Mindenki szeme láttára vizelhetnek a férfiak az utcán. Nem jó

Párizs szívében, az utcán tűzpiros piszoárokat állítottak fel, hogy a férfiak ott könnyíthessenek magukon. A helybéliek felháborodtak, feminista aktivisták pedig tiltakozásképpen betonnal kezdték ezeket az illemhelyeket eltömíteni, és vörösre festett tamponokkal és egészségügyi betétekkel teleragasztani azokat. Az aktivisták így fejezték ki, hogy e megoldást szexistának és megkülönböztetőnek tartják.

Valóban előnyökhöz juttatják-e a férfiakat e létesítmények azzal, hogy ha a szükség rájuk parancsol, nem kell keresniük mellékhelyiséget, a nyílt utcán végezhetik el dolgukat? (A fotók tanúsága szerint egyébként e létesítmények minden takarás nélkül tátongnak a közterületen, és piros felkiáltójelként csábítanak pisilésre. Nem veszi körbe őket sem bódé, sem függöny, semmi, így az utcán minden járókelő számára nyilvánvaló, hogy a forgalomnak háttal álló, a slicce körül matató férfitársuk mit csinál éppen.) Párizsban nem jártam még, személyes tapasztalatom nincs arról, mennyire könnyű ott nyilvános vécét találni. Azt viszont tudom, Budapesten szinte lehetetlen vállalkozás. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy

kényszerű stratégiát kellett kidolgoznom azokra az esetekre, ha a városban jövet-menet pisilnem kell.

A zöldre festett nyilvános vécék gyakorlatilag eltűntek, a megmaradt néhány darab nem üzemel, legfeljebb muzeális értéket képvisel, hiszen hallottam olyanról, hogy külföldieknek városnéző túrán mint múltidéző nevezettséget mutatják meg e műemlékké nemesült, valóban egyedi, olykor még esztétikai élményt is nyújtó monumentumokat. Tehát jó esetben maradnak a bevásárlóközpontok mellékhelyiségei, ha van ilyen a közelben. Ha nincs, jön a kényszerű fogyasztás egy vendéglátóipari egységben, hiszen csak úgy, pisilni bekéredzkedni nincs merszem (nekem legalábbis). Ha a két kislányommal vagyok, a helyzet még bonyolultabb. Egy: tuti nem egy időben van szükségük vécére, így biztosan többször kell mellékhelyiség-turnét szervezni. Kettő: ilyenkor rendszerint üdítőitalt vagy ásványvizet rendelünk, ha szomjasak vagyunk, ha nem, hogy legalizáljuk csapatos kivonulásunkat az illemhelyre. Viszont ezzel az extra-folyadékbevitellel már be is fizettünk a következő „anyu, pisilni kell” projektre…

Inkább ne! (MTI-EPA)

Tegyük hozzá: a nyílt utcán, csak úgy, minden körítés nélkül felállított vécécsésze se könnyítené meg a nők dolgát. Már csak biológiai adottságaink különbözősége révén sem. De a derék párizsi városatyák tényleg csak a természet adta anatómiai különbségeket vették figyelembe, amikor férfi honfitársaik komfortját kiszolgáló piszoárokat helyeztettek el, mások igényeiről végképp megfeledkezve? Nem tudhatjuk.

A nemi kromoszómáinkhoz kötött biológiai eltérések mindenesetre a nyár végén a magyar közbeszédben is igen sűrűn megfordultak. Méghozzá abból a szemszögből, hogy csupán ez különböztet-e meg minket, vagy mindennek vannak-e „csatolt fájljai”, azaz egyéb módon is más megítélés alá kerülnek-e nők és férfiak, és ha igen, ez vajon mire alapozható. A vita az egyetemek gender szakának lehetséges megszüntetése körül izzott fel. A gender alapgondolata, hogy a biológiai mellett létezik társadalmi nem is. Ez utóbbi oszt ránk sztereotípiák mentén eltérő szerepeket, ráadásul meglehetősen korán, „ez kislánynak nem való”, „egy kisfiú nem sír”, mire óvodába mentünk, már hányszor hallottuk ezt…

Akár elhittük, és alávetettük magunkat e sommás kijelentéseknek, akár lázadtunk ellenük, ezek mindenképpen azt sulykolták: mi, nők és férfiak mások vagyunk, mást tehetünk meg, mások a kötelezettségeink.

A gendertudomány művelői szerint ezek a különbségtételek nem maradnak az óvoda falai között, ráadásul felnőtt életünkben nemcsak eltérő megítélést, de rangsort is állítanak. És ugye, ahol rangsor van, ott valamelyik fél legjobb esetben is csak a második lehet. Ha ugyanarról a beosztásról van szó, ki kapjon több fizetést? Ha ketten versengenek egy pozícióért, kit léptessenek elő? Ki kapjon felmentést a házimunka alól, még akkor is, ha párja ugyanannyit dolgozik a munkahelyén? Ki szüneteltesse karrierépítését, amíg picik a gyerekek, vagy ha az idős szülők gondozásra szorulnak? Mindenki folytathatja a kérdések sorát. És abban sem vagyok biztos, hogy valamennyiünk életében minden egyes esetben feltétlenül a nők lesznek a második helyezettek. Abban viszont biztos vagyok, hogy ezek létező kérdések, és abban is, hogy vizsgálni kell az ezek mentén kialakult egyenlőtlenségeket. Ha az ezzel foglalkozó tudományos műhelyeket bezárjuk, az olyan, mintha az idő kerekét akarnánk megállítani. Sőt, már mindent megtettünk azért, hogy megállítsuk: hiszen miközben folyamatosan, egyaránt változnak a nőket és a férfiakat érő kihívások, sokan hosszú idő óta változatlan nemi képekkel tekintenek rájuk. Mintha páncélautókra nyilaznánk. Veszélyes. És szenved tőle mindenki, férfi és nő. Még akkor is, ha úgy tűnhet az egyik fél számára, hogy a fennálló előnyök megtartásáért megéri beáldozni az új lehetőségeket. Nem éri meg. Ahogyan hallatni sem, vagy csupán a piszoárok mentén beszélni ezekről.