nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
„Ez a beszoktatás katasztrófa” – segítség, új közösség!

„Ez a beszoktatás katasztrófa” – segítség, új közösség!

Vekerdy Tamás véleményéről – miszerint az óvoda nem gyereknek való, csak nekünk, felnőtteknek van rá szükségünk – eszembe jutott az unokatestvérem kislánya: Lili még a remegős hisztijét is bevetette a beszoktatós hét legkeményebb napján.
Szalma Erika
Szalma Erika
f Ajánlom

A remegős hiszti egyébként valószínűleg nem azért állt elő, mert Lili minden idegszálával tiltakozik a háromévesek közössége ellen, hanem azért, mert az óvodában, mit szépítsük, káosz van. Erre meg azt mondja Vekerdy, hogy lehetőleg olyan helyre vigyük a gyereket, aminek az atmoszféráját mit magunk is megtapasztaltuk, ahová jó érzéssel megyünk be. Hallgassunk a saját megérzéseinkre. Olyan helyre adjuk a gyereket, ahová szívesen jár, ha pedig nem, akkor keressünk neki másik helyet. Ez mind világos, csak egyrészt nem minden körülményt áll módunkban megvizsgálni, másrészt a lehetőségeink is korlátozottak. Liliék például a XIII. kerületben örültek, hogy az egyébként jó hírű intézmény egyáltalán befogadta a kislányt, akkora volt a túljelentkezés. Szép reményekkel, bízva az óvodai dolgozók szakértelmében indultak neki az első hétnek. Mondjuk, már az augusztus végi szülői értekezlet gyanús volt. Lili anyukája azt mesélte, hogy teljes őrületben, bekiabálással próbálták meg kiosztani az óvodai jeleket. Anyukák és apukák egymást túlharsogva azért küzdöttek, hogy megszerezzék a labdát vagy a napocskát. Vagyis a pedagógusok nem voltak a helyzet magaslatán, és ez a tendencia sajnos a szoktatási héten sem javult. Lilin és szülein a harmadik napra eluralkodott a teljes kétségbeesés.

„Nem tudom megjátszani magam, nekem se tetszik”

Ez az óvodai beszoktatás egy katasztrófa. Első nap bent voltunk együtt a csoportszobában, másnap viszont azzal fogadtak, hogy adjuk szépen át a gyereket az óvó néninek, szülőknek kint lehet ücsörögni” – avatott be Lili anyukája. „A harmadik napon meg megint nyitva az ajtók, szülők bent.  Kiderült, hogy egy anyuka beszélt az igazgatónővel, panaszkodott, hogy kicsukták a csoportszobából, nem engedik be a gyerekhez, ezért nyitották ki újra az ajtókat. Vagyis a szülők diktálnak, egyesével. Ha holnap valakinek nem tetszik, hogy délben van az ebéd, akkor átrakják háromra? A legdurvább az volt, hogy Lili szerint lefröcskölték vízzel, amikor nagyon sírt. Tudom, hogy fel tudja hergelni magát, annyira, hogy még remeg is, de sosem fröcskölném le. Azt mondta, az is rossz, hogy nem lát engem. Hiába mondtam neki, hogy ha a mamánál van, ott sem lát, azt mondta, ott nem fél, az oviban viszont igen. Nem csoda, hogy fél, ha lefröcskölik. Az a bajom, hogy már nem tudom, mi legyen holnap. Ha nyitva vannak az ajtók, nem mondhatom, hogy kint vagyok, ha meg azt mondom, hogy elmegyek, tuti, hogy remegősre sírja magát. Itthon nem beszélünk előtte az ovis gondokról, próbálunk jó arcot vágni mindenhez, nehogy még a maradék hitét is megsemmisítsük, más kérdés, hogy így is érzi, hogy nekem se tetszik ez a káosz. De nem is nagyon tudom megjátszani magam, mert eléggé kivagyok. Ott ülök vele, mert ha egy méterrel arrébb megyek, teljesen kiakad. El is jöttünk 11-kor, mert semmi értelmét nem láttam ennek a szenvedésnek. Az óvónők meg semmit nem csináltak, rám hagyták a dolgot. Volt így is elég bajuk. Akit tudtak, az ölükbe vettek, de inkább azokat, akiknek nem volt ott az anyukájuk.”

Az egyébként sem könnyű helyzetet, mint kiderült, több körülmény is súlyosbította: a tapasztalt óvó néni helyett, akit még a beiratkozáskor ismertek meg Lili szülei, és aki közben nyugdíjba ment, jött egy új óvónő, akinek nyilván még szintén ismerkedni kellett az új hellyel, új kollégákkal. Összhangnak nyoma sem volt, ami abból is látszott, hogy az egyik óvónő nem akarta beengedni a szülőket, a másik meg sajnálta a síró gyerekeket, ezért kinyitotta az ajtót. Aminek az lett a következménye, hogy a gyerekek és a szülők lába alól kicsúszott a talaj. Ahogy Lili anyukája fogalmazott: „Teljes armageddon volt. Láncreakcióban sírtak. Akinek ott volt az anyukája vagy apukája, az azért, akinek nem, az azért. Aki meg addig jól elvolt, azért, mert nyomasztotta a sírós alapzaj. Amúgy engem is nyomasztott. Aztán azt mondták, hogy aki sír, annak nem lehet bent a szülője. Attól még jobban sírtak.” Lili anyukáját sokkolta, hogy amikor reggel odamentek, nem az fogadta, amire lelkileg felkészültek. Egy bizonytalan szülőt pedig nem fog elengedni a háromévese. A kiszámíthatatlanságnál még az is jobb, ha az, ami biztos, nem a legjobb. Mert legalább biztos.

Az ötödikesnek (és anyjának) is meg kell ugrani az új közösség lécét

Egyedül megy? (Profimedia)

És mielőtt hátradőlnének a kiscsoportosnál idősebb gyerekek szülei, az a rossz hírem van, hogy a káoszérzet nem csak az ovisok szüleit sújthatja új közösségbe kerüléskor. A múlt hét elején volt szerencsém megtapasztalni nekem is a falnak dőlve, guggolva sírva az ötödikes gyerekem osztályterme előtt. Új iskola, új tanárok, új gyerekek, a korábbi tízeshez képest harmincas osztálylétszám, a korábbi családias, falusi intézményhez képest egy sokkal nagyobb, városi suli – természetes, hogy a tízéves gyereket mindez szorongással tölti el. (Itt jegyzem meg, két próbanap után teljes bizonyossággal mondta rá júniusban, hogy oké lesz. És az atmoszféramegtapasztalás szülői részről is rendben volt.) De arra nem számítottam, hogy annyira megcsúszunk az első tanítási nap reggelén a „Nem akarok iskolába menni!”, „De muszáj!” rendszeres ismétlése miatt, hogy teljes feszkóban lépünk be a suli kapuján, becsengetnek, mire az osztályhoz érünk, ott pedig az ötödikes nem hajlandó egy lépést sem tovább. (Tudom, tudom, ott kell hagyni, oldja meg ő, elég nagy már, el kell rohanni, be kell lökni és így tovább. Csakhogy az anyai szív együttérez, egyre határozatlanabb, és egyre mélyebbre csúszik a teljes kétségbeesés sötét vermébe.) Bekopogunk, jelezvén, hogy itt vagyunk ám, a tanárnő pedig barátságosan próbálja meggyőzni a gyereket. Aki makacsul ellenáll. A tanórát persze nem akarjuk megakasztani, habár így is jócskán rólunk szól, sokkal inkább, mint kéne. Szünetben megkeressük az osztályfőnököt, aki szintén türelmesen, kedvesen próbál hatni a gyerekre, kábé eredménytelenül. Mennie kell, órája lesz. Én meg nem tudom, mi lesz. Második órára is becsengetnek, ekkorra már nem tartja bennem semmi a lelket. Guggolok, sírok. „Anya, mi a baj?” – hallom a gyereket.

Az angolórára érkező tanár megszán minket: nyitva hagyja az ajtót, odatesz egy széket a gyereknek, hogy belásson, de kint is legyen. Nekem is tesz egyet mellé. Ha valahogy, hát biztosan nem így képzeltem el a bemutatkozást, de nem érdekel, mit gondolnak, csak kicsit tudjam közelebb a padjához az iskolást. Angolóra végére az újonc egészen lelkes résztvevővé válik, kis megkönnyebbülést érzek, de csak nagyon óvatosan, nehogy túl korán örüljek. Az ötödikes néha odasúgja, hogy még ne menjek el. Oké, semmi gond, élvezem az angolórát, meg amúgy is frissítenem kéne a nyelvtudásomat. Kicsengetnek. Bemerészkedünk az osztályba. Az osztályfőnök is bejön, elhív a gyerek padja mellől. „Most már hagyd itt. Legyél határozott!” Talán ez a varázsszó? Elköszönök, otthagyom, már nem sír. Határozottan nem vagyok nyugodt. Amikor csak megcsörren a telefonom a nap folyamán, lelki füleimmel hallom, ahogy az iskolatitkár beleszól, menjek a gyerekért, mert rosszul van. Nem hívnak. „Anya, kibírtam. Nem is volt vészes” – szól a fogadtatás.

Azóta sokat lendült előre az ötödikes meg az anyja, nincs sírás, van sikerélmény, remélem, a nehezén túl vagyunk. Lili anyukája is azt meséli, hogy már sokkal jobb a helyzet, az óvónők is határozottabbak, kiszámítható a rendszer. Lili is kezdi élvezni az ovit, már csak két ember kell ahhoz, hogy búcsúzáskor lefejtsék az anyukájáról, aki azért még néhányszor visszaoson leselkedni, hallgatózni, hogy meggyőződjön róla, nem az ő kislánya az, aki meg akar szökni. Ekkor azt látja, hogy a gyerek önfeledten szaladgál az udvaron, megfogja az óvó néni kezét, és amikor anyukája érte megy, fülig érő mosollyal jön elé, és közli: „Nagyon jól viselkedtem, ebédeltem, és fogat is mostam. Nagyon tetszett az ovi!”

Van az a helyzet, amikor határozottan át kell adni vagy ott kell hagyni a gyereket, és van az, amikor úgy érezzük, nem vagyunk rá képesek. Azt hiszem, ez mind rendben van. Hálásak vagyunk a pedagógusoknak, akik ilyenkor segítenek, ahogy tudnak. Akik maguk sincsenek könnyű helyzetben, de azért megpróbálnak mindenkinek megfelelni, és megsajnálják a szeparációs szorongással küzdő ovisokat és az iskola folyosóján sírva guggoló anyukákat. Ja, és maga Vekerdy egy tegnapi előadásán pont azt hangsúlyozta, hogy nyugodtan vállaljuk fel az érzéseinket, nagyon fontos, hogy merjük önmagunkat adni. Ne akarjunk tökéletes anyák lenni, akik minden nehézséget mosolyogva megugranak, pontosabban ezt a látszatot keltik. Mert az úgyis lehetetlen.

Megosztás Facebookon