Szegény a magyar, de karácsonykor muszáj ajándékozni (?)

Állok a hipermarketben csütörtökön este 6 órakor, a kosaramban az esti vacsora és néhány tartós fogyasztási cikk. Mögöttem egy néni, kezében két zsömlével és felvágottal, szemem sarkából látom, ahogy a pénzét számolgatja a nyitott pénztárcában. Nem, nem a papírpénzeket.

Az európai életszínvonalat tekintve Luxemburg vezeti a „gazdagságlistát”, az EU-átlag 132 százalékát mondhatják sajátjuknak (az egy főre jutó fogyasztás alapján), míg a felsorolás másik végén Bulgáriát találjuk a maga 54 százalékával, alig lemaradva a magyar átlagtól.

Nyakunkon a karácsony, csillognak a hópelyhek a reklámokban és az áruházak dekorációin. Izgatottság, várakozás és a végsőkig felfokozott hangulat, bármerre nézünk. Bámuljuk a tévé képernyőjén, ahogyan fülig érő mosollyal, szép ruhában, hegyekben álló ajándékhalmok és óriási, feldíszített karácsonyfák előtt ölelik egymást a családtagok. Mert adni jó. Kapni jó. Hasonlítani vágyunk erre a csodálatos képre, hogy érezzük:

a mi életünk is olyan, mi is képesek vagyunk a családunknak biztosítani azt, amilyen vágykép tükröződik a médiában.

De mit és mennyit? Gondolkodni alig kell, máris jön a válasz: csak találd ki, és megmondjuk, hol veheted meg! Tényleg csak a szándékon múlik?

Egy hibátlan világban (Profimedia)

Mit tegyen az, aki örül, ha aznapra az átlagos hétköznapoktól kicsit eltérő vacsorával lepheti meg a szeretteit? Mondjuk a napi csirkeszárny-pörköltet leválthatja egy babgulyással. Egészen egyszerűen lehetetlen, hogy ne legyen más az a nap. Szent karácsony ünnepén kizárt, hogy ne vásároljunk. Ha nem ajándékot, akkor ételt. Lehetőség szerint sokat mindenből, hiszen az ünnep napjai határtalan mennyiségű evés nélkül mit sem érnek. Ilyenkor a munkaadók is adakozók, és a szociális támogatások is víg időszakot ígérnek. Egészen pontosan ez azt jelenti, hogy a cégek előre kifizetnek némi januárban esedékes juttatást, aminek a dolgozók nagyon örülnek, hiszen így még többet vásárolhatnak karácsony közeledtével. A családi pótlékot és más szociális járandóságokat is „megelőlegezik”. Bíznak abban, hogy így mindenkinek örömöt és megelégedettséget okoznak majd ezzel.

Ekkor aztán ellepik a boltokat a vásárló tömegek, és a legszegényebbek is megtölthetik kocsijukat mindazzal, amire tényleg vágynak.

Hiszen ez a pénz ma van, ez biztos. Nem gondolunk a holnapra, és megint csak várakozással tölthetjük az időt a következő utalásig, vagy leshetjük a postást az utca végén. Tapasztalt, szegénységgel foglalkozó szakemberek, szolgálatok ilyenkor már vésztartalékokat képeznek, hogy a januárban kevés pénzzel maradottakat életmentő támogatásokban részesítsék.

És ha mindez nem lenne elég, ott kiabálnak a bankok, jobbnál jobb hitelajánlatokkal bombázva a vásárolni és ajándékozni vágyókat. Soha jobb alkalom, ennél kedvezőbb nem lesz! Elég, ha csak januárban, netán februárban kezdjük fizetni a részleteket! Egy nagy levegővétel kíséretében alá is írják sokan a papírt, de hamar el is felejtik a kicsit lenn, talán a bal oldali bordaív mellett érzett szorongást, és rohannak megvásárolni az álmaikat. Fanninak gitárt, Krisztiánnak nagyobb okostévét. Nagyinak masszázsfotelt. Még újra megjelenik az apró sóhaj, amikor az áruház polcáról leemeljük az áhított ajándékot, de erről már csak nagyítóval vizsgálva tudnánk megállapítani, hogy a vágy teljesülése, vagy tényleg az elkövetkezendő terhek nagysága miatt hagyta el a szánkat. Bizonytalanságot vagy a jövő évi sorakozó számsorokat töröljük a gondolatainkból. A legfontosabb ebben a pillanatban mindenki öröme, hogy a családunk együtt legyen, és abban a percben mindenki boldoggá válhasson.

A tárgyak, amiket így megszereztünk, később néha vádlón lesnek ránk, és a bankszámlánk karcsúsodása még hónapokon át kísért majd, de megérte. Tényleg?

A szeretet, amit érzünk, amikor családtagjainkra pillantunk a feldíszített fenyőfa alatt, szinte megismételhetetlennek tűnik. Azért a bosszankodás, amikor a gubancos karácsonyfaizzót kihalásszuk, és hárman háromfelé húzzuk, a felismerés, hogy a tavalyi karácsonyfatalpat kidobtuk, és egy szál csillagszórót se tudunk felmutatni, persze felülírhatja ezt, de utólag a vacsoraasztalnál jót nevetünk rajta.

Most akkor ki a szegény? Aki karácsonykor is számolgatja, hogy mire, mennyit tud áldozni és inkább egy fantasztikus narancslekvárt készít karácsonyra, vagy aki hatalmas bevásárlókocsit tologat, dugig ajándéknak szánt dolgokkal és élelmiszerekkel, de egy virtuális kártyát szorongatva. Vagyis van is az a pénz, meg nincs is. „Okosba” megoldjuk, aztán lesz, ami lesz.

Az európai fogyasztási statisztikákban jól látszik a karácsonyi bevásárlási láz is. Mindennel együtt ennyi. Ha az utolsó pénzeinket vagy a hitelpénzeinket is belevesszük, akkor is. Nem, ez nem csillog. Próbáljuk megvásárolni az érzelmeket? Mondjuk csak nyugodtan ki, hogy részben igen, még ha fáj is ezt leírva látni.