„Eltelik valahogy” – Így karácsonyoznak a Dankó utcai fapadon

„Több mint harminc évig dolgoztam, igaz, bejelentett munkahelyem nemigen volt. 2005-ben lettem munkanélküli, utána jó ideig az utcán húztam meg magam, laktam a Nyugatinál és a nyolcban is, tudja, a mellett a nagy taxidroszt mellett, tudja, na! Az első időkben minden este igazoltattak a rendőrök, aztán megszoktak. Papíron aludtunk, keménypapíron; ha jöttek, összehajtogattuk az »ágyunk«, eldugtuk valahol egy bokorban, azt annyi. Elvoltunk. Ha volt pénzünk, ettünk, ittunk, ha nem volt, akkor nem. Utoljára egy vállalkozónál kaptam rendes munkát, egy maszeknál, megmondom, oláh cigány volt, óvtak is tőle a barátaim, »Hű, ne menj cigányhoz dolgozni, csak bajod lesz belőle!«, de nagyon rendes volt, megvolt mindenem, amíg nála voltam: tévé, videó, szállás, kaja, pia, pénz. Hat évig dolgoztam vidéken, a tanyáján, az állatokat kellett rendben tartanom. Jó volt, de egy idő után elegem lett a korán kelésből, úgyhogy otthagytam, és megint feljöttem Pestre. Azóta itt vagyok; vagyok, ahogy vagyok” – mondja László. A hatvanéves, bottal járó, reszketeg, de feltűnően élénk, csillogó tekintetű férfival az Oltalom Karitatív Egyesület Fűtött Utcájában találkoztam.

„Állandó helye itt senkinek sincsen” (Fotó: Bankó Gábor)

A Dankó utcai szállón az év minden napján várják a rászoruló embereket. „Nyáron is jóval száz százalék feletti kihasználtsággal üzemelünk, de ilyenkor, télen még többen jönnek. Az egyesület több ellátóhelyet is visz: a fapadon, a nappali melegedőben, a női szállón, az anyaotthonban és a kórházban összesen közel ötszáz embert látunk el naponta” – sorolja Farkas Barnabás, az intézmény vezetője.

László azt mondja, miután az utcára került, sokáig azt sem tudta, hogy a Dankó utcában van egy hely, ahol befogadják. „Amíg tudtam, dolgoztam. Miután eljöttem a tanyáról, kisebb munkákat vállaltam, takarítottam, parkot gondoztam, mindig csurrant-cseppent valami kicsi pénz. Aztán lerobbantam, tönkrement a vállam, tönkrementek az ízületeim: akkor mondták a haverok, hogy nézzem meg a Dankót. Idejöttem, kifizettem a tüdőszűrőt, azóta esténként itt vagyok. Már ha beférek, mert állandó helye itt senkinek sincsen, ügyesnek kell lenni, hogy jusson az embernek egy priccs. Nyáron még istenes, de ilyenkor, telente már nagy a tülekedés. Jönnek be az emberek a hidegről, aki délután érkezik, már nem valószínű, hogy kap helyet” – sajnálkozik a férfi.

„Ülünk a tévé előtt, melegben vagyunk, elbohóckodunk a haverokkal, várjuk, hogy elteljen ez a pár nap” (Fotó: Bankó Gábor)

László szerint az ellátásra nem lehet panasz. „Az a kis kaja, ami kell, mindig megvan. Meg a pia is; nem vagyok egy nagyivó, de ha jólesik, azért bedobom azt az egy-két féldecit. Pláne ilyenkor. Karácsonykor nagyon egyedül tud lenni itt az ember, régebben jöttek a nővéremék meg a muteromék, amíg még éltek, de most már nem látogat meg senki. Ülünk a tévé előtt, melegben vagyunk, elbohóckodunk a haverokkal, hülyéskedünk, várjuk, hogy elteljen ez a pár nap. Mást úgyse nagyon lehet csinálni. Van fa, díszfa, ki van világítva, van műsor. Dumálunk – eltelik valahogy az ünnep. Akinél van bor, megkínálja a másikat. Azért ünnep az ünnep, ilyenkor még a hajléktalan csövesek is jobban odafigyelnek egymásra.”

Az Oltalom a Magyar Evangéliumi Testvérközösség (MET) égisze alatt működik. Iványi Gábor gyülekezete az egyházügyi törvény 2012-es elfogadása óta küzd, hogy visszakerülhessen az elismert egyházak közé; a hat évvel ezelőtti „kiakolbólítás” óta jelentős forrásoktól estek el, és bár 2015-ben Strasbourgban pert nyertek a magyar állammal szemben, azóta sem kapták meg a megítélt kártérítést. „Ebben a helyzetben nagyon sokat jelentenek a magánemberek, cégek felajánlásai – mondja Farkas Barnabás. – Az idén nagyon sok nyugdíjas jelentkezett nálunk, akik az Erzsébet-utalványaikat ajánlották fel, hogy élelmiszert vehessünk a rászorulóknak, és néhány hónappal ezelőtt egy ultrahang-berendezést is kaptunk, ami lehetővé tette, hogy ingyenes vizsgálatokkal segítsünk azoknak, akiknek a hosszú kórházi várólisták miatt hónapokig kellett volna várniuk egy ilyen szűrésre. A támogatóinknak köszönhetjük azt is, hogy méltó módon ünnepelhetjük meg a karácsonyt a fapadon. Sallai Ferenc, a Kulacs étterem tulajdonosa például hosszú évek óta minden karácsonykor egy csapat zenésszel állít be a Fűtött Utcába, hogy legyenek, akik muzsikálnak az embereknek.”

„Nem jutott már lakbérre, rezsire, maradt a szálló” (Fotó: Bankó Gábor)

„Április nyolcadikán volt húsz éve, hogy együtt vagyunk a kis párommal, az idén is vele fogom ünnepelni a karácsonyt – mondja Sándor, aki nagy halom fényképpel és rajzzal ül le mellém beszélgetni az egyik padra. – Ez a tizenötös gyűrűnk, ez meg a húszas – mutatja a kezét. – Az évfordulónk előtt a barátnőm megkérdezte, »Aranyat vegyünk?«, mondom, »Nem, nem kell arany. Nem mindig jó, ami nagyon csillog.«”

Sándor azt mondja, több mint tíz évig laktak albérletben. „Aztán elfogyott a pénz. Nem jutott már lakbérre, rezsire, maradt a szálló. De már nem sokáig leszünk itt. Most beteg a kezem, megcsípte egy poloska, én meg elvakartam, és elfertőződött. De kezelve van, és amint helyrejön, visszamegyek dolgozni. Ács vagyok, tetőfedő és szigetelő. Most van munka, keresik a jó szakembereket – mondja, és közben az ölében kiteregeti a rajzait és a fotóit. – Kilencéves korom óta rajzolok – magyarázza. – Egy időben tetkórajzokat csináltam. Ez meg itt a legjobb barátom – mutatja egy középkorú, szakállas férfi fényképét. – Nem is barátom, a testvérem – de több is annál, mert a testvéreim mind cserbenhagytak. Nagyon jó ember, és csodálatosan énekel. Kevesen tudják róla, milyen fantasztikus hangja van. Csak sajnos alkoholista, a pia miatt mind a két lábát le kellett vágni. Most rajtam a sor, hogy segítsek neki, tudom, morbidan hangzik, de próbál talpra állni.”

„Nem mindig jó, ami nagyon csillog” (Fotó: Bankó Gábor)

Lászlóhoz hasonlóan ő is azt tervezi, hogy a metodistáknál töltik az ünnepeket. „Anyám rég meghalt, a volt feleségem meg a gyerekeim tudomást sem vesznek rólam. De nem baj, vannak emlékeim, és még vannak érzéseim is. Beülünk ide a kis párommal, és együtt megünnepeljük a karácsonyt.”

Farkas Barnabás szerint a legtöbben azt hiszik, hogy az Oltalom és a hozzá hasonló szervezetek csak akut lakhatási problémákkal küzdő, hajléktalan emberekkel foglalkoznak, de ez nem igaz. „Nagyon sok pszichiátriai beteg, szenvedélybeteg jut el hozzánk, és sok olyan ember is, akiknek idősotthonban vagy szociális otthonban lenne a helyük – hangsúlyozza. – Sajnos, az elmúlt húsz évben szinte teljesen leépültek azok az intézmények, amelyek az ő ellátásukkal, gondozásukkal foglalkoztak, így már csak hozzánk fordulhatnak segítségért.”

„Nagyon sok pszichiátriai beteg, szenvedélybeteg jut el hozzánk” (Fotó: Bankó Gábor)

A fapadon lévő emberek többsége idős vagy középkorú, de önként ajánlkozó beszélgetőtársam, Zoltán ránézésre nem több harmincnál. Azt mondja, a napokban jött vissza Bécsből, ahol jó munkája és szép fizetése volt. „Mentőápoló segédtiszt voltam, de aztán jött a létszámleépítés, és haza kellett jönnöm – magyarázza hadarva a sötét hajú, folyton ide-oda tekintgető férfi. – Kazincbarcikáról mentem ki, kénytelen voltam, mert ott nem volt normális, rendesen fizető munka. Otthon két szép gyerekem van, meg az elvált feleségem, az utolsó fizetésemet egy az egyben elküldtem nekik, aztán felutaztam Salzburgba, hátha ott találok valamit. Bejártam az egész várost: semmi, úgyhogy amint tudtam, visszajöttem Pestre, hátha itt szerencsével járok.”

Zoltán azt mondja, Ausztriában sokkal jobb a hajléktanok helyzete, mint nálunk. „Amikor Salzburgból visszafelé leszálltam a vonatról a bécsi pályaudvaron, azonnal kiszúrt a karitász. Rögtön odajöttek hozzám, kérdezték, miben segíthetnek, mondom, mennék tovább Pestre, de vonat ma már nem jön, és nem tudom, hol fogok aludni. Nosza, beültettek egy mikrobuszba, és elvittek egy menhelyre – ők így nevezik, de inkább olyan, mint egy szálloda –, kaptam enni, inni, még egy jó bögre kávét és két doboz cigit is adtak.”

„Akármilyen jó az ellátás, itt nem lehet sokáig kibírni” (Fotó: Bankó Gábor)

Amikor megkérdezem, tervezi-e, hogy az ünnepekre hazautazik a családjához, csak a fejét ingatja. „Majd telefonálok. Szeretném látni a fiamat meg a lányomat, de inkább fent maradok, és megpróbálok állást találni. Tudom, hogy karácsony lesz, de most a munka az első: mert ha az nincs, akkor őket sem tudom támogatni. Jó lenne egy olcsó munkásszállót találni. Itt most nyugi van, és tényleg rendesek a szocmunkások – mutat körbe a melegedőn. – De akármilyen jó az ellátás, itt nem lehet sokáig kibírni.”

Farkas Barnabás szerint a szállón alig változott valami, amióta októberben életbe léptették a „közterületen való életvitelszerű tartózkodást” büntető törvényt. „Persze, ilyenkor, télen többen vannak a hajléktalanszállókon, melegedőkben, mint máskor, de ez inkább a hidegnek tudható be. Eleve tudni lehetett, hogy a rendvédelemnek nem lesz ereje, kapacitása, kedve ahhoz, hogy megpróbálja betartatni ezt az új jogszabályt. Tény, hogy a belvárosból – a Deák térről, a Kálvinról, az Astoriáról – egy időre eltűnt a hajléktalan emberek egy része, de ők sem szívódtak fel, csak átvonultak a külső kerületekbe.”

„A belvárosból eltűnt a hajléktalan emberek egy része, de ők sem szívódtak fel” (Fotó: Bankó Gábor)

P. Sándor huszonöt éve van az utcán. „Katona voltam Kiskunfélegyházán, oda is nősültem, hetvenhétben avattak őrmesterré. Négy évig voltam állományban, aztán az »egészségügyi állapotomra való tekintettel« leszereltek, miután motorozás közben elgázolt egy ürge. Én Kisbabettával voltam, ő meg Zsigulival, nem sok esélyem volt, hogy épségben megússzam a nagy találkozást. Hát, nem is úsztam meg, koponyatöréssel, agyzúzódással és combnyaktöréssel vittek kórházba, alig tudtak kihozni a kómából. Azóta nem is tudom kinyújtani a kezem – mutatja. – A bal lábam meg fél centivel rövidebb, mint a másik.”

Sándor sok sorstársához hasonlóan azt mondja, a családja forgatta ki a vagyonából. „Miután kilencvenháromban meghalt az édesapám, a nővérem addig duruzsolt anyunak, isten nyugosztalja szegényt, amíg a nevére íratta a Mester utcai, két szoba-összkomfortos lakást – mondja. – Én meg mehettem az utcára. Persze, nem tagadom, én is tettem érte, hogy ilyen helyzetbe kerüljek; egy ideig albérletben laktam, lett volna lehetőségem, hogy megkapaszkodjak, de nem sikerült. Azóta ki-be járok a kórházba, épp a múlt héten engedtek ki a Bajcsyból, mert megint előjött az orbánc a lábamon. Ilyenkor alig tudok lábra állni, hideglelésem van, igaz, épp azelőtt jöttem ki a zuhanyból, hogy maguk megjöttek. Sajnos, itt csak hideg víz van, úgyhogy sportosan intéztem a mosakodást.”

„Hogy milyen lesz a karácsony? Szomorú lesz, sírni fogok” (Fotó: Bankó Gábor)

Az idős férfi azt mondja, amióta édesapja meghalt, nincs kire számítania. „Mi nem úgy voltunk, mint apa a fiával, hanem mint haver a haverral. Nagyon szerettük egymást. Fiatalkoromban, amikor tisztes iskolába jártam Nyíregyházán, minden héten leveleztünk egymással. Írtam neki, hogy »Kedves apu, ha küldesz csomagot, a csirke lábát jól kösd össze, nehogy felrúgja a borosüveget, és elázzon az ötszázas!«. Érti ugye? – kérdezi hamiskás mosollyal. – Akkoriban mindig éhes voltam, szerettem a jó itókát, és az ötszázas volt a legnagyobb pénz. Ő meg visszaírt: »Kedves fiam, a leveledet, amiben pénzt és csomagot kértél, nem kaptuk meg, küldeményt ne várj.« De azért mindig jött a csomag” – nevet.

Sándor azt mondja, ilyenkor, karácsonytájt különösen rosszul viseli az egyedüllétet. „Hogy milyen lesz a karácsony? Szomorú lesz, sírni fogok. Mi mást tehetnék, ilyenkor mindig eszembe jutnak az elhalt szüleim, meg a harminckilenc éves lányom, aki le se szarja a pofámat.”

Ha pénzzel, adománnyal vagy az adód 1 százalékának felajánlásával te is szívesen támogatnád az Oltalom Karitatív Egyesület munkáját, látogass el a weboldalukra.