„Ez a meló szerintem sok egy gyereknek” – egy kamaszlány nyílt levele a szüleihez

Kedves Szüleim!

Igen, néha nem az igazat mondom.

Ami általában azért van, mert valahogy arra kényszerülök, hogy hazudjak. De nem azért, mert egy sunyi, kétszínű szarkeverő vagyok, hanem csak egyszerűen azért, mert nem mindig szeretném, ha ti, felnőttek belelátnátok a világomba. Vannak titkaim, de kinek nincsenek? És ha folyton faggattok, titkolózni, és ha rákényszerítetek, egyre inkább hazudozni fogok.

És tudom, sokszor rosszul esik nektek, hogy nem veletek beszélem meg az érzelmi életemet. De higgyétek el, van pár olyan dolog az életemben, amit tulajdonképpen senkivel sem akarok megbeszélni. Csakis magammal.

Nekem sem jó, hogy hazudnom kell néha.

Csak tudom, hogy ezzel elkerülhetek egy csomó konfliktust. És ha hiszitek, ha nem, én tényleg nem akarok rosszat, és tudom, mi a helyes és mi az, ami nem annyira. De szeretnék saját magam megtapasztalni mindent. Szeretnék saját véleményt kialakítani, de azt csak úgy tudok, ha nem ti mondjátok meg mindig, hogy melyik a legkönnyebb, a legjobb vagy a leghelyesebb út. Hát nem pont ti jöttök azzal folyton, hogy önálló gondolkodású emberekre van szükség? Ha nyomoztok, ha üldöztök, ha nem bíztok meg bennem ti, akik eddig a saját példátokkal jártatok előttem, akkor úgyis visszabújok a saját világomba.

Jelenet a Kismadarak című filmből

Az is baj, hogy nem pont azokkal a srácokkal barátkozom, akiket ti választanátok.

Ilyenkor az a szöveg, hogy rossz hatással van rám a barátom. És azt akarjátok elhitetni, hogy amikor róla beszélünk és vitatkozunk, az is miatta van. Meg miatta mondtam csúnyát, miatta kaptam egyest, miatta jöttem haza későn. Pedig ő nem beszélt rá semmire. Sajnálom őt is, és az is fáj, hogy ennyire nem bíztok meg bennem, hiszen nem is ismeritek igazán azt a fiút. Folyton ítélkeztek. Mert mondjuk, kicsit furán néz ki, piercingje van, vagy a szülei nem végeztek egyetemet. Miért nem hiszitek el, hogy nem bűnöző, és attól, hogy máshogy öltözködik, még igenis nagy szíve van?

Úgyis megoldom, ha találkozni akarok valakivel.

De persze be is zárhattok, tilthattok, elvehetitek a telefonomat. Hiszen a szüleim vagytok, megtehetitek, jogotok van hozzá, vagy mi. De mondjátok, mikor vállalhatok felelősséget én a saját életemért? Azt mondjátok, hogy dönthetek, elmegyek-e a kirándulásra a végzősökkel, eldönthetem, hogy ott maradok-e éjszakára. De azt ne gondoljam, hogy nem bírálhatjátok felül a döntésemet, ha nem értetek egyet vele. Mi??! Akkor ennek az egésznek, most tényleg, mi értelme van?

És egyáltalán miért kell, hogy mindenben egyetértsünk?

Nekem is van saját véleményem, ami nem feltétlen egyezik a tiétekkel. De persze tudom, én még gyerek vagyok, nekem még azt kell csinálnom és úgy, ahogy ti, felnőttek javasoljátok nekem.

Na persze. Próbáljak csak máshogy gondolni, máshogy látni. El tudjátok képzelni, mi van, ha nem úgy gondolok valamit a suliban, ahogy a tanár? Még ha azon vannak is néhányan, hogy vállaljuk az álláspontunkat, hogy álljunk ki magunkért, a legtöbb tanár már a testtartásával is azt jelzi, hogy felesleges vele vitatkozni. Szóval hagyjuk, nekem úgyse lehet igazam.

Gyereknek tartotok, hiszen alig hozhatok döntést.

Miközben napi nyolc-kilenc órát vagyok a suliban, este fél hatra érek haza, és akkor még neki kellene állnom tanulni. Ja, és a legviccesebb az, amikor a tanárok azt mondják, hogy mozogjunk egy órát a friss levegőn, mielőtt leülünk tanulni. Hát… őőő… este hatkor a sötétben, a kéményfüstös levegőben? Ez komoly? És egyébként van olyan napom, amikor több órán is dogát írunk, vagyis nem egy-két óra a felkészülés másnapra. Tulajdonképpen csak az utazás közben pihenek valamennyit, ráadásul reggel fél hatkor kelek, hogy elérjem a korábbi buszt, így is alig érek be a suliba. Persze, tudom, szívás falun lakni, de egyébként én nagyon szeretek, és én akartam ide járni, a városi suliba, meg minden, szóval nem panaszkodom. Csak ez a meló szerintem sok egy gyereknek.

Amúgy köszi, hogy hétköznap nem cseszegettek a házi munkával.

Legfeljebb azon szoktatok rugózni, hogy kupi van a szobámban. Amikor dög fáradtan hazaérek, csak annyit szeretnék, hogy kicsit hagyjatok szusszanni. Majd hétvégén elpakolok. Ha hiszitek, ha nem, én sem szeretem a koszt meg a káoszt. Vagyis szeretem, ha rend van és tisztaság, csak ha folyton ezzel piszkáltok, akkor azért sem fogom megcsinálni. Ilyenkor azt érzem, hogy csak a rosszat látjátok, hogy úgysem tudok nektek megfelelni, egy idő után meg már nem is érdekel. Vagyis ha békén hagytok, sokkal jobban fogom érezni magam, ha pedig néha megdicsértek, sokkal lelkesebb is leszek, azt hiszem. Nekem fontos a ti szeretetetek, még akkor is, ha nem mindig tudom kimutatni. Szeretném, ha büszkék lennétek rám, mert én is az vagyok rátok!

Emma