nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Erre tanított meg egy kétéves kislány monoklija

Erre tanított meg egy kétéves kislány monoklija

Az önkéntes munka sokat ad mindkét félnek. Erről írt Rácz Sarolta, aki sokáig egy anyaotthonban segített – hetente egyszer. És egy egész társadalom problémáival szembesült.
K.Zs.
f Ajánlom

A kétéves Adrienn jobb szeme alatt feltűnő monokli ékeskedett. Ennek ellenére a kislány vidáman és mosolygósan készítette a babakonyhában a plüsszsiráf ebédjét. A játszószobában jöttek-mentek az emberek. Adrienn édesanyja, Kata minden ajtónyitásra felpattant, és ideges magyarázatba fogott az érkező felé (aki akkor még csak fél lábbal volt a helyiségben) arról, hogy nem tudja miként keletkezett a csúnya sérülés a gyerekén. Nem előzmény nélkül érezte magát kínosan. Délelőtt orvoshoz vitte a kislányt.

A „doktor néni” köszönés helyett azzal indított, hogy „talán nem így kellene nevelni a gyereket!”

Katával és Adriennel egy hét múlva találkoztam megint. Az édesanyja, amint meglátott azonnal, szinte kényszeresen számolt be arról, hogy az orvosnál megállapították: a kislány szeme alatt valamiféle ártalmatlan gyulladásból kifolyólag elpattant egy ér, ez okozta a csúnya bevérzést. Nem lett kimondva, de mindketten tudtuk: Kata félt, hogy gyanúban marad. Prezentálni akart: ő nem ütötte meg a kislányt, ő nem gyerekbántalmazó. Még nekem is bizonygatni akarta ezt, pedig egy percig sem gondoltam erre. Sőt, már az elején elmeséltem neki, hogy a fiam is szerzett már magának monoklit a szeme alá egy szerencsétlenül sikerült biciklis esés során.

Katát és Adriennt egy Pest megyében működő anyaotthonban végzett önkéntes munka során ismertem meg. Hetente egy délelőttöt töltöttem ott, alapvetően a gyerekekkel foglalkoztam. Az anyák oroszlánrésze értelemszerűen egyedülálló volt. Szükséges volt néha valaki, aki játszik a gyerekükkel, amíg ők ügyes-bajos dolgaikat intézik, házimunkát végeznek, vagy egész egyszerűen csak élvezik, hogy egy-két órára csend és nyugalom veszi körül őket. Szerettem oda járni, bár olykor-olykor (amikor négy-öt kicsit is rám bíztak) voltak kemény pillanatok is. De rengeteg tapasztalattal és pozitív élménnyel lettem gazdagabb. Alapvetően bölcsődés korú gyerekekre vigyáztam. Egyértelműnek látszott, hogy mindegyikőjük élete súlyos terhekkel indul, finoman szólva sem ideális helyzetbe születtek bele. Néhányukról konkrét dolgokat is tudtam. De semmi nem látszott rajtuk.

Ugyanolyanok voltak, mint bármelyik hasonló korú gyerek. Szerették, amikor játszottak velük, néha sírtak, néha kapaszkodtak az anyjukba, hol nehezebb volt velük, hol könnyebb.

Aztán egyre több nővel beszélgettem. Kezdetben csak tipikus „anyukás” témák kerültek elő a bölcsődei beszoktatásról, a hozzátáplálásról vagy a naprend kialakításának nehézségeiről. Idővel jöttek a „keményebb” történetek. Meséltek a gyerekük apjáról, aki elől elmenekültek, vagy aki épp börtönben van. Nagyon ritka volt, hogy a kicsik másik szülője bármiféle formában jelen legyen az alapvetően anyára és gyerekre redukálódott család életében. Egyre több, számomra sokkoló élethelyzetet ismertem meg. Legalábbis számomra az volt, amikor egy tizennyolc éves, kétgyerekes lány teljes nyugalommal és természetességgel elmesélte, hogy két kisfiának apukája már megint börtönben van késelésért. Másik lelkesen számolt be arról, hogy hamarosan kiköltözhet, mivel a párja nemsokára szabadlábra kerül. Azt is megtudhattam, hogy verekedésért ült pár évet, de ez előnyként és pozitívumként volt feltüntetve az anyuka olvasatában, hiszen így jó esélyekkel folyamodhat munkáért egy bizonyos őrző-védő céghez, ahol – állítólagosan – előszeretettel alkalmaznak olyat, akinek priusza van. Vigyáztam úgy gyerekre, hogy tudtam: az anyuka bírósági tárgyalásra ment. A családfő megkéselte őt, ez volt a közvetlen előzménye annak, hogy az otthonba menekült.

Egy idő után az a képzet alakult ki bennem, hogy ezek a lányok, nők egy dologgal biztosan nem rendelkeznek: jövőképpel. Időnként finoman rákérdeztem a terveikre, stratégiájukra, elképzeléseikre arról, hogy miként rendezik az életüket. Ilyenkor (nagyon kevés kivételtől eltekintve) egy dolog került elő menetrendszerűen: egy másik anyaotthon. Nem csoda, ezekben az intézményekben ugyanis másfél évet lehet maradni, utána át kell adni a helyet a hosszú-hosszú várólistán a következőnek.

(Profimedia)

Az első másodperctől tisztában voltam azzal, hogy – bizonyos körülmények esetén – bárki lehetne ezeknek a nőknek a helyében. Minden bizonnyal (mindenki máshoz hasonlóan) ők is hoztak rossz döntéseket életük folyamán. Több mint valószínű, hogy a nem megfelelő férfival álltak össze (nem igazán hiszem, hogy létezik olyan nő, akinek nincs legalább egy, hatalmas tévedésként számon tartott „ex” az életében). A különbség az, hogy másoknál létezik védőháló. Egyrészt szülők, rokonok, barátok képében, másrészt iskolai végzettség, piacképes munkahelyi tapasztalat, saját lakás vagy félretett pénz formájában. Van kibe és mibe belekapaszkodni az újrakezdéshez. Ezeknél a nőknél pont ez hiányzott. Egyikük pár hónap után visszaköltözött két gyereke bántalmazó apjához. Huszonkét éves volt, az érettségit letette, de a megkezdett OKJ-s tanfolyamot már nem tudta befejezni, mert „becsúszott” az első baba. Összeköltöztek a fiúval, megszületett a kislány, akit nem sokkal később egy másik követett. A kapcsolat időközben egyre inkább megromlott. Ezen a velük együtt élő, első pillanattól ellenséges anyós csak tovább rontott.

Az áldatlan állapotoknak a lány úgy vetett véget, hogy a kisebbik gyerekkel elmenekült az anyaotthonba. Szerette volna magához venni a nagyobbat is, de a másik fél még a találkozást sem engedte vele.

A kislányt ez annyira megviselte, hogy pszichiátriai gondozás alá került. Ekkor az anyuka nem bírta tovább, csomagolt, és költözött vissza a huszonhat négyzetméteres lakásba a bántalmazó párjához és az anyóshoz, akivel egy kiskanál vízben meg tudták volna fojtani egymást. „Most mit tudok csinálni?” – tette fel nekem a költői kérdést. Nem válaszoltam rá, és persze ő nem is várta el. Ha olyan szülei lettek volna, akit tárt karokkal várják őt és a két unokát, vagy lehetősége lett volna valami „menő” munkát kapnia, akkor nem került volna kényszerpályára.

Hallgattam ezt és a sok más ehhez hasonló történetet. Aggyal felfogtam, értettem őket, de Kata kislányának monoklija fordulópont volt. Szabályszerűen megterhelőnek éreztem. Kata szemmel láthatólag azt feltételezte mindenkiről, aki élt és mozgott, hogy kapásból azt gondolják róla: veri a kislányát. Annak ellenére, hogy szemmel láthatólag felelősségteljes és szerető anya volt. Ennek ellenére kényszeresen próbálta lemosni magáról a gyerekbántalmazó stigmáját. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor ténylegesen átéreztem a helyzetüket. Akkor esett le, hogy a sok szabad szemmel látható probléma: az apa hiánya, a lakhatás, a munka, az anyagiak mellett még magukon cipelnek egy hatalmas problémát. Azt, hogy a világ nem tekint rájuk teljes értékű, komolyan vehető anyaként, teljes értékű emberként. Eleve feltételeznek róluk nagyon sok mindent. Általában azt, hogy képtelenek saját maguk irányítani az életüket.

Nem sokkal az eset után az egyik nő félénken megkérdezte tőlem, hogy miként öltöztesse fel a kisfiát, akivel a játszótérre indult. „Ezt te tudod a legjobban, te vagy az anyja” – válaszoltam neki. A meglehetősen fiatal, nyolc osztályt végzett lány megdöbbent, azt hiszem (vagy hinni akarom) nagyon jól esett neki az, amit mondtam. El tudom képzelni, hogy életében először kapott jelzést arról, hogy képes jó döntést hozni a kisfiával kapcsolatban. Attól kezdve a zsebemben volt egy „varázsmondat”, amivel hidat tudtam építeni az otthon lakói és magam közé. Azt hiszem, ez az üzenet, amivel a legtöbbet lehet segíteni rajtuk.

Rácz Sarolta

Megosztás Facebookon