nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Szemétégetési tilalom – de akkor mivel fognak fűteni sokan?

Szemétégetési tilalom – de akkor mivel fognak fűteni sokan?

Ahelyett, hogy elégetnénk a mindenféle szemetet, gyűjtsük szelektíven – biztatnak minket a szakemberek. Egyet is értünk ezzel, de… mi legyen azokkal, akiknek nincs egyéb tüzelőjük? És azokkal, akiknél a szelektív hulladéktárolókat hetekig nem ürítik ki?
Szekeres P. Mónika
Szekeres P. Mónika
f Ajánlom

A „Ne gyújtsa! Gyűjtse!” szlogen alatt futó, közös kampányát konferenciával indította útjára az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság és a Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő Zrt., komolyságát hangsúlyozva és rangját megadva. Hiszen ha a háztartási szemetet kályhába dobjuk, az amellett, hogy szennyezi a környezetet, szénmonoxid-mérgezést vagy lakástüzet okozhat. A hulladékégetés nyomán a kémény falára lerakodó koromréteg kéménytűzhöz vezethet, akár az egész ingatlanunkat lángra lobbanthatja.

Utánanéztem: a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint 2016-ban 7449 regisztrált lakástűz volt Magyarországon, azaz naponta több mint húsz alkalommal riasztották ilyen vészhelyzetben a tűzoltókat. Ennek oka természetesen nem minden esetben a háztartási szemét elégetése volt, de az látszik, hogy komoly problémáról van szó.

A kampánynyitó konferencián az szintén elhangzott, hogy a hulladékégetés hosszútávon is az egészségünkre tör: a szennyezett levegő átlagosan több mint nyolc hónappal rövidíti meg az emberek életét.

Az első számú felelősök:

– lakossági fűtés

– kerti égetés

– épületek fűtésigénye

– járműhasználat

Aki fűtött már széklábbal

De hogy mit ítélünk meg szemétnek, az olykor nem is olyan egyértelmű. Falun anno járta egy mondás, „semmit nem dobunk ki, mert biztosan jó lesz az még valamire, ha mégsem, hát majd elégetjük”. Magam is komoly gyűjtő lévén, sokszor mély levegőt véve hosszasan szoktam álldogálni a szemeteszsák fölött egy-egy kidobásra ítélt tárggyal a kezemben. A napi hulladéktól, természetesen, én is könnyedén megválok, na de mi legyen a többivel!? Mert lehet ugyan, hogy már három éve nem használom, sőt, el is felejtkeztem adott tárgy létezéséről, de mi lesz, ha pont ezután lesz rá szükségem!? Legyen szó itt akár a másik kettő mellett a harmadik, levitézlett hajszárítóról vagy a csaknem csonkig égett gyertyáról, amelynek kanóca is belefulladt már a megolvadt viaszba. Rendszerint a hosszú alfa-állapot után úgy döntök, maradnak, nem dobom ki őket. Elégetni amúgy nem tudnám őket egy távfűtéses lakásban, de ezek a rafinált kincsek így is képezhetnek tűzvédelmi szempontból katasztrófát, mert ahogyan idővel csak gyűlnek és gyűlnek, képesek a menekülési útvonalakat lassan teljesen elbarikádozni lakásban…

Inkább nem így (Profimedia)

De mindennél fontosabb azokról beszélni, akik azért dobják a kályhába, sparheltbe – bármibe, amivel éppen fűtenek – a szemetet, mert fáznak. Megismétlem, mert fáznak. Mert nincs más, amivel fűthetnének. „…a szenvedés a hidegtől, a tartós fázástól, a félelem attól, hogy kihűl a gyereked vagy te magad, oly távol van a mi világunktól. Láttam, amikor egy fórumon megkérdezték ezeket az embereket, ki fűtött már széklábbal. Tízből tízen jelentkeztek.” Kiss Anikó mesélte ezt nekem, a Szociális Csomagküldő Mozgalom alapítója, aki immár nyolc éve igyekszik a tartós mélyszegénységben élőket támogatni. Gondoljunk bele: az, aki a legalapvetőbb bútorát elégeti, mert nincs más, amit a tűzre vethetne, hogy némi meleghez jusson a családja, az nyilvánvalóan minden éghető és nem éghető szemetet eltüzelt már, amit a házban, a ház körül talált…

Természetesen, nem gondolom, hogy a tűzoltók dolga lenne a rászorulók krónikus tűzifahiányára megoldást találni. Az ő feladatuk a mi életünk és környezetünk védelme. Valaki másnak lenne a dolga, aki nemcsak szirénázó tűzoltóautóval nem robog, hogy a bajba jutottakon segítsen, hanem mással sem…

Kukásautó tortából

Hogy szelektíven gyűjtsük a szemetünket, olykor szintén akadályokba ütközik. Mint arról az országos és a helyi sajtó beszámolt a nyáron, Budapest tíz kerületében akadozott a szelektív hulladék elszállítása. A Fővárosi Közterület-Fenntartó Nonprofit Zrt. (FKF) azt a tájékoztatást adta, hogy nincs elég emberük erre a munkára, de folyamatosan keresnek hulladékrakodókat. (Gondolom, ők azok, akiket mi, laikusok kukásoknak hívunk.) Valószínűleg az alacsony bérek tarthatják távol a jelentkezőket, mert a „kukásoknak” amúgy komoly rajongótáboruk van. Egy bizonyos korosztályban: a kettő és négy év közöttiek körében. Amint a kukásautó összetéveszthetetlen hangját meghallották az utcáról, az akkor bölcsődés és óvodás kislányaim csapot-papot otthagyva vágtáztak ki az erkélyre, hogy ismét szemügyre vegyék, ahogyan tolják, ürítik a kukákat a bácsik. Az ehhez hasonló tapasztalatok bizonyára szívet melengetőek, ahogyan az a látvány is, amikor a bölcsődék és óvodák kerítésein csüngenek a kisdedek, hogy lessék az FKF felbukkanó, speciális, narancssárga, hatalmas kocsiját, és addig nem tágítanak, amíg az tovább nem halad. S magam is emlékszem arra, ahogyan a szülőtársakkal együtt vadásztunk olyan cukrászdára, amely vállalja kukásautót formázó torta elkészítését, mert az ovis csoportban az egyik szülinapos kisfiúnak az volt a kívánsága… Tehát erkölcsi elismerésben nincs hiány. De valószínűleg másfajta elismerésre is szükségük lenne az erre az állásra pályázóknak.

Minden nehézség ellenére én is azt mondom: ha megtehetjük, ne gyújtsuk, gyűjtsük. Amint felállok, össze is nyomom az előszobában várakozó ásványvizes palackokat, hogy aztán a kislányaim a műanyag szemét tárolására kijelölt, sárga kukába dobják. Mert ugyan már nyolc- és tízévesek, de valahogyan ez a kukák körüli sündörgés még mindig nagyon vonzó számukra…

Megosztás Facebookon