Ez van!

Kánya Kata: „A nők szorgalmasabbak, többet tanulnak, jobban haladnak előre a ranglétrán. És ez világprobléma.”

Kempf Zita | 2018. Szeptember 11.

A weboldalon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassunk. Részletes leírás

Mindig is úgy voltam vele, hogy ha valaha társkereső irodához fordulnék, csakis Kánya Katához mennék. Mert ha valaki, ő mindent tud férfiakról és nőkről. Nos, tényleg elég sokat tud, és most beszél is róla. Helyenként egészen meglepő dolgokat mond.

Azt hiszem, nagyon másként keresünk és „választunk” párt huszonévesen, harmincas és negyvenes korunkban. Egyre jobban ismerjük magunkat, és (remélhetően) egyre többet tanulunk a korábbi kapcsolatainkból. Szerinted milyen tényezőkre érdemes a leginkább koncentrálni?

Popper Péter szerint a kapcsolatokat el lehet képzelni úgy, mint egy négylábú asztalt. Ha az egyik lába hiányzik, fel fog borulni. Ez a négy láb pedig: a közös értékrend – a mélyen hívő és az ateista kapcsolata hosszú távon nem működik –, a közösen töltött minőségi idő – a komputerfüggő és az extrémsportos nem alkot jó párost –, a szex – egy aszexuális és egy szexfüggő nem ideális társak – és az anyagiak, mert a nyomor megöli a szerelmet. Ismerjük ugye a tipikus válóokot: a nagy cél a családi ház, de mire felépül, a felek elválnak.

Elég egyértelmű dolgokat soroltál. Ennyire szemellenzősek volnánk sokan, amikor párt választunk? Ennyire nem látjuk a szakadékokat, vagy csak nem akarunk tudomást venni róluk?

Nem szemellenzősség ez, inkább tudatlanságnak mondanám. Ahhoz, hogy valaki traktort vezessen a búzaföldön, tanulnia kell, és le kell vizsgáznia traktorvezetésből. Ehhez képest mindenki természetesnek veszi, hogy párkapcsolatban él, aztán megházasodik, miközben a világon semmilyen tudása nincs a dologról. Holott ezt aztán lehetne és kellene is tanítani, már óvodáskortól. Hiszen ha meggondoljuk: száz érettségire készülő gyerek százféle pályára készül. Egy dolog viszont a legtöbbjüket összeköti: boldog kapcsolatban szeretnének élni. Tanulják a szénatom szabad vegyértékeit, a bibe beporzását, de párkapcsolatról, konfliktuskezelésről, szeretettankról, egymás megismeréséről, kommunikációról semmit.

Lehetne általános tananyagot kialakítani? Hiszen minden ember, minden kapcsolat más és más.

Az lehet, hogy másként használnák az alaptudást, de hogy szükségük lenne rá, az biztos.

Az, hogy hogyan lehet jól együtt élni valakivel, nem csak a gyakorlatban kristályosodik ki? Meg lehet tanulni mások tapasztalataiból?

Is-is. Legalább az elvárható lenne, hogy a saját kárunkon tanuljunk. De nem tanulunk. Ez az iroda nemcsak párkeresésről szól, jönnek hozzám életvezetési tanácsadásra is, és látom, hogy sokan számtalanszor lépnek bele ugyanabba a folyóba.

„Én nem vagyok hajlandó nem jól érezni magam”

Megértik, amikor rámutatsz?

Persze, és én nagyon szeretem csinálni ezt. Épp a múlt héten járt nálam egy férfi, aki teljesen ki volt borulva. Úgy érezte, vége a világnak, pedig történt vele jó dolog is, csak nem vette észre. Ő nem a jót látta benne. Nekem csak az a dolgom, hogy áthívjam az embereket a másik ablakhoz, amelyiknél én ülök, hogy nézzenek rá az életükre onnan is. Ez a férfi csodálkozva rám nézett, és azt mondta: de hát akkor nekem jó. Mondom, hát persze. Egyenes derékkal, csillogó szemmel, mosolyogva ment el. Az embernek olykor szüksége van egy „külső szemre”, különben hajlamos belecsúszni egy spirálba, és nem lát ki belőle.

Neked is szükséged van rá?

Hogyne. Én versenyszerűen úsztam, úgyhogy ha valaki fuldoklik a közelemben, beugrom, kihúzom gond nélkül. De ha én leszek rosszul a vízben, magamat nem tudom kihúzni. Van, hogy kell egy kéz, és ezt nem kell szégyellni.

Nem akartál te pszichológus lenni?

Jaj, én annyi minden lennék, de olyan rövid az élet! A leginkább talán kriminálpszichológus lennék, az nagyon érdekel. De szívesen lennék óceánbiológus, búvárkodom is. Egy csomó minden van, amit boldogan csinálnék, de az embernek csak egy élete van, és nem is olyan bőre szabott.

A tied elég kényelmesnek tűnik.

Hát azért… ezt nem mondanám, és nem is nagyon esik jól, amikor mások ezt feltételezik…

Úgy értem, komfortos, neked való, harmonikus. Amiben jól érzed magad.

Ja, az más. A kényelmes meg a harmonikus. Maradjunk annyiban, hogy rohadt sok meló van benne. Amikor abbahagytam a színészetet, és elkezdtem tévézni és rádiózni, akkor én voltam az első színész a médiában – ma már sokan vannak. Meg kellett tanulnom vágni, műsort szervezni, szerkeszteni. Aztán jött az iroda, elvégeztem egy párterapeuta- és egy párkapcsolati coach képzést. Ezer előadást láttam, könyveket olvastam, rengeteget tanultam. Úgyhogy mindig mosolygok rajta, ha azt mondják, neked könnyű. Hát, utánam lehet csinálni!

De jól érzed magad benne, ugye?

Én nem vagyok hajlandó nem jól érezni magam. Mindegy, hogy munkahely vagy kapcsolat, én onnan elmegyek, ahol nem vagyok boldog. Vagy… nem mondom, hogy boldogság, mert olyan nincs, hogy boldog élet. Inkább kiegyensúlyozottság, elégedettség. Ennek pedig szerintem az a titka, hogy nem szabad félni az élettől. Az emberek iszonyatosan félnek kilépni a komfortzónájukból, félnek, hogy valami nem sikerül, hogy kudarcot vallanak. Hozzám nagyon sokan jönnek olyanok, akik nem tudnak megfogalmazni konkrét problémát, egyszerűen csak nem érzik jól magukat a bőrükben. Ilyenkor újratervezést kell csinálni. Kitalálni elölről, hogy hogyan szeretné élni az életét, és milyen eszközökkel lehet elérni azt. Ilyenkor általában azt kérdezik: de mi van, ha nem sikerül? Hát mi lenne, majd jön helyette más. Egy gazdag életet csak úgy lehet élni, hogy abban vannak kudarcok, meg vannak sikerek. Nincs olyan, hogy csak taps és ünneplés. És amúgy sem az a bátor ember, aki nem fél. Aki nem fél, az hülye. Bátor az, aki legyőzi a félelmet.

„Ezer előadást láttam, könyveket olvastam, rengeteget tanultam. Úgyhogy mindig mosolygok rajta, ha azt mondják, neked könnyű.”

Valahogy úgy képzelem, hogy a pártaláláshoz kell egy ideális önbizalomszint. Sem túl kevés, sem túl sok. Melyik a gyakoribb?

A kishitűség. Ami mindig valami gyerekkori traumából indul… nagyon magas elvárású szülők, kevés dicséret. Tudod, amikor hozza a gyerek a 4-est, és csak annyit mondanak: tudsz te jobbat is. Amikor hozza az ötöst, azt mondják, na látod! 6-os nincs, tehát az a része kimarad, hogy de okos, de ügyes vagy, milyen büszkék vagyunk rád. Nem kell ehhez pofon.

Te sok dicsérettel neveltél?

Gyereket nem lehet nevelni. Feltétel nélküli szeretetet kell tudni adni, és irdatlan mennyiségű önbizalmat. Mert az ember arra képes, amiről elhiszi, hogy képes rá. Ha azt tanítom neki, hogy mindenre képes, akkor mindenre képes lesz. Ha azt tanulja meg, hogy lehet hibázni, mert semmi végzetes nem történik, akkor mer majd élni. Nézd, a lányom, Rozi bármit csinált, én attól elájultam. Ha csak kinézett az ablakon, azt mondtam, ember így nem néz ki…

Erre mondanák sokan, hogy elkényeztetett lesz a gyerek.

Ez hülyeség. Vagyis… én nem így gondolom.

Az önbizalomprobléma másik véglete is igen gyakori társkereséskor. Amikor valaki végtelen listákat költ, hogy „milyen legyen” az ő párja, és egyáltalán nem érdekli, valójában milyen az, akivel találkozik, csak az, hogy beleillik-e a dobozába. Amivel persze a meglepetés örömétől is megfosztja magát.

Nyilván mindenkiben van szerethető, és mindenkiben van hiba. Az is egy hiba, ha kiolvasom egy magazinból, hogy milyennek kell lennem ahhoz, hogy tessek a másik nemnek. Baromság. Meg kell tanulni felvállalni az igazi énemet, és biztos lesz valaki, aki majd azt fogja szeretni. Elvégre hét és fél milliárdan élünk a Földön. Ami nem azt jelenti, hogy nem kell foglalkozni a hibáinkkal. Ha felismerjük, hogy mik azok a tulajdonságaink, amik gátjai lehetnek egy párkapcsolatnak, és mégis feltesszük a kezünket, hogy ez van és kész, az a gyávák bátorsága. Ilyen hiba lehet például a féltékenység. Ha valaki tudja magáról, hogy az átlagosnál féltékenyebb alkat, akkor azon dolgozni kell. Mert az mindig csakis belőle fakad: az a féltékeny, aki jobban szeret, vagy aki kevesebbre tartja magát a másiknál. Ez tönkre tud tenni egy párkapcsolatot. De az alapvető személyiségvonásokat nem lehet, és nem is szabad megváltoztatni. Meg hát… minek is? A másik belém szeret valamiért, ami nem igazán én vagyok, és akkor majd évtizedeken át szerepet játszom? Visszatérve a listákhoz. Nem az a lényeg, hogy kitaláljuk, milyen legyen az, akivel szeretnénk együtt élni, mert olyan úgysincs. Elég annyit tudni, hogy mi az a néhány dolog, amiben biztosan nem tudunk kompromisszumot kötni. És abban nem is szabad engedni.

Ami valószínűleg nem könnyű, amikor jön a szerelem.

A szerelem azért nem úgy jön, hogy visszavonhatatlanul és a teljes életre. Illetve ilyen is van, csak azt máshogy hívják. Hiába köt meg valaki bizonyos kompromisszumokat a szerelem nevében vagy mondjuk a családi élet reményében, mert egy-két hónap, fél év múlva el fog menni. Kompromisszum nélkül nincs kapcsolat, de tudni kell szétválasztani a megköthetőt és a meg nem köthetőt. És onnantól aztán annyi mindenért lehet szeretni valakit! Mindenkit másért. Azt felesleges kitalálni előre.

Javuló tendenciák. Diplomás nők aránya tudományterületenként. (Forrás: Eurostat)

A romantikus filmek gyakorta az esküvőig tartanak, pedig szerintem a neheze csak azután jön.

Valóban, az nem működik, hogy ha megtaláltál valakit, elteszed a vitrinbe. Kell a folyamatos odafigyelés, mert a kapcsolat, az egy élő valami, folyamatosan változik, és működtetni kell tudni mind a két félnek ahhoz, hogy lehetőleg hosszú ideig működjön. Ebben vannak jellegzetességek, evolúciós programok, bár ennek a jelentőségét mostanában vitatják. A feminizmus szerintem rosszat tett a párkapcsolatoknak, mert amíg arról szólt, hogy szavazhassunk, dolgozhassunk mi is ugyanannyi fizetésért, addig rendben volt. De – és lehet, hogy ezért sokan meg fognak kövezni – akkor, mikor nézem az olimpián a női súlyemelés döntőjét, mint nő iszonyatosan szégyellem magam. Mert mit is akarunk mi a pasiktól? Hogy gyengéden és kedvesen forduljanak felénk? Nézem az itt, az irodámban sűrűn megforduló felsővezető nőket, akik irányítanak ötszáz vagy ezer embert. Pattognak nulla-huszonnégyben, a karrierjük érdekében dolgoznak reggel nyolctól este tízig. Majd keresnek valakit, akire fel tudnak nézni. És hát az nem megy.

A túlterheltség, illetve a karrierambíciók és a magánélet összeférhetősége szempontjából nem mindegy, hogy nőkről vagy férfiakról beszélünk?

Persze, hogy mindegy, de ebben kissé konzervatív vagyok. Én aztán csináltam karriert, nem lehet azzal vádolni, hogy a rántást kevertem, míg a gyerek felnőtt, miközben a férjem eltartott. De azért az anya, az mégiscsak anya. Tudod, ahogy mondani szokás, a mama a személyzet, a papa a fellebbviteli fórum. Ez valahogy mindig így van. Vannak női és férfi szerepek. És ha mi megmutatjuk a férfiaknak, hogy tudjuk mindazt, amit ők, plusz még gyereket szülni, akkor – ha van megfelelő mennyiségű spermium lefagyasztva – azzal mit is üzenünk? Hogy végül is mi szükség van rád. Többet keresek, mint te, magasabb pozícióm van, mint neked, tudok egyedül gyereket szülni és felnevelni őt, adott esetben magasabbra ugrom, erősebb vagyok és gyorsabban tanulok.

Én a versengést elfelejteném. Miért ne vágyhatnánk olyan emberre, aki hasonló kvalitásokkal partner tud lenni? Miért kellene hierarchiában gondolkodni?

Nézd. Egy diplomás férfi és egy középfokú végzettségű nő: semmi probléma. A professzor elveszi a titkárnőjét, mi könnyes szemmel nézzük a filmet, és azt mondjuk, mi is ilyet szeretnénk. De egy bankigazgatónő hozzámegy egy sofőrhöz – az meddig működik? Hát pont semeddig.

Ismerek ilyen felállást…

Az, hogy van belőle kettő a világon… Hidd el, felsőfokú végzettségű nő és középfokú végzettségű férfi kombinációja halott ügy. Merthogy az evolúciós program azt diktálja, hogy a férfi legyen a nagyobb, a magasabb, az erősebb, a gyorsabb, hiszen neki kellett egykor utolérni és elejteni a vadat, megvédenie a családját a kardfogú tigristől. Ma ugyanilyen funkciók ellátását várjuk el a férfitól, csak ehhez ma már nem az kell, hogy baromi erős legyen, hanem hogy biztos egzisztenciája legyen, vagyis családfenntartó képessége. Ha megfordul a felállás, azt lehet, hogy a nő tolerálni tudja, mert talál a másikban egyéb értékeket. A férfi nem fogja tudni tolerálni tudat alatt. Jön egy nő hozzám – de ez annyira tipikus, hogy hetente öt ilyet hallgatok végig –, elmeséli, hogy minden jó volt az elején, aztán a férje egyre undokabb lett. Elkezdte azzal bántani, hogy elhízott, hogy szarul főz, hogy rossz anya. Ilyenkor mindig visszakérdezek: alacsonyabb végzettsége van? “Honnan tudod?” – néz rám csodálkozva. És akkor elmagyarázom, hogy mivel a másik nem tud fölé kerekedni, le kell hogy húzza. Hogy kisebb legyen, mint ő. Ahogy nincs olyan nő sem, aki abban a fotelben ülve ne azt mondaná, hogy olyan férfit keres, akire fel tud nézni. Senki nem egyenrangú párt akar.

A férfiak nem akarnak felnézni arra a nőre, akivel együtt vannak? Megbecsülni, büszkének lenni arra, amit tud, amit az életben elért?

Megbecsülni igen, felnézni nem. Persze, legyen okos, ilyen meg olyan – kinek-kinek ízlése szerint. De hogy több legyen, mint ő, az még egy férfi szájából sem hangzott el. Legfeljebb vele egy szinten legyen. Ez az egész egyébként azért gond, mert ma a felsőoktatási intézményekben jóval többen vannak a nők, mint a férfiak. Így a jelentős részük nem fog felsőfokú végzettségű partnert találni magának. A nők szorgalmasabbak, többet tanulnak, jobban haladnak előre a ranglétrán. És ez világprobléma.

Mindez amiatt, ami a barlang környékén történt. De már nem ott élünk.

Ezek rögzült dolgok. A modern világban is hatnak. Lehet, hogy huszonöt éve nem volt se mobiltelefon, se internet, ha mondani akartunk valakinek valamit, át kellett mennünk hozzá. Ez a technikai fejlődés. De ha megnézed a görög drámákat, pontosan ugyanarról szólnak, mint a mai darabok. Szerelem, bánat, féltékenység, hatalom. Körülöttünk mint az őrült változik a világ, de az ember lelke semmit nem változott az évezredek alatt.

Akkor nincs más lehetőségem, ha boldog párkapcsolatot szeretnék, mint hogy elesett legyek?

Mindenki legyen olyan, amilyen. De inkább beszéljünk arról, hogy majdnem kétmillió ember él egyedül Magyarországon. Minél fejlettebb egy nagyváros, annál több benne az egyedülálló. És nagyon érdekes számomra, hogy azok, akik a rendszerváltás után szocializálódtak, ugyanolyan szolgáltatóként tekintenek egy társkereső irodára, mint egy pizzafutárra. És nekik van igazuk. Az ötven felettieknek viszont rossz érzésük van, azt mondják, ez egy húspiac, ahol ők kínálgatják magukat. Arra nem gondolnak, hogy itt csak az az ember látja őket, aki szintén belépett, vagyis ugyanabban a cipőben jár, mint ők. A fogyasztói társadalomnak az egyedülálló a jó, mert külön gázszámlája, villanyszámlája, tévéje és lakása van – ha két szingli összeházasodik, sok költésből egy lesz. Úgyhogy a társadalom informálisan sokat tesz azért, hogy ezt megakadályozza.  Aki szembe akar menni ezzel a törekvéssel, az vagy rábízza magát a véletlenre, vagy igénybe vesz valamilyen célzott lehetőséget. A hazugság ebben a vagy. Mert ezek nem vagylagos dolgok. Attól, hogy valaki elmegy egy közvetítő irodába, regisztrál egy online oldalon, attól még minden megtörténik vele, ami amúgy is megtörténne. Nem kell választani, hogy az élet vagy az iroda. Az iroda, az egy plusz. Itt ugyanaz kell a sikerhez, mint az utcán: rendben legyek saját magammal, tegyek meg mindent azért, hogy társat találjak, és… hatvan százalék szerencse. Minél nagyobb esélyt adunk az utóbbinak, annál valószínűbb a siker. Aki nem szeretne minden szilveszterkor egyedül állni a pezsgőspohárral, az vegye kezébe a sorsát, és induljon el. Mi baj történhet?! Jobban senki nem lesz egyedül.

Kánya Kata Társtaláló Klub

Telefonszám: 06(30) 357 65 57, 061 214 94 41

www.kanyakata.hu

 

Nyitókép: Facebook