„Ha nem sminkelek, jön utánam a biztonsági őr, mert látja, hogy full cigány vagyok”

Szénási Szilviával, az UCCU Alapítvány vezetőjével még a szervezet nyolcadik kerületi sétáján találkoztunk, ahol kiderült, hogy lehet a cigányságról tabuk nélkül beszélni úgy, hogy a hallgatók megkérdezik, amit egyébként sosem mernének, és hogy még a művelt közönség is nagyon-nagyon keveset tud a romákról a közkeletű sztereotípiákon kívül. Maguk a cigányok is bajban vannak a saját identitásukkal, pedig nem lehet megúszni és kikerülni, hogy tisztában legyenek vele. Nekik is könnyebb lesz, ha képesek büszkén, tabuk nélkül megélni, hogy cigányok, érvelni, beszélni róla. 

Az UCCU sétáján a cigány zászlóval (Fotó: Neményi Márton)

Roma vagy cigány?

Aha! Jó kérdés. Mi már beszéltünk, tehát biztosan hallottad tőlem a cigányt és a romát is. Attól függ. Külföldön nem használom a cigány szót, csak a romát, itthon igen. Muzsikus családból jövök, természetes. Az oláh cigányok főként a romát használják, de ahány ház, annyi szokás. Tudod, mit? Meg lehet kérdezni, hogy mi esik jobban! A cigány is lehet kedves, és a roma is lehet sértő, hiába az a politikailag korrektebb. A diákoknak is, akiknek foglalkozást tartunk, mindig elmondom: ugyanúgy megsértődöm a büdös cigányra, mint a büdös romára.

Az UCCU-ról főleg a sétái miatt lehet hallani (például a nyolcadik kerületben is tartotok), pedig főleg iskolákba mentek, hogy párbeszédre bírjátok a roma és a nem roma fiatalokat. Hogyan?

Roma fiatalokkal dolgozunk, akik önkéntes moderátorként mennek általános és középiskolákba a roma identitásról szóló foglalkozásokat tartani. Vagyis kilencven perces beszélgetéseket vezényelnek kultúráról, azonosságról, miközben saját történeteiket is elmesélik. Előtte kétnapos intenzív képzésen vesznek részt, utána jön egy hospitálási időszak. Bárki jöhet, aki fiatal, és romának vallja magát, és mindenki maga dönti el, mikor áll be moderátornak. Nem könnyű helyzet ez a kilencven perc.

Megmutatjátok a romáknak, mit jelent romának lenni?

Ha cigány családban nősz fel, természetes, hogy az vagy, ám legtöbbször ők maguk is olyasmikkel azonosítják ezt, hogy a romák zenélnek, táncolnak és általában szegények – ennyi.

Cigánynak lenni ennél azonban sokkal nagyobb és sokrétűbb azonosság.

Erről nagyon keveset tanulunk, ezért szerintem kell tanítani, ahogy nekem is meg kellett tanulnom sok mindent. Például azt, hogy hány csoportja van a cigányságnak Magyarországon. Az én szüleim annyit mondtak erről, hogy van a miénken kívül még egy csoport, az oláh cigányok, és elég ennyit tudnom, nem kell foglalkoznom ezzel. Szóval szerintem hosszú tanulás ez.

Minél jobban ismeri önmagát valaki, annál jobban meg tudja fogalmazni, mit jelent számára az identitása, aminek nagyon fontos része a cigányság, ha roma fiatalokról van szó. Az UCCU-nál ezt is megtanulják. Igyekszünk az identitás erősítésben is segíteni nekik azon felül, hogy módszertant tanulnak. A tapasztalatom az, hogy vannak olyan cigány emberek, akik próbálják elnyomni a saját cigányságukat, főleg azok, akiken kevésbé látszik. De ha cigány vagy, szerintem nem tudod kikerülni ezt, az identitásod része, ha látszik rajtad, ha nem.

Nem veszik úgy, hogy jönnek a nagyokosok a városból, és megmondják nekik, mit kellene gondolniuk magukról?

Az UCCU négy helyszínen van jelen, de országosan járunk iskolákba foglalkozásokat tartani. Vagyis nem a nagyokosok mennek Pestről , hanem a regionális koordinátorok, akikkel én ugyan az elején ott vagyok, hogy lássam, hogyan boldogulnak, kell-e segítség, milyen képzést kell vinni a fiataloknak, de sosem én vezetek. Az tényleg nem működne, ha meg akarnám mondani a tutit.

Amikor elkezdtük Budapesten a munkát, volt egy kopogtató időszak, körbeírtunk az iskoláknak, aztán kiépült a rendszer. Már országos lefedettségünk van, vagyis mindenhová hívnak minket iskolák az elit gimiktől a szakközépiskolákig. Tavaly hatvannyolc foglalkozásunk és negyvennél több sétánk volt. Folyamatosan keresnek minket. Budapesten, Pécsett rendszeresek a programok, bár Miskolc elég nehéz, ott még mindig kopogtatunk, most kezdenek majd hospitálni az új önkéntesek.  Főleg a régi uccusok segítenek. Lemegyünk, betanítjuk azokat a roma fiatalokat, akiket kiképeztünk , amikor pedig azt érezzük, el lehet engedni a kezüket, nélkülünk csinálják, a regionális koordinátorok támogatásával. A foglalkozásokat egyébként kettesével tartják: senkit nem hagyunk egyedül, nehéz feladat ez. Ózdon pedig most írunk iskoláknak, miután tavaly már kiképeztük a fiatalokat.

2016-ban kezdtem dolgozni vezetőként, ekkor kezdtük el egy pályázatnak hála a miskolci műhelyt. De ez hosszú előkészítő munka volt. Nem arról volt szó, hogy lementünk és szereztünk tíz cigány gyereket. Fórumot tartottunk civil szervezetekkel, iskolákkal, tanárokkal, koordinátori állást hirdettünk. Nem is romát kerestünk, mégis roma koordinátorunk lett, olyan, aki ismeri a helyi közösségeket, viszonyokat, aki megtalálja a fiatalokat, akinek ez izgalmas. 2016-hoz képest pedig egy csomó mindent változott, teljesen átalakult a csapat, a mostani koordinátorral egy fórumon találkoztunk. Ismeri a roma fiatalokat, az összes avasi cigány gyereket, szót értett velük, elcsíptük a 16 éves korosztályt és hozzájuk igazítottuk a képzési programokat.

A csapat, még az ózdiak nélkül (forrás: UCCU)

Elég két nap arra, hogy valaki kezelni tudjon egy feszültségekkel és kérdésekkel teli csoportot?

Sehol nincs olyan, hogy kiképezzük őket és kész, ez egy folyamat, és mindenhol, mindenkinél máskor jön el a pillanat, amikor önállóan is képesek foglalkozni a gyerekekkel. Budapesten kevesebb idő kell, vidéken általában több. Az egyetemista, főiskolás moderátorjelölteknek gyorsabban megy, eleve sok mindent tudnak, és folyamatosan kapják a háttéranyagokat. A Borsod megyei fiatal romákkal például több időt kell tölteni. A képzéssel legfeljebb egy keretet adunk arról, hogy mivel foglalkozunk, aztán hetente egyszer találkoznak a regionális koordinátorokkal és együtt tanulnak. Roma identitásról, informális oktatásról, ilyenekről.

A cél az, hogy megtanuljanak moderátorok lenni, megtanulják, hogy kell levezényelni egy kilencven perces foglalkozást. Ezeken körben ülünk, játékokon keresztül beszélünk roma identitásról, kultúráról.  Vannak információk, amiket mindenképpen el kell mondani, és vannak eszközök, amelyekkel – jobb szó híján – provokáljuk a fiatalokat, hogy beszéljünk ezekről. Közben igyekszünk biztonságos teret teremteni. Miközben persze nem állítjuk, hogy nincsenek problémák és minden szuper, és hogy minket mindenképpen szeretni kell. Csak elmondjuk, hogy ennek nem csak egy oldala van, hiába csak azt ismerik az emberek.

Ez egyébként legtöbbször a szegénység – ezzel azonosítják a cigányokat. Ezt a jelzőt mindenképpen le akarjuk mosni.

Mit szólnak a tanárok?

Szeretik általában, ők hívnak, keresnek meg minket. Egy pécsi iskola nem roma tanári kara külön megkért minket, hogy szervezzünk nekik is ilyesmit, mert ők is nagyon keveset tudnak a cigányságról. Van is egy kifejezetten tanároknak szóló foglalkozásunk a Haver Alapítvánnyal.

A sétán említetted, hogy hajmeresztő kérdéseket kaptok a foglalkozásokon. Például, hogy igaz-e: azért nem viseltek fehér ruhát, mert piszkosak vagytok, és hogy akkora az összetartás, hogy egymás poharából isztok.

Nálunk nincsenek tabuk, nincsenek rossz kérdések, rossz válaszok. Miközben kérdeznek, saját magukról is mesélnek, arról, hogy az ő életükben mit jelent a cigányság. Beszélgetünk kisiskolásokkal is, azok a foglalkozások csak negyvenöt percesek, általában arra építjük fel, hogy van egy kitalált osztálytárs, aki érkezik majd és őt ismerhetik meg játékokos módszerekkel. Van egy kiállításunk is a roma identitásról, elvisszük, és otthagyjuk nekik, majd visszamegyünk két hét múlva. Szervezünk tolerancianapokat is az iskolákba, ilyenkor van nyolc terem, minden teremben más program, vásár: zene, tánc, kvíz, bármi, amit ők szeretnének. Jól érzik magukat, rengeteget kérdeznek, bár mindig kiderül, hogy teljesen másra számítottak. Például arra, hogy bemegyünk, és roma identitás címen elkezdünk táncolni, énekelni.

A roma önkéntesek is sztereotípiákban gondolkodnak magukról?

Abszolút! Éppen ezért az a célunk, hogy másfajta narratívában lássák a saját történetüket. Hogy megtanuljanak büszkék lenni arra, hogy romák. Hogy pozitív önképük legyen, hogy jobban érezzék magukat a bőrükben és hogy merjenek erről büszkeséggel, tabuk nélkül beszélni. Hogy ők ne azzal azonosítsák a cigányságot, amivel az emberek általában. Ahhoz, hogy valaki végig tudjon moderálni egy 90 perces foglalkozást, kell hogy tisztában legyen magával. A cigányságról beszélgetünk, ami egy nagyon érzékeny téma. Fontos, hogy a fiatalok felkészültek legyenek akár egy keményebb kérdésre is.

Az erősebb cigány identitás pont hogy összehozza a fiatalokat a nem cigány magyarokkal? Nem mélyül az árok?

Szerintem nem. A foglalkozáson megkérdeznek tök sztereotip dolgokat, például, hogy a cigányok ugye mind szeretnek táncolni, a vérükben van a zene. Mi megtanítjuk őket erről beszélni, érvelni, kialakítani a vitakultúrát, amivel tök jó párbeszédeket lehet elkezdeni a nem romákkal. Ez pedig nekik is segít a saját életükben. Mi, cigányok nagyon sokszor kapunk mindenfélét csak azért, mert cigányok vagyunk. Nagyon nehéz ezeket kezelni, de meg kell tanulni, hogy ne érezzük magunkat áldozatként, vagy egyszerűen rosszul. Ezek a foglalkozások segítenek ebben: egy idő után bele mernek állni ezekbe a helyzetekbe úgy, hogy ők jönnek ki győztesen. Megtanulják, hogy lehet erre másképp is reagálni, mint hallgatással, feszültséggel, vagy belenyugvással: „igen, tudom, hogy a cigányok ilyenek”.

Régebben én is inkább hallgattam, már csak azért is, mert ledöbbentem, amikor megkaptam az előítéleteket, és emiatt utólag nagyon-nagyon rosszul tudtam érezni magam. Sokkal jobb, mióta bele merek állni, de ehhez sok-sok év tapasztalat, tanulás kellett. Pedig én kicsit burokban éltem, az UCCU előtt szociális munkás voltam, főleg Budán, nagyon jó környéken.

Fotó: Neményi Márton

Meg is úszhattad volna, hogy foglalkoznod kelljen az előítéletekkel?

Gyerekként és felnőttként sem. Van egy gyerekem, szőke, kék szemű fiú. Tudják, hogy félig cigány, de sosem ő kapja meg az azonosítást, az előítéleteket, hanem én. Igyekeztem nem beleállni az ebből adódó konfliktusokba, inkább mondtam a férjemnek, menjél inkább te a szülőire, mégiscsak más, ha te beszélsz erről és nem én. Tartottam attól, ahogy reagálnak majd rá, ha megjelenik a cigány anyuka, és elkezd erről beszélni.

Mitől tartottál konkrétan?

Például sokszor megkapom, hogy heves nő vagyok. Még jó: temperamentum – egyenlő cigány.

Ha fehér a bőröd, akkor ezek tök jó tulajdonságok. Ha cigány vagy, tipikusak.

Nem kellemes társaság a temperamentumos cigány. Egyébként nem is tartom magam annyira hevesnek. De még így is gyakran figyeltem rá, hogy mit és hogyan mondok. Most már teljesen másképp gondolkodom erről, fontosnak tartom, hogy tudjak a cigányságról beszélni. Kellett a megerősítés, ezért is lettem UCCU-önkéntes. Néztem az itt dolgozó fiatalokat, akik tudnak mit kezdeni ezekkel a helyzetekkel, és ahogy néztem őket, elvették a félelmeimet. Ez persze csak az én történetem. Nem akarok mások helyett beszélni, nem tudok az egész cigányság nevében megszólalni. Mindenkinek mást jelent a roma identitás, van, aki a családjához kötődik vele, van, aki a zenéhez és így tovább. A zene például nekem is nagyon fontos. De ugyanúgy fontos az is, hogy magyar vagyok.

Persze, hiszen muzsikus családból jöttél.

Élő sztereotípia vagyok egyébként. A családom muzsikus, óvodás korom óta zenéltem, nagyon fontos volt otthon, hogy mindenki játsszon hangszeren, ennek ellenére a húgom nem tanult zenét. Konzit végeztem. Csak aztán nem tanultam tovább. Nagyon sokat gondolkodtam azon, miért mondtam nemet, a mai napig nem tudom. A kisvárosban, ahonnan jöttem, kimagasló tehetség voltam, mindenki mondta, mekkora művész leszek, aztán elmentem a konziba és láttam, hogy a végzősök ezerszer jobbak. Akkor rádöbbentem, hogy megnyert versenyek ide vagy oda, mekkora stressz, lelki terhelés lenne ez. Idegenvezető-iskolát végeztem, aztán egyetemre mentem, társadalomtudományi kar, szocmunkás szak. Hosszú út volt, mire megtaláltam. Nem bántam meg. A zenét most is nagyon szeretem, ha tudok, játszom is. De nézem a barátaimat, akik zenészek lettek, minden nap nyolcfelé kell rohangálniuk, hogy meg tudjanak élni, nőként pedig még sokkal nehezebb ez, ott a gyerek, ott a család.

Pedig milyen menő volt muzsikus cigánynak lenni a nyolcvanas-kilencvenes években! A papám járta is a világot, a Száztagúban és a BM Zenekarban játszott, az osztályban mindig kérdezte a tanárnő, na, most hol van apukád? Én meg mondtam, hogy most épp Brazíliában. Semmilyen hátrányát nem éreztem a cigányságnak, sőt! Olyan cuccaink voltak! Nekünk volt először videónk. A cigányság többi  csoportjáról nem beszéltünk, nem cigánysoron éltünk, hanem a városban, lakótelepen, három percre a legjobb iskolától, a zeneitől, ahova jártam. Szegények sosem voltunk. Cigánytelepet szocmunkásként láttam először. Gyerekként annyit tudtam, hogy vagyunk mi, meg vannak az oláh cigányok, akikkel, ahogy a szüleim mondták, nem szabad szóba állni. Hatalmasat változott a gondolkodásom azóta. Egyszer leültem beszélgetni az anyukámmal, elmondtam neki, hogy az oláh cigányok csak egy csoport a sok közül. Nevetett és mondta, hogy erről életében nem hallott. Az ő családja oláh cigánynak hívott mindenkit, aki nem muzsikus volt, mint mi.

A történetnek ez a része egyébként szinte mindegy is, azért fontos, mert segíthet megfogalmazni az identitásod. Mi közösséget szeretnénk itt az UCCU-ban, nem mondjuk meg senkinek, hogy ilyen és ilyen romának kell lenned. Csak az a fontos, hogy képes legyél gondolkodni saját magadról.

Forrás: UCCU

Kibékültek az egyetemi ambíciókkal a szülők?

Támogattak, csak a nagymamám mondta mindig, hogy férjhez kéne mennem végre, az anyámnak meg, hogy „miért hagyod, hogy annyit tanuljon ez a lány?”. Egy idő után elfogadták, azzal, hogy „jó, persze, a Szilvi már csak ilyen fura”. Felvettek a Kurt Levin Alapítvány egyéves társadalomtudományi felkészítőjére, hogy meg tudjuk írni az egyetemi felvételit. Annak idején még a konziban sem volt cigány osztálytársam, így ott, az alapítványnál találkoztam először roma fiatalokkal, először éreztem, hogy nem vagyok egyedül, vannak még olyan roma fiatalok, akik hasonlóan gondolkodnak. Megnyugodtam. Mindannyiunkat felvették, és mind megszereztük a diplomát.

A kisvárosomban élő romák egyébként mind tudják, hogy nekem diplomám van. Azt nem, hogy mit csinálok, csak annyit, hogy „Pesten valami vezető a Szilvi”. Elismernek, és büszkék rám. Általában, ha valami segítség kell megkeresnek, a felvételi lapokat például én szoktam kitölteni. Annak idején volt a nagy családipótlék-visszaigénylés, na, azt mindenkinek én töltöttem ki. 

Ti hogy élitek meg a cigányságot otthon?

Mindig arra gondolok, hogy a gyerekemnek ezzel már sem gondja, sem munkája nem lesz, annyira természetes neki az egész. Nem is foglalkozik vele külön. Nyílt a légkör otthon, szabadon beszélünk identitásról, cigányságról, viszem magammal, hogy lásson mindenféle helyzetben. Én pedig közben eljutottam oda, hogy harcolni akarok. Mert

nem fair, hogy cigány emberként viselnem kell egy ember vagy egy közösség „bűneit”.

Én nem vagyok cigánybűnöző, de a bűnöző cigány sem azért követi el a bűnt, mert cigány, hanem mert olyan ember, amilyen, onnan jött, ahonnan, olyan társaságba került, amilyenbe. Ha erről van szó, nagyon fontos, hogy elkövetőkről beszéljünk, ne népcsoportról. Nekem mindenesetre nincsenek jelzőim magamra. Nem is értem, miért ragaszkodnak ahhoz, hogy jelzőket aggassanak rám. És nem vagyok egyedül ezzel, ebben biztos vagyok. A kisfiam mondta a legjobban, akitől mindig kérdezték, hogy most akkor cigány-e vagy sem:

én Dávid vagyok.

Ez alatt az interjú alatt mégis száz olyan komment lesz majd, ami azzal jön, hogy jó, de akkor tessék nekem megmagyarázni, miért vannak tele a börtönök cigányokkal, meg hogy nem zörög a haraszt. Ezekkel az „érvekkel” mit lehet kezdeni?

Volt egy kis falu, ahonnan az első világháború kitörésekor elment az összes férfi a frontra. Az asszonyok biztosak voltak benne, hogy nem is jönnek vissza, özvegyként gondoltak magukra. A férfiak egyszer csak visszajöttek, az asszonyok pedig megmérgezték őket. Mindet. Ezek szerint minden parasztasszony bűnöző, nem? Ugyanaz a logika. Egyébként értem a kérdést, és valóban ez a legnehezebb téma, de nehéz rá bármit mondani konkrét számok nélkül, statisztikákat pedig erről nem készítenek. Az biztos, hogy a cigány elkövetők, akik közül sokan piszlicsáré ügyek miatt ülnek, sokkal jobban láthatók, mint a fehérgalléros bűnözők, akik rejtve maradnak.

Hoztam még pár tipikus kommentet, jöhet?

Fú. Oké.

Akkor itt egy: a cigányok jobban tennék, ha először kivetnék maguk közül az együttélésre alkalmatlan egyedeket, és akkor talán jobban elfogadnák őket!

Az interneten nagyon könnyű beszélni erről. Ha találkoznék személyesen azzal, aki ezt írta, biztosan nem merné a szemembe mondani. Az online tér a hate speech legnagyobb melegágya. Vannak technikák arra, hogy hogyan lehet ezt a hozzáállást lenyomni a kommentek között, de ahhoz többen kellünk, mondjuk legalább öten, akik kiállunk ellene. Én egyébként nem megyek bele ilyesmibe. Szerintem igazán beszélgetni csak személyesen lehet, és még akkor sem kell, hogy meggyőzzük egymást. Ahhoz meg végképp nincs jogom – nekem és másnak sem –, hogy bárkihez odamenjek, és számon kérjem, hogy mégis hogyan él. Cigánytól, nem cigánytól sem. Mi, cigányok ugyanis nem ismerünk minden cigányt, képzeld, nem mindenki kebelbarátja, rokona a másiknak. Fel sem merül, hogy „figyelj, határolódjunk már el!”.

Fotó: Neményi Márton

Egy másik gyöngyszem: a cigányok számára mindig alacsonyabb rendű lesz a nem cigány, ők ugye a „kutyák”, a „parasztok”, akiktől bármit el lehet venni, nem számít. Ezt nevelik beléjük, ezt hozzák magukkal otthonról.

Az apám ehhez képest mindig azt mondta, hogy kétszer annyit kell teljesítenem, bármibe is fogok. Hogy sosem leszek egyenrangú a nem cigánnyal.

Barna a bőröm: mindig az lesz az első, hogy meglátják, és azt mondják, cigány.

Ezt pedig csak úgy tudom elkerülni, hogy kétszer annyit tanulok, dolgozom, teljesítek. Ezért volt fontos a jó iskola. Az apám azt is mondta, hogy inkább legyenek nem cigány barátaid, mint cigányok.

Kemény útravaló.

Nem vagyok szociológus, de azt tudom, hogy sokkal nagyobb és sokkal nehezebb utat kell megtennie ugyanazért egy olyan cigánynak, aki szegregált oktatásból jön, mint annak, aki vegyes közegben nő fel. Nagyon kevés példa van arra, hogy bárki sikeres tudott volna lenni szegregátumból. Az inkluzív oktatás a legjobb, nem csak a cigányoknak, de minden hátrányos helyzetű gyereknek. Ugyanúgy függ egyébként attól, milyen településről jössz, és hogy milyen minőségű az oktatás ott, mint attól, hogy cigány vagy-e vagy sem. Minél közelebb él valaki Budapesthez, annál több lehetősége van.

Elfogadtad, hogy mindig hátrányból indulsz?

Igazságtalan ez, éreztem, de mindig megoldottam. Eleve szeretek precíz lenni, és nagyon tudok harcolni azért, amit el szeretnék érni. Ezt hoztam otthonról. A családom pedig nem akart rosszat, egyszerűen elmondták a tapasztalataikat. A papám nagyon megbecsült zenész volt, teljes jogú tagja a társadalomnak. Hihetetlen sztorikat mesélt arról, hogy kiknek, hol, mikor játszott. Végigmuzsikálta az életét, aztán jött haza, és az Örsön megverték a skinheadek.

Egy dolgot tudott tenni, lefeküdt, rá a hangszerére, hogy legalább annak ne legyen baja.

Majdnem agyonverték.

Félsz, hogy te is ilyen helyzetbe kerülsz?

Én inkább rejtett, bujtatott rasszizmussal találkozom. Nehéz erről beszélni, mert mindig megkérdőjelezem magam.

Most ez azért volt? Jaj, ne már, Szilvia, megint túlspilázod!

A férjem és a gyerekem adják a legbiztosabb visszajelzést az ilyenek után: rávilágítanak, hogy de, ez bizony azért volt. A legjobb sztorik a boltban jönnek. Képzeld, főleg azon múlik, hogy ki vagyok-e festve vagy sem. Ha nem, akkor tök karikás a szemem – ez ugye elég erős rasszjegy. Nyáron pedig, ha sokat süt a nap, nagyon barna vagyok. Ha ez így együtt áll: nem aludtam ki magam, nem sminkeltem és lebarnultam, akkor tuti, hogy jön utánam a biztonsági őr, mert ugye messziről látja, hogy full cigány vagyok. Ha egy kicsit kifestem magam, mert mondjuk nem csak a boltba szaladtam le, akkor néznek, néznek ugyan, de inkább azért, mert nem tudnak hova tenni.

Fotó: Emil Metodiev

Felmegy a pumpa?

Attól függ, hogyan ébredek, milyen napom van. A múltkor jöttem dolgozni, megálltam egy pékségnél, csak vártam és vártam, a fiú közben mindenki mást kiszolgált, néha rám nézett, nevetett egyet, majd kiszolgált megint valakit. Mondom, biztos korán van, nem kell mindjárt olyasmire gondolni. Azért csak ittam volna már egy kávét. Amikor leesett, hogy itt bizony arról van szó, akkor is csak arra tudtam gondolni, hogy nem, ez nem történhet meg. Végül, amikor egy lány végül kiszolgált volna, már csak annyit tudtam mondani, hogy menj a francba, csak pislogott szegény, nem értette, mi történik.

Megint más, ha társasággal vagyok. Nyáron itt volt a miskolci és az ózdi csapat. Volt, aki először látta Pestet, nagyon jó volt, összeraktam nekik a programot, kajáltunk, elmentünk egy UCCU-sétára, az este fénypontjaként pedig megnéztük a Deákon a Tértánc nevű programot. Metróval mentünk vissza az Örs felé a szállásra, több mint húszan, mindenki UCCU-pólóban, csupa nevetgélő fiatal. Ekkor egy nő hangosan rákezdte, hogy „úristen, de sok büdös cigány, takarodjatok már innen!”. Ránéztem, kérdeztem, komolyan, ezt meri mondani? Gyorsan odébb állt. Megdöbbentő volt. A fiatalok szerencsére elröhögték,

szagolgatták ott egymást, hogy tényleg büdösek-e.

Csak így lehet kezelni ezt az értelmi szegénységet: ha kiröhögöd. Mást nem tudsz tenni.

Fotó: Neményi Márton

Ha eleged van, legfeljebb iszol egy koktélt a Gozsdu udvarban, nem?

Nem járok bulizni, tehát nem tudok olyat mesélni, hogy nem engedtek be. De tényleg sok az ilyen helyzet, egyre több és egyre nyíltabban. Ne is menjünk bele. Az apám mindig azt mondta, mindegy, milyen világ van, a cigányság egyikbe sem tartozik teljesen. Amikor ő külföldre ment, Magyarország hírét vitte, itthon pedig egy csomószor bántották azért, mert cigány. A nyolcvanas években is ez volt, a kilencvenes években is ez volt és most is ez van. Ennyit tudok, nem vagyok szakértő, nem értek a társadalmi folyamatokhoz. Én csak egy ember vagyok, aki a cigány  identitással foglalkozik. Csak azt tudom mondani, mit tapasztal ez az ember egy-egy ilyen helyzetben.

A média sem kényeztet el titeket.

A zenészeket leszámítva nagyon-nagyon kevés cigány ember látható. Pedig sok példakép kellene… Bár jó lenne találni egy másik szót ehelyett. Nem szeretem, túl nagy elvárást rak rájuk ez, hogy „legyél példakép”. A lényeg, hogy az értelmiségi cigányság nem jelenik meg sehol, pedig sokan vannak, egyre többen. Mindenesetre sokkal többen, mint a nulla, amennyit látni lehet belőlük. Jó lenne megismerni azokat is, akik nincsenek vezető pozícióban, nem sztárok, nem zenészek: a vidéki tanárnőt, az orvost, a rendőrt, aki egyébként cigány. Olyan cigány, aki vállalja is az identitását. Nem látni ilyet reklámokban, filmekben, a cigányság reprezentációja kimerül a telepek és az ott élő szegény emberek mutogatásában.

„Tudom, honnan jöttem” – bemutatjuk dr. Orsós Zsuzsanna rákkutatót

Az UCCU-s roma fiatalok kilencven százaléka meg tud nevezni egy tanárt, aki támogatta, segítette a pályáját. Ha ehhez még tudnának mondani egy olyat is, amilyenek lenni szeretnének…! „Szeretnék olyan lenni, mint dr. Orsós Zsuzsa” – ilyesmire gondolok. Ő egyébként egy pécsi rákkutató orvos, fantasztikus életpályával. Művelt, okos, nagyszerű nő. Nagyon keveset hallani ilyesmiről. A többségi társadalomnak is tudnia kellene arról, hogy vannak tanult roma emberek, akik ugyanúgy dolgoznak, mint a nem cigányok, ugyanúgy egyetemet végeztek, akik között van több diplomás, több nyelvet beszélő. Hogy ne azt érezzék a nem cigányok, hogy a sikeres cigány fehér holló. Mert nem az.

Az UCCU Alapítványt 2019-ben Jószolgálat-díjra és a Highlights of Hungary díjára is jelölték közönségszavazat kategóriában. A linkeken szavazhattok!