nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Aktuális
„Örülök, hogy hajléktalan lettem, különben nem laknék ilyen szép helyen”

„Örülök, hogy hajléktalan lettem, különben nem laknék ilyen szép helyen”

Gábor drogozott, megjárta a börtönt is, majd végül utcára került. Ma már zöldséget termeszt szemétből épült otthonában.
Tompos Ádám
Tompos Ádám
f Ajánlom

Minden hétköznap délután kiül az Aradi utca és a Teréz körút sarkára egy hullámos hajú, ötvenes, hajléktalan férfi egy fekete kiskutyával és néhány, táblára írt Biblia-idézettel. Ő Gábor, aki ételt és pénzt is elfogad a járókelőktől, de annak is nagyon örül, ha csak leülnek vele beszélgetni. Egyszer így tettem én is, ő pedig meghívott az otthonába, hogy nézzem meg, milyen szép paradicsomot nevel, és milyen szép a szintén fedél nélkül élő szomszédjánál a dinnye is. Először azon döbbentem meg, hogy egy hajléktalan meghívott az otthonába. A paradicsomon és a dinnyén pedig akkor, amikor először ellátogattam hozzájuk, Budapest magára hagyott „éléskamrájához”, a Nagyvásártelephez. A posztapokaliptikus környezet dacára Gábor ugyanis olyan körülményeket alakított ki lakótársaival, hogy ma már sokszor ők adnak másoknak szállást és segítséget.

Hulitka Gábor (Fotók: Neményi Márton)

Sajtos tallér az Éléskamrából

Márk mosolyogva lép be a kapun, a kezében egy befőttesüveg. Mivel egy darabig nem lép el az ajtóból, Patrícia, a kis fekete tacskó folyamatosan ugat. Remek jelzőkutya. De Márk arcáról így sem lehet letörölni a mosolyt.

– Ide nézzen, Gabi bá, mit fogtam a kis pecámmal! – Ekkor veszem csak észre, hogy a befőttes üvegben kavargó zöldes vízben egy kis hal úszkál. – Keszeg – mondja Márk.
– Szegény! Nem sajnálod? – kérdezi Gabi bá, vagyis Hulitka Gábor.
– Nem, hát sok van belőle! – mondja Márk. Közben az ajtókból és lécekből összeeszkábált kalyibájukból előjön a lánya, és telefonjával filmezni kezdi a kétségbeesetten úszkáló halat.
– Sok van belőle? És mi lesz vele? – faggatózik tovább Gábor.
– Meg fog halni. Ott bent, a macska gyomrában – feleli Márk egykedvűen.
– Hát ezért fogtad ki? Ezért hoztad ide? – képed el Gábor.
– A macska szereti a halat.

De nem sajnálod? Ez egy élő lény!

Gábor jelzős szerkezetet használ, nem összetett szót. Érződik a hangjából, a hangsúlyából, hogy úgy hiszi, ebben a formában talán jobban átmegy a mondanivalója. De téved. Márk csak ismétel.
– Hát sok van belőle, Gabi bá!
– Na de emberből is sok van! Akkor pusztuljanak azok is?
Márk nem felel. Bemegy a kalyibába, közben a gyerekek egy szelfit is készítenek a pórul járt hallal. Biztos, ami biztos.
– Jól van, te tudod – hagyja rá Gábor, és elkezd cigarettát sodorni.

Budapest éléskamrájában talált otthonra, ma már másoknak is ő ad szállást

Mindez az elhagyatott csepeli kikötő egykori portásfülkéjének helyet adó toronyépület tövében zajlik le. A portásfülkében két lakrész is van, itt él Gábor és Attila: a kuckóikat egy talált tárgyakból összeillesztett szekrény választja el. Egy gardrób, ha úgy tetszik. Attila rokona, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből felköltözött, építkezéseken dolgozó Márk és családja az épülethez tartozó udvar betonjára tákolt lécodúban lakik, de megesik az is, hogy más hozzátartozók, ismerősök jönnek vidékről szerencsét próbálni a fővárosba – ők ilyenkor a betonon sátraznak.

Budapest éléskamrája

A Münnich Aladár tervei alapján épült, 11 ezer négyzetméter alapterületű Nagyvásártelepet 1932-ben nyitották meg. Fénykorában 400 nagykereskedő tevékenykedett itt, az áru pedig érkezhetett hajón (a kikötő portásfülkéjében laknak most Gáborék) és vasúton is, innen a Budapest éléskamrája elnevezés. A később jelentőségét vesztő, a Nagybani piac 1991-es megnyitásától már csak a kábítószerfüggőket, az illegális gyorsulási versenyek szervezőit és a grafittiseket vonzó telepre nemrég az hívta fel a figyelmet, hogy a visszavont olimpiai pályázat szerint itt épült volna fel 2024-re az olimpikonoknak otthont adó falu.

Egy kőhajításnyira fekszik innen az egykor „Budapest éléskamrájaként” emlegetett Nagyvásártelep, pontosabban a kiégett és összefirkált romjai. Ha nem hajt el zajos kamion a kikötő felé, akkor hallani a Helsinki úton dübörgő autókat és a Közvágóhíd végállomásra beérkező ráckevei HÉV sípolását. Ha pedig koncert van a Budapest Parkban, azt Gáborék kertjében is meg lehet hallgatni.

Most vagyok itt először, odaát éppen telt házas buli megy. Autók állnak mindenhol a környéken, Gáborék lakrésze előtt ugyanúgy, mint a kikötőhöz vezető, szeméttel és gazzal szegélyezett, girbegurba utakon, ezért a senki földjén lakó Gábornak és Márknak be kell mászniuk a kocsik mögé, hogy a tűzcsapból vizet vegyenek. Talált fogóval nyitják meg a csapot, és talált vödörbe folyatják a vizet.

– Volt már, hogy be is vitt a rendőr, mert innen vettük a vizet a főzéshez. De nem lett az ügyből semmi, a nyomozó csak nevetett az eseten. Pláne, mikor mondtam, hogy szerintem nem nekem szégyen ez, hanem annak, aki idehozott. Végül jóra fordult minden.
– Hogyan?
– Úgy, hogy aki bevitt, később már maga szólt, hogy most vegyek vizet, mert egy időre lezárják a kutat.

Mindenük a szemétből és lomtalanításokról származik

A kerti asztalnál ülünk le, ahol hajléktalan vendéglátóm sajtos tallérral és egy konyhai szemetesládában, Duna-vízzel lehűtött jeges teával kínál. Gábor minden egyes cigarettája előtt megkérdezi, hogy nem zavar-e, ha rágyújt, a hamut pedig egy hatalmas, talán éttermi, talán irodaházi tálban üti le. A szemétben találták, ahogy szinte mindent, ami körülvesz minket. Kis ideig hallgatjuk a koncertre várók morajlását, aztán Gábor hozzáteszi:

– Nincs baj amúgy a rendőrökkel, sok köztük a rendes ember. Nekünk is segítenek sokszor.

Valódi? Vagy édes? Inkább hagyjuk

Gábornak akkor is szerencséje volt a „rendes rendőrökkel”, amikor a balassagyarmati börtönben ült. A rács mögött töltött éveket így foglalja össze: nagyon jó volt. És bár meglepő, de ezt is tudja fokozni: szó szerint ugyanezt mondja a nevelőintézetben töltött esztendőkre, mikor a gyermekkoráról kérdezem. Gábor ugyanis a horpácsi Mikszáth-kúriában berendezett gyermekotthonban élt kilencéves koráig. Keresi a szavakat, hogy „valódinak” vagy „édesnek” nevezze a szüleit, akik a kórházban hagyták. Végül inkább nem mond róluk, rájuk semmit, az intézeti évekről kezd beszélni.

Nagyon szerettek a nevelők és a tanárok. Jó diák voltam, kitűntem az írással, az olvasással, minden egyéb mással. A gyerekekkel szinte alig voltam együtt, így volt sokszor olyan is, hogy egy-egy tanár kivitt az ünnepek alkalmával a saját családjához.

Az első emléke is innen való.

– Óvodás voltam. A nevelőotthonban voltunk, és egy kemence mellett zsemléket és cipókat sütöttünk. Hogy mi lett velük, nem tudom. Biztos megettük őket.

Gábor itt felnevet, amit mosolyra cserél, amikor azt eleveníti fel, hogy a horpácsi iskola egyik diákja egyszer hozott házi kolbászt.

–  Jaj, az az íz, az egy élmény volt! Azóta is érzem a számban, komolyan mondom.

„Jó diák voltam, kitűntem az írással, az olvasással, minden egyéb mással. Volt sokszor olyan is, hogy egy-egy tanár kivitt az ünnepek alkalmával a saját családjához.”

Innen nevelőszülőkhöz került, ahonnan tizennyolc évesen jött el. Szüleihez hasonlóan róluk sincs túl jó véleménnyel.

Minden áldott nap éreztem, láttam, tapasztaltam a szeretetlenséget, azt a szakadékot, ami az édesgyermekük és köztem tátongott.

Gábor első munkahelye a sziráki kastély konyhája volt, tanult szakmájában helyezkedett el szakácsként. Később főzött a Balaton mellett is, Győrben pedig egy amerikai étteremnek volt a konyhafőnöke. Közben a helyi evangélikus templomban orgonált is, mert gyerekkorában zenélni is megtanult.

– Szeretek úgy főzni, hogy abban benne legyen a lelkem. Külön odafigyeltem arra is, hogy ez a tálalásban is megjelenjen, és hogy érezze is a vendég.
– Egy amerikai étteremben? Ahol csak hot dog volt, meg hamburger?
– Hogyne. Lehet játszani a salátalevéllel, a paradicsommal, az uborkával, még a ketchuppal is akár. Meg hát ez nem olyan egyszerű hamburger volt, amit csak úgy odatettek a vendég elé – csap a kerti asztalára a hajléktalan, majd kezeivel kinyíló kagylót formáz. – Így volt szétnyitva a megpirított zsemle. Az egyik felén volt a hamburgerhús, a másikon csak a saláta meg egy kis káposzta. Volt vagy nyolcvanfajta. Rengeteget dolgoztam velük. Pláne úgy, hogy ezen a konyhán, ugye, főszakács voltam. Bent voltam hajnali kettőig, négyig, hatra meg már mentem orgonálni, aztán kezdődött minden elölről az étteremben, úgyhogy volt, hogy napokig nem aludtam semmit. Na, ekkor szoktam rá a drogra. Volt rá példa sajnos, hogy bespeedezve mentem orgonálni a templomba.

„Mindig építs, és tégy jót”

A rendkívüli helyzethez egyébként teljesen klisés út vezetett: Gábor jól keresett, és ahogy minden kisebb vagyonnal rendelkező embert, őt is megtalálták a lehúzós barátok. Ezeknek a lehúzós barátoknak pedig történetesen drogra kellett a pénz, és Gábor ebben a közegben gyorsan belecsúszott a kábítószerek világába, mert ahogy ő mondja, „egyszerűen túl jó volt” a hatásuk ahhoz, hogy le tudja őket tenni. Holland fűvel kezdte, aztán jött az LSD, a speed, az ecstasy, a kokain.

– Először csak bulikon csináltuk. Aztán egyre több bulit tartottunk, csak azért, hogy csinálhassuk. A végén már a munkahelyen is be voltam anyagozva, de annyira, hogy nem voltam képes bezárni se az éttermet.

Gábor megjárta az elvonót is, de szerinte azok nem érnek semmit.

Az elvonónak sajnos tökéletesen kifejező a neve: elvon valamit az emberből, amit aztán nem pótol semmivel, így az elvonás után is keresni kell azt a valamit, amit a drog pótolt. Mint amikor a földből kivonják az ásványi anyagokat, de nem tesznek vissza semmit a helyükre, és a föld tönkremegy.

Tönkrement ő is. Győri szakácsévei után került Balassagyarmatra, ahol aztán megjárta a város börtönét is.

Üzenetek. A póló természetesen talált, a feliratát mi fordítottuk le Gábornak – de őt nem is a jópofának szánt szlogenek érdeklik.

Ez sajnos így működik vidéken

Amikor egy későbbi találkozásunk alkalmával újra a balassagyarmati időszakra terelődik a szó, Gábor nagy levegőt vesz, és miközben nekilát cigarettát sodorni, így szól:

– Hú, ezt nehéz lesz elmondani.

Egy nejlonzacskóból veszi ki a dohányt és a füstszűrőt is. Aztán mesélni kezd, menet közben gyakran a zacskó mélyére nézve, mintha onnan olvasná ki a történetet.

– A balassagyarmati evangélikus egyháznál dolgoztam mint orgonista. Az esperes viszont el akart küldeni, mert én rávilágítottam, hogy valami nem stimmel az anyagiakkal. Meg voltam róla győződve, hogy zsebre dolgozik. Három évig zajlott a városban a vita ennek kapcsán, aminek az lett a vége, hogy az esperest elbocsátották, pontosabban nyugdíjazták. Mielőtt elment, odaálltam elé, és elmondtam neki, hogy én nem akartam kirúgatni, mire közölte velem, hogy ennek még nincs vége.

Felhúzott szemöldökkel és ég felé mutató ujjal idézi fel az esperes fenyegetését.

– Végül lefizetett többeket, hogy tanúskodjanak hamisan ellenem, vádoljanak meg kábítószer-terjesztéssel. Ki is jöttek a nyomozók, de se a lakásomban, se a templomban, se a szervezetemben nem találtak drogra utaló nyomot, mert én akkor épp másfél éve nem éltem ilyesmivel. Így aztán azzal vádoltak meg, hogy én adtam el a kábítószert annak a fiúnak, aki drog hatása alatt leugrott a balassagyarmati adótoronyból. Nem tudtam bebizonyítani az ellenkezőjét, mert én egyedül voltam, ők meg… többen. Az is ellenem szólt, hogy az esperesnek nagyon jó barátja volt a Nógrád megyei bíróság akkori elnöke. Ez sajnos így működik vidéken.

Gábor három évig ült Balassagyarmaton, de ahogy a gyermekotthonban, úgy itt is beilleszkedett.

– Ismertem a tiszteket, a börtönőröket és a kapitányt is, és engem is mindenki ismert. Az egyik őrnagy a haverom is volt. Amikor másokat hipiztek (ellenőriztek – a szerk.), vagy csak egyszerűen felforgatták a zárkákat, akkor minket kihagytak. A mi ajtónk vagy legalább a tátikánk (a cella ajtaján lévő kisajtó – a szerk.) egész nap nyitva lehetett, nem csak ebédnél vagy vacsoránál. Akkor mentünk fürdeni vagy telefonálni, amikor akartunk.

Sok a munka, de Gábor előbb-utóbb mindenhol berendezkedik

Odabent ismerte meg mostani lakótársát, Attilát is, aki folytatólagosan elkövetett zsarolás és más erőszakos bűncselekmények miatt ült. Attila védte Gábort az elítéltektől, Gábor pedig védte őt a parancsnokságtól, így jó pár harmincnapos fogdától megmenekült.

– A háromszor három méteres zárkában ez a gyerek mást se tudott csinálni, csak kártyázott. Persze emiatt is védenem kellett, de hát ő ezzel foglalta el magát, én meg azzal, hogy megvédtem. Ezért eleinte mindenki utazott is rám odabent, mert engem gyengének hittek. Csakhogy Attilától meg féltek, mert ugyan nem nagydarab, de ahhoz elég durva és agresszív volt, hogy olyanokat is megverjen, akik már nevet szereztek. Így hát nagyon szépen lezajlott ez a három év – meséli Gábor, aki pont azért nevezi Attilát néha gyereknek, mert annyit vigyázott rá a rács mögött és a börtönévek után. Időközben ugyanis elhatározták, hogy a civil életben is segítik majd egymást.

A börtön után Budapestre költöztek, egy Budafoki úti albérletbe. Ment is minden nagyon szépen úgy négy évig, de aztán Gábor súlyos autóbalesetet szenvedett, két jármű is elütötte egyszerre, úgyhogy fél évig az ágyból se tudott kikelni. Ezt követően pedig egy rövidzárlat következtében a lakás is leégett – ekkor került utcára Gábor, Attila és immár Patrícia, a fekete tacskó is. Miatta, no meg persze a munkásszállókon uralkodó, egy otthont vesztett ember számára kifizethetetlen foglalókban testet öltő farkastörvények miatt aztán nem is találtak helyet maguknak sehol, így az utcára kerültek. Pontosabban először egy Nagyvárad téri lakókocsiba, majd egy pincébe a Budapest Park helyén, de ezek után tényleg eljött számukra is az utca, a padok és a bokrok alja.

– Még csak nem is az volt a legnehezebb, hogy bárhol, bármikor kirabolhattak volna. Az volt nehéz, hogy soha nem tudtuk rendesen kialudni magunkat. Ráadásul mindez májusban történt, amikor későn sötétedik és korán világosodik, mi pedig azért csak szégyelltük magunkat, úgyhogy amikor felkelt a nap, mindig odábbálltunk. De nem hagytuk el magunkat soha, nem engedtük meg magunknak, hogy koszosak és büdösek legyünk. Mosni például a Kopaszi-gátra jártunk. Levetkőztünk fürdőnadrágra, kimostunk, kiterítettük, aztán mikor megszáradt, visszavettük. És már mentünk is tovább.

„Nem hagytuk el magunkat soha, nem engedtük meg magunknak, hogy koszosak és büdösek legyünk”

A szeretet atombombája

A Budapest Parkból bluesosan vonyító gitár szólal meg, amikor Gábor arról beszél, hogy ő ekkorra már tudta: valójában mindig kegyeltje volt az életnek.

– Ezért nem törtem meg sem az intézetben, sem a börtönben, sem az utcán. De csak amikor megtértem, akkor értettem meg, hogy már korábban is megmentett engem az Isten. Mert ugyan korábban is jártam templomba, hallgattam Isten igéjét, adott esetben alá is orgonáltam, de nem hallottam meg.

Gábort egy világjáró nemzetközi közösség tagjai vezették rá, hogy megtérjen, ő pedig úgy gondolta, hogy tulajdonképpen nincs mit veszítenie. 

– Két hétre rá ültem kint egyedül az Oktogonon, és jött a Szentlélek.

Az egyik ismerősöm úgy fogalmazta meg, hogy olyan ez, mintha leöntenének egy vödör szeretettel, de szerintem ez nem elég kifejező. Olyan volt inkább, mintha a szeretet atombombája robbant volna fel bennem, és a lelkemben ennek a tüze áradt volna szét.

És miközben ebből kívülről annyi látszott, hogy ráz a sírás, hatalmas mondatokkal üzent nekem az Isten, hogy hirdessem az igéjét.

Gábor cigarettájával a házi oltárán lévő feszületre mutat, úgy mondja: hála Jézusnak, ő szabad ember.

– Nekem már többé nem fáj a fejem amiatt, hogy mire elég az a pénz, amit havonta megkeresek. De a szabadságnak ára is van. Gondolja meg, amikor én reggelente felkelek, akkor nekem üres a zsebem. Én akkor még nem tudom, hogy fogok-e aznap enni bármit is, vagy majd csak a következő nap tehetem meg.

„Korábban is jártam templomba, hallgattam Isten igéjét, adott esetben alá is orgonáltam, de nem hallottam meg”

De azért ez ritka – ahogyan az is, hogy annyi pénzt kap, hogy több napig ne kelljen kimennie az Oktogonra, hiszen amit hazavisz, azt nem egyedül magára költi: osztoznak rajta a többiekkel a Nagyvásártelepen. Átlagban 3-4 ezer forintot hagynak nála a fekete tacskója és fehér csipkével díszített tálja mellett elsuhanó járókelők. Pontosabban hagytak, mert hát közeledik a hajléktalanokat elzárással fenyegető törvény október 15-i hatálybalépése, ezért Gábor úgy döntött, kevesebb támadási felületet hagy a hatóságoknak, és nem is teszi már ki a kosarát.

Így aztán tényleg nem lehet belekötni abba, amit csinálok, nem? Hirdetem Isten igéjét. Azt csak szabad.

Persze mást is szokott kapni, amihez nem is kell a csipkés tálka, ugyanis a speedes szakácsból lett paradicsomtermesztő hajléktalan az Oktogonnál ugyanúgy belakta magát, mint a Nagyvásártelep árnyékában. Az egyik közeli török étterem gíroszt, a kínai vendéglő tésztát, a pékség kenyeret és süteményt, egy hölgy előrecsomagolt készételt ad neki, a közeli éjjel-nappaliban pedig még azt is megengedik, hogy Patrícia megvárja őt az előtérben. Gábor ilyenkor az Oktogonon mindent hátrahagy. Bibliát, idézetet, bármit.

Néha az arra járók sem csak pénzzel segítenek. Az egyik alkalommal, amikor kint a téren beszélgetünk Gáborral, egy piros lámpát kapott taxiból fiatal srác kiált rám:

– Hallod, bátya! Te, igen, te! Gyere már ide!

Amikor odalépek az autóhoz, a fiú egy doboz mentolos cigarettát nyom a kezembe. Tévedésből vette, és arra kér, adjam át Gábornak. Mégsem dobhatja oda neki olyan messziről.

Gábor szerint ehhez a hatodik kerületi ismertséghez nem kellett más, mint hogy rendes, tisztességes ember legyen. Az meg neki nem nagy feladat. Kilencedik kerületi lakrészük kialakítása, felépítése, belakása viszont nagyon is az volt.

„Abból húztuk fel ezt a csodálatos kis házat, az oltárt, mindent, amit ide, a senki földjére kidobáltak az emberek”

A senki földjén mindig advent van egy kicsit

Esős vasárnap volt, Gáborék olyan helyet kerestek, ahol nem áznak meg, tehát egy újabb városligeti bokor vagy félreeső Margit-szigeti pad szóba se jöhetett. Így találták meg az egykoron portaként szolgáló tornyot, csakhogy hatalmas gaz és szemét fogadta őket. Meg patkányok, „akkorák, mint Patrícia”. Úgyhogy először tényleg a toronyban, annak is a felső szintjén húzták meg magukat.

Talált tárgyak osztálya: Gáborék legjobb lomis fogásai

Aranyozott bútorelem mahagóniból

„Amint megláttam, mondtam, hogy ebből oltár lesz.”

Ajtókból összerakott komposztáló

„Lassan ki lehet venni alulról egy kis komposztot, jó lesz a paradicsomnak.”

Sarokkád

„A gyerekek szoktak benne pancsolni, ha kiöntjük gipsszel a lefolyóját. De ha lesz nejlonunk beteríteni a szerelőaknát, ott is lehet majd hűsölni nyáron.”

A kereszt az oltárról

„Ezt én találtam egy lomtalanításon, egy vastag Károli-bibliával együtt. Mások is kinézték maguknak, mondták is, hogy nem vihetem el. Azt feleltem, hogy akkor odaadom mindenemet, amim van. Volt nálam három szál cigaretta, szerencsére elég volt nekik egy is.”

10 darab Biblia

„Egyszer egy elbontott szálloda romjait hozták ide, azok között találtam őket. Elosztogattam mindet az Oktogonon.”

– Szép apránként kezdtünk építkezni. Abból húztuk fel ezt a csodálatos kis házat, az oltárt, mindent, amit ide, a senki földjére kidobáltak az emberek.

Az első évben szinte éjjel-nappal dolgoztak Gáborék, már hajnali négykor elkezdték a munkát. Az volt a szerencséjük, hogy a közelben egykor egy TÜZÉP működött, onnan hoztak át mindent, amit csak találtak, hogy aztán a gazolással megtisztított területen idővel minden kődarab megtalálja a helyét. Így például a téglákat arra használták, hogy körberakják vele az ágyásukat, ahol ma a paradicsom, illetve paprika és hagyma is terem. Telekszomszédjuk, a néhány méterrel arrébb, egy faajtókból tákolt kuckóban élő Dezső pedig dinnyét termeszt a betonra hordott, erdei homokból és kidobott virágföldből összekevert talajon. Gábor és az ő telke között üres terület húzódik: hamarosan valószínűleg ott is görögdinnye terem majd, de nem eladásra, hanem kínálásra, a vendégeknek.

A hétköznapi életben az elektromos vezetékek védelmére szolgáló műanyagcső Gáboréknál ugyancsak a kertbe került – uborka fut fel rá, és egy adventi koszorú arany-fehér szalagja díszíti, a kompozíció tetején pedig egy műanyag varjú ül.

– A szalagot is találták? – kérdezem egyszer, inkább csak a rend kedvéért, mert Gáboréknál én már elektromos borotvától a kékfestéssel díszített konyharuháig mindenről hallottam, hogy a szemétből van. De ezúttal más a válasz.
– Nem, adventkor mindig csináltatok koszorút.

Így aztán a senki földjén mindig advent van egy kicsit. Meg karácsony és húsvét is, az udvaron álló fáról ugyanis gigantikus, ezüstösen fénylő fenyődíszek és hímes tojások lógnak. Legfelül pedig egy műanyag bevásárlókosárból készült madáretető várja a környék szárnyasait.

„Mikor megláttam, egyből mondtam, hogy ebből oltár lesz”

Mostanában viszont nem nagyon lesz utánpótlás: a Nagyvásártelepet bekerítették és őrzik, úgyhogy nem hoznak már szemetet ide. De nem is tragédia ez, hiszen Gábor úgy fogalmaz: a ház tulajdonképpen készen van. Csak rendet kell benne tartani, és néha ki kell festeni, mert a kályhájuk bizony kormoz. Ez zajlik most: Attila talált zománcfestéket, szerencsére fehéret. Az kerül a vastag falakra és a műanyag álmennyezetre. Egy időben még áramuk is volt, tudtak ugyanis szerezni egy közeli házból – akkoriban egy szintén talált készülékkel tévéztek is. De aztán a szomszédos épület – pont úgy, ahogy a Budafoki úti lakás – zárlat miatt leégett.

Tessék, itt vagyunk

Gáborék egyébként vonzzák a tüzeket: azt, hogy a Nagyvásártelepen mennyi tűz volt, amióta itt laknak, már nem is számolják. Nem csoda, hogy akkor sem esnek pánikba, amikor egyik látogatásom alkalmával jelzem nekik, hogy miközben jöttem, égett odakint a szeméttel teledobált, száraz tarló. Attila kiszalad megnézni, mi a helyzet, és hamarosan mosolyogva tér vissza.

– Már csak parázslik, nem lesz baj – mondja. Persze azért a megkönnyebbülést is hallani a hangjában.

Gábor úgy fogalmazza meg a létformájukat, hogy ahogyan ő is formálta ezt a szeméttelepet, amikor kertet csinált belőle, úgy a terület és a rajta végzett munka is formálta őt. Nem csak fizikailag kell ezt érteni, noha szikár karján csak úgy duzzadnak az erek annak ellenére is, hogy nem gyúr, sőt a kifejezést is tőlem hallja először. Lelkiekben is hatott rá a kertészkedés, és tényleg, mi mással lenne magyarázható, hogy ilyen mondatokat fogalmaz meg nevetve, miközben a kertjét mutatja be:

– Tudja, örülök, hogy hajléktalan lettem, különben nem laknék ilyen szép helyen. Így már nem bolyongok szüntelen egy céltalan cél felé.

„Nekem már többé nem fáj a fejem amiatt, hogy mire elég az a pénz, amit havonta megkeresek”

Mivel építkezniük nem kell már, négy helyett nyolckor kelnek, gazolás helyett pedig kertészkednek, locsolnak.

– Az első paradicsom, az nagy élmény volt. Persze a mostani is az, lehet, hogy a tudat miatt, hogy a sajátunkat esszük – mondja vendéglátóm.

Hajléktalanság: ki szabad és ki menekül?

Gábor tudja, hogy tulajdonképpen hajléktalannak számít, de két dologgal is árnyalja ezt. Egyrészt otthonával segíteni tud másoknak is, például a vendégmunkára Budapestre érkező borsodiaknak vagy lakótársa gyerekrokonának, aki tulajdonképpen nyaral náluk. Másrészt a létformája óriási szabadságot ad neki. Mint mondja, valahol mélyen ez az egyik oka annak is, ha egy hajléktalan nem megy be a szállóra: az utcára kerülők annyira megszokják, megszeretik a szabadságot, hogy nem fognak tudni alkalmazkodni a szabályokhoz. Igaz – teszi hozzá Gábor –, nem is áll mindenki készen erre a szabadságra. Itt azokra gondol, akik részegen, bódultan, magatehetetlenül fekszenek az utcán. „Ezeknek az embereknek biztosan nincs már senkijük, ezért menekülnek az italba mondjuk. De lélekben menekülnek azok is, akik átlépnek rajtuk, vagy elfordítják a fejüket. Csak ők fizikálisan nem tartanak ott, hogy a saját vizeletükben fekszenek a Blaha Lujza téri aluljáróban.”

De hasonló érzései vannak a búzavirággal kapcsolatban is, amit idén tavasszal már nem is kellett elültetnie: elég volt, hogy tavaly szétszórtak egy kevés magot.

– Kis biztonságérzetet ad, hogy tessék, itt vagyunk egy éve, és amit akkor vetettünk, annak ma is van haszna. Hiába, hogy elvirágzott már, az érzés akkor is megmarad.

Ezenkívül még nyílik a kertben kardvirág, ami szinte mindig az oltárra kerül, „főleg az első szál”. És petúnia meg török szegfű is – mindet egy közeli barkácsáruház kertészeti osztályán minősítették eladhatatlannak, így kerültek a konténerbe. A konténerből pedig ide.

Egy idő után megint a konyhakert terményeire, aztán az ételre terelődik a szó.

– Mindig este főzök – mondja Gábor. – A kedvencem a lecsó, abból bármennyit tudnék enni. Amúgy főleg pörköltes ételeket készítek, mert azok energiát adnak, és hát egy nap egyszer eszünk. De rámegyünk a vitaminra is, úgyhogy ha tehetjük, akkor eszünk savanyúságot és gyümölcsöt is. Persze még ez is sok anyagilag. Aki megengedheti magának, hogy háromszor egyen egy nap, az már nagyon gazdag ember. Annak jól megy. De én megvagyok, én megtehetem azt, amit ők nem: nyugodtan alszom, méghozzá nyitott ajtónál.

Gábor szokott még hamburgert is készíteni, ahogy Győrben. A hús ugyan mirelit, és díszíteni már nem szokta, ahogy az amerikai konyhán, de elég is neki a tudat, hogy a saját paradicsomukat teszi bele.

„Kis biztonságérzetet ad a tudat, hogy tessék, itt vagyunk egy éve, és amit akkor vettetünk, annak ma is van haszna”

Adja magát a kérdés, hogy a megtérése előtti, úgymond előző életéből hiányzik-e valami neki. Olyan halkan mond rá nemet, hogy alig lehet kivenni a tücskök ciripeléséből. Utána viszont túlbeszéli őket, mikor közli:

– Nem mondom, hogy nem ülnék le orgonálni egyet, de az már biztos, hogy nem kopognék be ezért sehova.
– De egyszer, csak egyetlenegyszer jó lenne újra játszani?
– Igen. De tényleg csak egyszer.

És akkor meg is fordítom: ha úgy hozná az élet, hogy el kell hagyniuk a kikötői portásfülkéből kialakított otthonukat, mi hiányozna nekik innen a legjobban? Próbálok gyorsan végigfuttatni egy listát a fejemben. Vajon a paradicsomot mondja? Az oltárt? A kályhát? De hiába, Gábor azonnal, fejcsóválva válaszol: semmi.

Ha átmegyünk máshová, akkor nem viszünk magunkkal semmit, itt hagyunk mindent. De mondok valamit: meg is marad mindez. Azokon keresztül, akik látták, akik itt voltak és itt éltek. Minden megmarad.

Álmok a Nagyvásártelep árnyékában

Beszélgetéseink minden alkalommal azzal zárultak, hogy körbementünk a kertben, és megnéztük, hogy nő a paprika, a hagyma és természetesen a paradicsom. Persze ez nem csak a mi gyönyörködésünket szolgálta: el kellett hessegetni a kismacskákat is a kőlapokkal határolt ágyásból, mert kikaparták a palántákat. Az utolsó alkalommal azonban már nincsenek kismacskák.

– Nem tudtam mit csinálni, el kellett ajándékoznom őket. Bízom benne azért, hogy jó helyre kerültek.

Ha maradt még a környéken néhány abból a sok kis keszegből, most fellélegezhetnek.

„Ha átmegyünk máshová, akkor nem viszünk magunkkal semmit, itt hagyunk mindent. De mondok valamit: meg is marad mindez.”

Kifele menet Patrícia, a kis tacskó megint megugat. Hiába, a kapu az ő területe, azt védi így. De ezúttal Gábor is megjegyzi, hogy rossz érzése van.

– Lehet, hogy hamarosan mennünk kell.
– Miből gondolja?
– Megálmodtam, és az mindig bejön. Azt álmodtam, hogy itt, amerre most kimegy majd, le volt zárva minden egy sorompóval. És se ki, se be. Rettenetes volt.

Az biztos, hogy a Nagyvásártelep környéke ma már tényleg le van zárva egy drótkerítéssel, sorompónak viszont még nincs nyoma. Gábor is csak annyit tesz, miután elbúcsúzom, hogy becsukja az ajtót, és ráhajtja a tákolt, letört lécből készült riglit. Nem zárja be, és ekkor veszem csak észre, hogy nem is lenne mivel.

Megosztás Facebookon