nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
A depressziódra nem az én vérem a gyógyír!

A depressziódra nem az én vérem a gyógyír!

Mondjuk ki, a depressziós ember nem mindig jut el a felismerésig, hogy szakszerű segítséget kérjen. Pedig ezt nemcsak maga, de környezet miatt is meg kellene lépnie. Az alábbi nyílt levél sorai erről szólnak.
Jakab Rozi
f Ajánlom

Drága Lili,

Tizenegy éves korunk óta ismerjük egymást. Egymás mellett ültünk az iskolapadban; szorítottuk egymás kezét felmérők előtt; közösen illegtünk-billegtünk a tükör előtt édesanyám ruháiban; izgultunk egymásért minden egyes randin; együtt készültünk a gimnáziumi felvételire, majd az érettségire; és együtt vitt minket a vonat Budapestre, ahol ugyanazt a szakot választottuk csak azért, mert oda volt esélyünk együtt bejutni. Mágnesként tapasztatott össze minket a Jóisten, jóban-rosszban kitartunk egymás mellett – még akkor is, ha most nagyon haragszom rád. 

Tudom, a félrelépés, a válás, a gyerekelhelyezési per, a hitel, a sok munka, a gerincsérv, a beteg szüleid, és úgy egyáltalán, az élet durván elbánt veled, de hat év nagyon hosszú idő. Ennyi ideje nézem, ahogy esel-kelsz, ahogy egy büdös sártengerben vergődsz, amiből, úgy hiszed, soha többé nem szabadulsz. Hat éve már annak, hogy szomorú ráncok vésnek barázdákat az arcodra; fekete, mély karikák árnyékolják tekinteted. Harminckilenc vagy, de hajad fénytelenül szürke; a mosolyt csak a fogpaszta-reklámból ismered; tartásod akár a szomorú fűz ágai; tekintetedbe a múlt keserűsége költözött; csontos kezeiddel és minden maradék erőddel pedig életed drámájába kapaszkodsz, mert enélkül mintha már nem találnád az irányt, mintha a rágódás, a csalódás adná életednek az értelmet. 

Ezt a mozifilmet nézem éve óta, és csak most jutottam el arra a pontra, hogy baráti szeretetemben haragszom rád, mert elfáradtam. Elfáradtam a hosszú telefonbeszélgetésekben, a gyerekeid istápolásában, az örökös senyvedésben, az állandó agyalásban, hogy hogyan tudnék segíteni neked. Hat éven keresztül elszánt és erős mankód voltam, kérdés nélkül ugrottam, rohantam hozzád, ha baj volt, de ma már tudom, a »régi« Lili nem jön vissza hozzám. Ő egybeforrt a kihasznált, elhasznált asszony szerepével, akinek úgy kényelmes, ha környezete energiatartalékaiból él.

Pedig ez nem te vagy! Ez a depresszió, amivel megküzdeni nem akarsz, mert lenézed, gyengének tartod azokat, akiknek lelke összeroppan, akikben nincs erő és tartás ahhoz, hogy állva maradjanak. Úgy hiszed, az elme kétségbeesett vihara valamiféle úri huncutság, ami csak akkor veszi az ember eszét, ha túl sok ideje van. Márpedig neked nincs időd! Egyedül viszel egy háztartást, két gyereket nevelsz, háromfelé dolgozol, és ha nem dolgozol, akkor is gályázol, mert a áldozat szerepe ezt követeli. Amit nem látsz, hogy miközben életed nagy drámáját játszod, a környezeted – a gyerekeid, a maradék barátaid – vérét szívod, lemeríted, és kihasználod őket. 

Tudom, nem szándékosan teszel így, a depresszió teszi önzővé áldozatát, aki fuldoklása közepette magával ránt mindenkit. Csakhogy én nem akarok veled fuldokolni többé. Nem akarok a drámád mellékszereplője maradni, aki a keserűségedet hallgatja, könnyeidet itatja, és asszisztál egy elcseszett élethez, amit egyenesben hozni többé nem lehet. Pedig dehogynem lehet! Csak egy lépést kellene tenni, segítséget kérni, és megtalálni a megoldást, hogy messze kergessük a depresszió felhőjét. Csak egy picit kellene akarni, hogy jobb legyen! Csak egy picit! A következő lépésig, esküszöm, ellökdöslek én!

Haragomban is szeretlek!

Rozi

Megosztás Facebookon