„Az egyik fél átver, a másik meg szemet huny – elég sok házasságban ez történik.” – Monogámia helyett poliamoria?

Poliamoria – egyre többen ismerik a szót, de azért magyarázd el, kérlek, pontosan mit jelent.

Lemondás és szenvedés vagy megcsalás és szenvedés. Az emberek többsége eddig nagyjából ezt a két „megoldást” találta arra az élethelyzetre, amikor tartós kapcsolatban megkíván mást, vagy beleszeret másba. Ám mindkettő fájdalmas. A poliamor személyek szakítanak ezekkel a kényszerállapotokkal, és azt kérdik, miért ne kötődhetnének egyszerre több emberhez intim módon.

Ezt eddig nyitott házasságnak hívtuk.

Kicsit más a kettő. A nyitott kapcsolatban a partnerek általában abban egyeznek meg, hogy csak szexuális kapcsolatot kezdhetnek másokkal, szerelmit nem. A poliamoria esetében azonban több szerelmi kapcsolat működik egymás mellett, vagyis itt a lelki sík a lényeg, nem a testi kapcsolat.

Ha együtt élek valakivel, beleszeretek másba, és nem szeretnék lemondani róla, az általában a kapcsolat végét jelenti, nem?

Épp ez lenne a cél: hogy ne kelljen emiatt felrúgni házasságokat. Vagyis ilyen értelemben a poliamoria nem a házasság ellen van, hanem épphogy védi azt. Nem a monogámia alternatívája, hanem a megcsalásé és a válásé. De valójában csak egy létező jelenség tisztába tételéről, etikus síkra tereléséről van szó.

Rekvényi Katalin

Hogyan lehet etikus az, ha a férjem, feleségem mellett mással is randevúzom?

Úgy, hogy elmondom neki. Sőt a legjobb, ha eleve úgy köttetik a kapcsolat, hogy a felek ezt megbeszélik. És akkor nem az történik, hogy a másik háta mögött, őt becsapva kerül sor ilyesmire, hanem az illető megpróbálja valamilyen módon beemelni a kapcsolatába, de legalábbis amellett megélni az új érzelmet.
Ma sokan, akik monogámnak tartják magukat, valójában szériális monogámok. Ez annyit jelent, hogy egyszerre csak egy ember van az életükben, viszont problémaként érzékelik azt, ha a szenvedélyes érzelmek elmúlnak, és ilyenkor új partnert keresnek. Igaz, nem csalják meg a párjukat, csak éppen mindig „lecserélik”. Valójában a szerelembe szerelmesek. Azt kell mondjam, ez nem igazán érett hozzáállás, sőt ha gyerekek is vannak, a következmények katasztrofálisak lehetnek.

Elég kevesen vannak a poliamorok. Inkább tűnnek meg nem értett kisebbségnek.

A felvállaltan poliamorok még kevesen vannak, viszont rengetegen élnének így szívesen, csak félnek a megbélyegzéstől. Persze nem akarom elvitatni, hogy léteznek emberek, akik képesek negyven, hatvan éveket leélni egymás mellett, és közben nem vonzódni soha másokhoz, de szerintem ez a legritkább.

A kutatásokból mi derült ki? Az így élők joggal félnek a megbélyegzéstől?

Igen, ma ez abszolút normaszegésnek számít. Mert Magyarországon az a norma, hogy egy embert szeretünk, csak azzal szerelmeskedünk, és őszinték vagyunk. Minél több hiányzik ebből a három elemből, annál inkább elítélik az adott csoportot. Így nálunk leginkább a megcsalást nézik rossz szemmel, utána a swinger életformát, végül a poliamoriát. A többség az utóbbit fogadja el leginkább, mert azt mondják: igaz, hogy ők mással is viszonyt építenek, de legalább őszintén elmondják.

Ehhez képest elég elterjedt gondolat a „ha nem tudom, nem fáj”.

Ez így van. Volt egy kliensem, akinek szeretője volt, és megkérdeztem tőle, szerinte a férjének is van-e valakije. Azt válaszolta, hogy nem tudja, de nem is akarja tudni. Talán még ez is beleférhet az etikus poliamoriába: a házaspár abban egyezik meg, hogy lehet mondjuk egy-egy „szingli” napjuk a héten, de nem kívánnak tudni egymás dolgairól. Azért mégiscsak más ez így, előre megbeszélve, mint ha az egyik fél átver, a másik meg szemet huny. Pedig elég sok házasságban ez történik.

Ennek nincs előnye szerinted?

Szerintem ha mély alapjai vannak egy kapcsolatnak, akkor az őszintétlenség sosem lehet előny. Azzal nem védjük a másikat, ha próbálunk az ő fejével gondolkodni. Tekintsük felnőttnek, becsüljük meg annyira, hogy dönthessen az őt is érintő kérdésekben – egy külső viszony ilyen. Ha pedig a másik fél szempontjából nézem: miért is nem akarja tudni, milyen a párja valójában? Mert magát félti. A másik ember csupán különböző használati funkciókat – például érzelmi, fizikai vagy anyagi biztonságot nyújtót – tölt be mellette. Ezt érzi fenyegetve, amikor felbukkan egy harmadik személy, és ezért kényszerít kereteket a másikra. Azonban ez önző, birtokló viselkedés, amiben a másik igazából nem számít.

Ha a másik igazából számít, akkor a partnere miért nem mond le egyéb élményekről a kedvéért azért, hogy ne okozzon fájdalmat?

Nem látom értelmét a lemondásnak. Olyan ez, mint mikor második gyereke születik az embernek: nem merül fel, hogy az előzőt ne nevelje tovább, sőt, az első időszakban is igyekszik rá is odafigyelni. De barátunk sem csak egy lehet, és tudjuk, hogy butaság féltékenynek lenni egy másik barátra.

Talán a mélység, a közelség lehet a különbség: akivel a tested is megosztod, ahhoz általában érzelmileg is jobban kötődsz – már ha nem kimondottan szexuális kapcsolatról van szó.

Ez igaz lehet, mindazonáltal az evolúciós pszichológia szerint az ember úgynevezett mérsékelten monogám faj. Közelebb áll ahhoz, hogy egy társ mellett kötelezze el magát, de közben vágyik az élményekre is. Ez a baj: két nagyon fontos mozgatórugónk van az életben – amely vágyak kielégítését az emberi kapcsolatainktól is elvárjuk –: biztonságérzet és izgalom. Sajnos hosszú kapcsolatban a kettő sokszor egymás ellen dolgozik. De nem tagadom: találkoztam már „genetikailag” monogámnak tűnő klienssel is.

Van arról valami tapasztalat, hogy általában kik élnek így?

Elég vegyes a kép. A magyar poliamor közösségben tizenhat éves a legfiatalabb tag, és hetven a legidősebb. Azt gondolnánk, hogy többségük férfi, de ez nem így van. A nőket is ugyanannyira érdekli ez, sőt, nyugaton jellemzően nők a poli közösségek vezetői. Ez egy nagyon emancipált, egyenrangú kapcsolódási forma, nem meglepő, hogy vonzza a felvilágosult nőket, akik képesek kiállni a jogaikért és kifejezni a szexuális és kapcsolati igényeiket. Közös tulajdonságot egyébként egyetlenegyet találtak a kutatók: ezek az emberek az élet más területein is nyitottabbak, élménykeresők, kíváncsiak.

És a kapcsolatok nem mennek rá erre a nagy élménykeresésre? Értem, hogy azzal a szándékkal indulnak, hogy egy szerelem kedvéért nem dobják el az addigi életüket, de azért a szenvedély képes ezeket a fogadkozásokat megváltoztatni.

Ez egy érdekes dolog a poliamoroknál: nem dimenzionálják túl a szerelem érzését. Ők „új kapcsolati energiának” hívják, és tisztában vannak vele, hogy csupán egy „hormonkoktél” játéka. Szükséges is, hogy a lendület alábbhagyjon; nem lehet folyamatosan ilyen hőfokon létezni, úgyhogy a kapcsolatok inkább baráti szövetségek. Ettől még tény: sokan félnek a szerelemtől, mert az beláthatatlan dimenzió, de szerintem csak akkor rombol, ha eleve van egyfajta elhidegülés az eredeti kapcsolatban.

Valahogy úgy képzelem, hogy ha intim viszonyba kerülök valakivel, akkor ez a közelség „otthon” megszűnik.

Érdekes, de a szex nem feltétlen tűnik el az alapkapcsolatból. Előfordul, hogy ellenkezőleg: megélénkül. Persze rengeteg kimondatlan szabályt kell betartani. Például odafigyelni minden résztvevő érzelmeire, tartózkodni a hasonlítgatástól – hiszen nem fair összemérni valakit a mindennapjainkból olyannal, akinek csak két órára kell vonzónak lennie. Fontos tudni, hogy a kapcsolatok nem riválisok: mind a maga helyi értékén érvényes. Ettől még persze megjelenhet a féltékenység, de ha megvan a szeretetkötelék, nem érdemes jeleneteket rendezni, úgyis minden vissza fog épülni. Ebben a közösségben is láttam kríziseket, de ezek majdnem mindig építőek voltak.

A szeretettel nem jár együtt óhatatlanul a féltékenység?

Nagyon nem. Inkább egy szükségtelen, romboló és önző érzelem, ami általában táplálkozik valamiből, például gyermeki félelmekből, emlékekből, mondjuk a testvérféltékenységből. Amikor egy poliamor ember féltékeny, akkor megpróbál mögé nézni ennek az érzésnek: mitől is félek valójában? Igazi önismereti út.

Létezik egyáltalán megcsalás a poliamoria világában?

Hogyne. Csak nem a szexhez kötődik, hanem ahhoz, ha a kapcsolat etikai, bizalmi alapja sérül. Vagyis ha a másik fél megszeg valamit, amiben a kezdetekkor megállapodtak. Mondjuk elhallgat fontos dolgokat, vagy nem használ óvszert, amivel veszélyezteti a párját. 

És… mi a helyzet veled?

A jelenlegi párommal poliamor beállítottságúak vagyunk. A kapcsolatunk legelején, két éve meg is beszéltük, hogy nyitottak leszünk, de mégsem fordul elő semmi. Egyszerűen nem abban a periódusban vagyunk. Azelőtt a férjemmel hét évig éltünk nyitottan. Neki egyszer volt kalandja, én egyszer voltam szerelmes. Ezek a helyzetek jó lehetőséget teremtettek arra, hogy észrevegyük, mi hiányzik a kapcsolatunkból, mire kéne odafigyeljünk. Tudod… a monogámiában arra szövetkezünk, hogy csak mi vagyunk egymásnak, és úgy érezzük, ha ez borul, az már baj. A poliamoriában viszont arra, hogy mindig társai leszünk egymásnak, mindent megbeszélünk, és őszinték leszünk.
Gyakran jönnek hozzám párok konzultációra. Sokszor akkor, mikor már baj van, mikor kiderült egy megcsalás. Az az igazság, hogy a monogám kapcsolatban a felek túlságosan magas elvárásokkal élnek, hiszen egyetlen embernek kellene minden szerepnek megfelelni. Legjobb barát, szerető, anya, élettárs, háziasszony, családfő… beleszakadnak. Egy másik embernek nem az a funkciója, hogy a te összes igényedet kielégítse! Elég, ha jóban tudtok lenni, bármi történjék is.

Felnőttdolgok címmel folyamatosan zajlik egy előadássorozat a témában a budapesti Lurdy-házban. A következő részt Párkapcsolati játszmák – játszmák a párkapcsolatokban címmel lehet meghallgatni november 22-én Lantos Mihály egyetemi oktatótól. Majd december 13-án dr. Perintfalvi Rita teológus ad elő: Bűnös vagy mégsem? A szerelmek sokféleségének etikája címmel.