatalok egymásra találását. Intézményi és civil összefogással hazai viszonyokra adaptálták a HETI (Holocaust Education Trust Ireland – Írországi Holokauszt Oktatási Alapítvány) kezdeményezését, és a Krókusz-csoportok önálló projektjeit a finanszírozáson kívül szolgáltatásaikkal – például ajánlott óravázlatokkal, filmográfiával, színház-pedagógiai eszközökkel, foglalkozások vezetésével – segítik. Ahogyan Ágnes fogalmaz: hiteles és jó fej tudósokkal, művészekkel, más kiváló szakemberekkel, közéleti szereplőkkel, kortanúkkal (a fenti képen például Fahídi Éva túlélő) segítenek a fiatalok érzékenyítésében és a történelmi tények és összefüggések megismertetésében.

A szegregátumban élőktől a fővárosi elitiskoláig, az óvodától a középiskoláig, határon innen és túl tavaly már huszonhat településen ezerötszáz virág tett hitet az élet mellett.

Mindenki érintett

Ágnes nem szereti, ha azt mondják a zsidókra, „érintettek”. „Szerintem ez óriási tévedés. A zsidók áldozatai, de semmivel sem inkább érintettjei a holokauszt tragédiájának, mint bármelyikünk, aki magával szemben az ember névre igényt tart. Tudni kell, a barna szeműek, a rövid hajúak, a szemüvegesek, bárki lehet áldozat, akit egy aljas és őrült hatalom kipécéz.

Sokat utazom a projekt kapcsán. Egy alkalommal egy holokauszttúlélővel együtt hívtak meg egy intézménybe, művészeti iskolások és enyhe fogyatékkal élők közé. A terembe lépve földbe gyökerezett a lábam. Az első sorokban lazán, felszabadultan ültek a művészeti iskolások, egy üres pad utáni utolsó sorban, egymáshoz passzírozódva a cigány gyerekek. Ők voltak a »fogyatékosok«. Ott és akkor megértettem, mi az a szegregáció. Egy játék keretében átrendeztük a termet, és úgy alakítottam, hogy a körben összekeveredve, együtt üljenek a gyerekek. Tudod, ki húzódott el a másiktól? A cigány gyerekek a nem cigányoktól. Mert »tudják, hol a helyük«, ezt égette beléjük a többségi társadalom.

Amikor a művészeti iskolások elmentek, és magunkra maradtunk, egyszer csak azzal fordult hozzám az egyikük: »És mondd, lehet, hogy megint lesz háború?« Annyit nyögtem ki, hogy ha nem vigyázunk egymásra, nem védjük meg egymást, ha bántjuk egymást, gyűlölködünk, akkor bizony lehet. Könnyezni kezdett. »És minket is meg fognak ölni?« – kérdezte egy másik kislány. Erre már nem tudtam megszólalni, megöleltem, ő vissza. Pillanatokon belül, a holokauszttúlélővel együtt, az egész társaság egy nagy ölelés volt. Ha a projektben semmi más nem történt volna, már akkor is megérte.”