nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
„Bárkinek segítünk, aki hajlandó a fegyverét kint hagyni” – egy magyar lány Afrikában

„Bárkinek segítünk, aki hajlandó a fegyverét kint hagyni” – egy magyar lány Afrikában

Nemcsak ők jönnek, hanem mi is megyünk. Igen, a legfeketébb Afrikába, az ebolába, a polgárháborúba. Hogy miért? Mert a nehézségek mellett még mindig paradicsomi hely. Erről mesél Romics Kati, az Orvosok Határok Nélkül szervezet logisztikai koordinátora, aki két és fél éve dolgozik a szervezetnél, ez a negyedik missziója.
Mihalicz Csilla
Mihalicz Csilla
f Ajánlom

Az Orvosok Határok Nélkül (Médecins Sans Frontières, MSF) egy nemzetközi, független orvosi segélyszervezet, amely sürgősségi támogatást nyújt a fegyveres konfliktus, járvány és természeti katasztrófa-sújtotta területeken élő, valamint az egészségügyi ellátásból kizárt emberek számára. Rászorultság alapján segít, tekintet nélkül a faji, vallási, nemi vagy politikai hovatartozásra. Évente mintegy háromezer külföldi munkatárs csatlakozik a helyi kollégákhoz. A szervezet 1999-ben elnyerte a Nobel-békedíjat.

Kongó ruandai határhoz közeli Észak-Kivu tartománya igazán puskaporos hordó. Magam is voltam ott, és a bányavidéken szorítottak az oldalamhoz fegyvert. Utóbb kiderült: nem volt olyan veszélyes, mint amilyennek látszott, de azért igazán féltem. Te hogy látod az ottani helyzetet és kockázatokat?

Elsősorban az ásványkincsek miatt vannak fegyveres konfliktusok. A legkeresettebb ásványi anyag a koltán, amelyet a mobiltelefonok akkumulátorainak gyártásához használnak. Folyamatos harcok dúlnak amiatt is, hogy az 1994-es ruandai mészárlás idején és utána itt találtak menedéket az életben maradtak, meg azok is, akik folytatni akarták a küzdelmet. A nemrég lezajlott választások miatt is feszült heteket éltünk meg.

Romics Kati, az Orvosok Határok Nélkül szervezet logisztikai koordinátora a mindennapok apró sikerélményeiért dolgozik immár a negyedik afrikai missziójában

Az Orvosok Határok Nélkül szervezet kongói jelenlétét részben az ebolajárvány indokolja. Az ebolához kapcsolódnak itt olyan törzsi hiedelmek, amelyek miatt a betegek és az őket kezelők veszélyben vannak?

Ezt kongói viszonylatban nem tudom, Sierra Leonéban igen. 2016-ban épp a járvány után dolgoztam ott. Az emberek elmondták, hogy nem értik, mi a fenének jönnek a fehérek közéjük, amikor olyan jó dolguk van otthon. Biztos van valami sötét tervük. Roppant veszélyes, hogy a helyi szokásoknak megfelelően a holttesteket megtapogatják, így a járvány futótűzszerűen terjedt. Azt beszélték, hogy egy családnál, ahol mentőt hívtak a lázas nagymamához, a beteg elhunyt, ezért elkezdték titkolni az eseteket, inkább nem hívtak orvost. Az a szóbeszéd is járta, hogy kiástak halottakat, hogy megnézzék, nem hiányoznak-e a szerveik.

Kongóban is van tartózkodás a fehér gyógyítókkal szemben?

Igen, bár sok a nem fehér egészségügyi dolgozó. Észak-Kivuban dúl most a járvány, ahol amúgy is nagyon nehéz a közlekedés és nem egyszerű elmagyaráznunk, hogy milyen teendők vannak az ebolás emberrel. Elmondjuk ugyan, hogy mindenki mosson kezet, azt is, hogy mit kell tennie annak, aki hány, fáj a feje, de mivel ez lehet megfázás vagy malária tünete is, nem mennek rögtön orvoshoz. Ezen a kis területen most körülbelül négyszáz beteg van – ez a hatvanmilliós Kongóhoz képest nem nagy szám. Nincs is olyan félelem, mint Sierra Leonéban, ahol egy évre kijárási és érintkezési tilalmat vezettek be. Én akkor kerültem oda, amikor már véget ért a járvány, de még akkor is nagy volt a készültség. Hosszú ideig követni kellett a járvány lefolyását, mert a spermiumban is tovább él a vírus, így a szüléseket steril körülmények között vezették, és a babákat azonnal tesztelték. Az egyik feladatom ott az volt, hogy elszállíttassam a járvány idején felhalmozott eszközöket – például az iszonyatos mennyiségű hullazsákot.

Az ebola zoonózis, tehát állatról terjed emberre. Miért újul ki folyton ezekben a térségekben?

Általában majmok vagy denevérek hordozzák, és amikor az emberek levadásszák őket vagy csak megesznek egy gyümölcsöt, amelybe előtte ebolás majom vagy denevér harapott, megfertőződnek.

A vízhordás a nők és a gyerekek feladata – sokszor kilométereket kell menni érte

Járvány, gerillák, zavargások

A kongói elnök Joseph Kaliba 2001-ben vette át a hatalmat. Az alkotmány szerint 2016-ban vissza kellett volna vonulnia, és választásokat kiíratni, ám ez csak 2018 végén történt meg. Az országban hatalmas az elégedetlenség, miután a nyersanyagokban és természetes vizekben igen gazdag 85 milliós Kongó a világ egyik legszegényebb országa, ahol kevesen férnek hozzá tiszta vízhez, oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz. A befektetők egy részét visszariasztja a rendszerszintű korrupció, a bürokrácia, az átláthatóság hiánya.

December utolsó napjaiban tüntetések törtek ki az ország egyes részein, ahol az ebolajárványra hivatkozva több várost, mintegy 1,2 millió embert ki akartak zárni a szavazásból. A tüntetők egy csoportja elkeseredésében ebolás betegeket kezelő centrumokat támadott meg. Az augusztusban kitört ebolajárványban január elejéig 402 ember vesztette életét Észak-Kivu és Ituri tartományokban. Az országnak ebben a részében harcolnak egymással a lázadó csoportok is az ásványkincsek kitermelésének ellenőrzéséért, ami komolyan hátráltatja az járvánnyal szembeni küzdelmet.

Joseph Kabila személyesen nem indult a választásokon (maga helyett korábbi belügyminiszterét támogatta), ahol végül az ellenzéki Felix Tshisekedi szerezte meg a szavazatok többségét.

Miért jelentkeztél erre a humanitárius munkára?

Eredetileg Ázsiába szerettem volna menni. A CEU Master of Business Administration programja keretében voltam fél évet Sanghajban, utaztam is sokfelé. Az első két diplomámat az ELTE-n német bölcsész szakon, és a Budapesti Üzleti és Kommunikációs Főiskolán (ma: Metropolitan Egyetem) közgazdaságtanból szereztem. Több multinacionális cégnél is dolgoztam nemzetközi projektekben. Sokáig nagyon élveztem, de egy idő után mindenhol ugyanazt éreztem: egy vagyok a sok ezer ember között, és kicsi ráhatásom van a dolgokra. Az utolsó lökést az adta, amikor Magyarországon megvásárolta az állam a céget, ahol dolgoztam. Akkor úgy gondoltam, itt az ideje, hogy egy régi vágyamat betejesítsem: egy nonprofit szervezetnél végezzek olyan munkát, amellyel valóban segíteni tudok. Először csak a szabadságom idején mentem önkénteskedni – például Nepálban egy kolostorban szerzeteseket tanítottam –, de egyre inkább azt éreztem, hogy ez a nekem való út.

Oda mész, ahova szeretnél, vagy ahova küldenek?

Ahol épp megüresedik az én tudásomnak megfelelő pozíció. Egy-egy misszió időtartama általában 6-12 hónap. Kongó előtt Etiópiában, Dél-Szudánban és Sierra Leone-ban dolgoztam. Amiben van tapasztalatom: emberek, csapatok menedzselése, illetve több kultúrával való együttműködés.

Hogyan kell elképzelni ezt a munkát a mindennapokban?

A kongói missziónak van egy koordinációs irodája Gomában, és több terepen vezet különböző projekteket. A vezető pozíciókban külföldiek vannak, akik egyáltalán nem biztos, hogy európai fehér emberek – az én főnököm például elefántcsontparti, de van pakisztáni, bangladesi, kanadai, új-zélandi és japán vezetőnk is. Egy-egy projektben öt-nyolc külföldi, és háromszáz helyi ember dolgozik. Én a koordinációs irodában tevékenykedem, legalább kétszáz helyi kollégával. Ez a humanitárius szervezet főleg az egészségügyre koncentrál, illetve az ahhoz szükséges feltételekre, ilyen például a tiszta víz és az egészségügyi eszközök, szerek biztosítása. Az én munkám konkrétan a logisztika: beszerzések, raktározás, fuvarozás, vámügyintézés, az eszközök és a szolgáltatások eljuttatása a terepre. Ez különösen a gyógyszerek esetben komplikált, hiszen a különböző vakcinákat 2-8 C° között kell tartani úgy, hogy kint 30 fok van, és nincs mindig hűtő, sem áram.

Sorban állás egy Gomához közeli falu kútjánál

Az összes országban, ahol eddig missziót teljesítettél, háború volt, nem is beszélve az eboláról. Nem féltél? Nem félsz?

Azt szokták mondani, hogy aki nem fél, az ne is jöjjön ide, mert az bolond. Nyilván mindenkiben van aggódás. Minket itt tisztelnek és szeretnek, hiszen több mint húsz éve vagyunk jelen Kongóban, és sok embert gyógyítottunk meg. Szinte nincs olyan család, ahonnan valaki ne járt volna nálunk.

Ezt a gerillák és egyéb zavargáskeltő elemek is tudják?

Igen, mert mi mindkét felet gyógyítjuk vallási, nemzeti és politikai hovatartozástól függetlenül, és ez biztonságot nyújt nekünk. Napi kapcsolatban vagyunk a felkelő csapatokkal, akik a hegyekben bujkálnak, sok információnk van arról, hogy mikor mi várható.

Bárkinek, aki rászorul, orvosi segítséget adtok?

Igen, bárkinek, aki hajlandó a fegyverét kint hagyni. Van egy kórházunk, de nagyon sokfelé járunk ki terepjáróval, motorral, hajóval városoktól távolabbi helyekre is, ahol sátorban, a fa alatt vagy akár egy rozoga kunyhóban gyógyítunk és tartunk konzultációt.

A szervezet logója, gondolom, védelmet jelent, akkor is viseled, ha magánemberként jössz-mész?

Errefelé nem nagyon lehet magánemberként jönni-menni, legfeljebb Gomában. Kint a terepen este hat után megszűnik a kijárás, és egy utcát leszámítva napközben sem lehet csak úgy kószálni.

Mi a jó neked ebben az egészben?

Először is Kongó gyönyörű – karácsony előtt Walikale környékén voltam az egyik projektünkben, a dzsungel közepén, ahol láttam vízesést, vulkánokat, pálmafákat. Nagyon szeretem a kollégáimat. Mindenki jókedvű, sokat hülyéskedünk, és persze sikerélményt jelent, ha sikerül megszerezni a gyógyszert, a kollégák beadták, az emberek jobban lettek… Ez nekem elég. Nincs honvágyam, hiányérzetem, nem félek…

Gyerekek Goma egyik menekülttáborának iskolájában

Az ebolától sem?

Az ebola nagyon speciális módon terjed: csak testnedvekkel. Meglehetősen buta vírus, nem lehet csak úgy elkapni.

Voltál igazán félelmetes helyzetben – vagy amit annak éltél meg?

Nem.

Még csak nem is lőttek körülötted?

Ja, de. Viszont miután nagyon pontosan meghatározzák, hogy mit kell csinálnunk, amikor lőnek, nem igazán foglalkozom vele. Olyankor be kell mennünk a safe-room-ba – az egy vastag falú szoba – és ott megvárni, míg elmúlik a lövöldözés. Megvan, hogy olyankor kit kell felhívni, mit kell csinálni, hány percig kell ott maradni, és utána mi a teendő. (Egyébként ez összesen egyszer fordult elő, amióta itt dolgozom.) Ebben annyira profi ez a szervezet, hogy kábé annyira érezzük magunkat biztonságban, mintha otthon a konyhában üldögélnénk.

És mi van, ha úgy kezdődik a lövöldözés, hogy te bent vagy a városban, messze a menedéktől?

Nem egyik pillanatról a másikra történnek a zavargások, általában már lehet érezni a feszültséget. A helyiek nálunk is sokkal előbb tudják, és egyből értesítenek minket.

Európában sokan úgy vélik, az afrikaiak rengeteget szenvednek, nyomorultak és elmaradottak, ezért támogatni kell őket – például azért, hogy ne akarjanak idejönni. Szerinted hogyan lehet jól segíteni őket?

Afrika hatalmas kontinens, eszméletlenül különböző országokkal és még egy országon belül is eltérő népcsoportokkal, kultúrákkal, vallásokkal. Etiópiában például nyolcvanféle népcsoport beszél negyvenféle nyelvet. Más a helyzet ott, ahol diktatúra van, mint ahol szabad választásokat tartanak. Én nagyon haragszom mindenkire, aki úgy állítja be Afrikát, mint a nyomor, az elmaradottság és a szerencsétlenség földjét. Ha csak a saját kollégáimat nézem, minimum négy nyelvet beszélnek: a helyi lingalát, a szuahélit, mindenki beszél franciául és sokan angolul is tudnak. Az emberek odahaza sok mindent nem tudnak Afrikáról, ezért le is nézik az ittenieket. A turisták mindig meglepődnek, hogy természeti szépségekben milyen gazdag ez az ország – de Ruanda és Uganda is –, micsoda gyönyörű, fehér homokos tengerpartja van Sierra Leonénak, és mennyire vendégszeretők az afrikai emberek. A művészetek iránt érdeklődők nem tudják, milyen izgalmas kortárs galériák vannak Nairobiban, Fokvárosban. Észak-Kivuban, Nairobiban, egész Ruandában és még egy csomó helyen régóta betiltották a nejlonzacskók használatát, amin Európa és Magyarország még csak most kezd gondolkodni. Bár valóban súlyos mértékű a korrupció, mi itt mobiltelefonnal fizetünk. Sokat lehetne tanulni az afrikai emberektől, akár például azt, hogy inkább segíteni érdemes egymáson, mint viszályt szítani. Kongóban, Ugandában és Etiópiában rengeteg dél-szudáni menekült van – fel sem merül, hogy ne segítsék őket, hiszen tudják, hogy jövőre talán jön egy olyan aszály vagy árvíz, hogy ők szorulnak segítségre. A szenzációhajhász összeállításokkal lehet figyelmet vagy félelmet kelteni, de ez az afrikai embereknek kárt okoz. Miután folyton negatív képet látnak magukról, elhiszik, hogy ők tényleg szerencsétlenek, és csak a fehér ember tudja őket megmenteni.

Az új teherautónak örülnek az Orvosok Határok Nélkül szervezet munkatársai

Jó, hogy európai fehér nőnek születtél és nem Afrikában, vagy szívesen tartoznál ahhoz a kultúrához?

Mi beleszülettünk egy olyan társadalomba, amelyben természetes szolgáltatás a közoktatás és a közegészségügy. Az ittenieknek ez nem adatik meg. Nem azért vagyok én jobb pozícióban, mert annyival okosabb vagyok, hanem ezeknek a jóléti vívmányoknak köszönhetően. Hogy lennék-e nő Kongóban? Nyilván nemet mondok, mert nagyon sok hátrány éri itt a nőket… De ha ide születtem volna, talán azt gondolnám, hogy nem szeretnék Európában tíz-tizenkét órákat dolgozni az otthonomtól, családomtól távol, borzasztó sokat adózni és várni, hogy elérjem a nyugdíjkorhatárt. Minden csak nézőpont kérdése. Van olyan kollégám, aki bármit megadna azért, hogy külföldre mehessen, más pedig Kanadában élt sokáig, kint van az egész családja, ő mégis hazajött, mert Kongóban érzi jól magát.

37 éves vagy. Sosem vágytál családra, lakásra, átlagos hétköznapokra?

Így alakult. Sosem tudtam előre tervezni. Nem zárom ki, hogy legyen családom, de jelenleg nem tudom elképzelni magam újra egy multinál, amint a papírokat tologatom, és nem dolgoznék a nonprofit szektorban sem, hiszen az Magyarországon ellehetetlenült. Azt el tudnám képzelni, hogy fotózom, vagy tanácsadóként dolgozom, de voltaképp nagyon szeretem, amit itt csinálok. Goma nagyváros, itt lehet teniszezni, jógázni, étterembe menni, vannak kulturális események, bulik… De sokszor annyira fáradt vagyok, hogy nincs kedvem kimenni, olyankor színezgetek, vettem egy gitárt, azon játszom, beszélgetek a barátaimmal, a családommal. Amikor terepen vagyunk, akkor fölélénkül a közösségi élet: esténként főzünk, társasjátékozunk, és nagyon jó beszélgetések alakulnak ki.

Ezek a társas együttlétek a mi itthon életünkből szinte ki is koptak, átvette a helyüket a munka…

Igen, otthon én sem így élek. Itt kicsit olyan, mintha táborban lennék.

A legnehezebb az lehet, hogy folyton a nulláról kell elkezdeni az életet, amikor egy-egy missziónak vége. Nélkülözve azt, ami az életben leginkább stabilitást ad: családot és kapcsolatrendszert. Nem szoktad nagyon egyedül érezni magad?

Szoktam, de itt mindenki hasonlóképpen van egyedül, és ehhez elég gyorsan lehet adaptálódni. Ráadásul nem kell mindent elölről kezdeni, hiszen az emberek, a feladatok és a szerepek hasonlók, a szervezet pedig azonos. Az amszterdami központhoz mindig fordulhatok segítségért, támaszkodom a helyi csapatomra is, hiszen ők régóta itt dolgoznak.

Mintha menekülnél itthonról…

Ezt nem állítom, de meg kell mondanom, nagyon rossz érzésekkel tölt el, ha otthon szememre hányják, miért Afrikában segítek, miért nem itthon. Meg hogy „minek meggyógyítani ezeket, hogy aztán idejöjjenek nekünk”. Sajnos ez hosszú időre kihat, olyan nemzedéket nevelünk fel, amely provinciálisan gondolkodik, nem megismerni akar, hanem gyűlölni és kirekeszteni. Úgyhogy ha nagy ritkán hazamegyek, nagyon megválogatom, hogy kivel találkozom, és miről beszélgetek.

Megosztás Facebookon