Aktuális

Akkora a pincérhiány, hogy már egymásnak adják kölcsön a vendéglősök a dolgozóikat

Manapság minden szakma hiányszakma, legalábbis egyre több helyen nem találnak embert. Nincs például elég pincér. Most három szegedi vendéglátós összefogott a munkaerőhiány kezelésére: szükség esetén kölcsönadják egymásnak alkalmazottaikat, és ilyen típusú összefogásra biztatják a többi tulajdonost is.

Nem értek a gazdaság törvényszerűségeihez, de azt hiszem, egy olyan korszakot, melyben a munkaadók csak úgy rugdossák félre az ácsingózó munkavállalókat, mert munkanélküliség van, szükségszerűen követ egy olyan – ha szabad a munkaerő-áramlás –, amelyben a rúgó és a rúgott szerepe fölcserélődik. Lassú folyamat ez, nem is általános, főleg nem Magyarországon.

Két hete egy strand büféjének pultján könyökölve például földúlt karbantartó panaszába hallgatóztam bele akaratlanul, akit egyik pillanatról a másikra úgy rúgott ki egy szállodából a főnöke, hogy a szerencsétlen szólni sem tudott a meglepetéstől. Nem csinált nagy ramazurit, csak volt valami különvéleménye. Kiderült, hogy a másik szaki, aki védelmébe vette őt, szintén repült. Maradt két karbantartó egy négycsillagos szállodára. Vajon ilyen jól el van látva megbízható szakmunkásokkal ez a határmenti térség? – gondolkodtam el. Mert ha nem, akkor ezzel a rúgással csak öngólt lőtt az illető. Olyan végtelenül közhelyes dolgok is eszembe jutottak, hogy egy főnöknek tényleg ennyi volna egy elbocsátás? Vesztett a kedvenc csapata, megint fájt a feje az asszonynak, jött a front, beszólt az alkalmazott – na, nesze neked, karbantartó! Ami mellékesen nemcsak azt jelenti, hogy kettővel több csomag fogyott ma nyugtatóból a helyi patikában, cigiből a Nemzeti Dohányboltban, itt a pultnál meg, ahol könyökölök, kiment két-két deci bor grátisz, vigaszképpen a havertól, hanem azt is, hogy kiesett két kenyérkereső két családból. Az asszonyok sírnak (vagy pörölnek, hogy „na már megint nem tudtál bekussolni, apa!”), a család nem megy nyaralni (amúgy se ment volna?). Bagatell.

Na, ezt értem, ez Magyarország. Egyből otthon éreztem magam a strandon, ott a végeken. De hogy három vendéglátós összefogjon?! Ez nem fér bele a világképembe. Hát ott Szegeden hogyhogy ne dögöljön meg a szomszéd tehene?! „Ha nekem van pincérem, a kávézósnak meg nincs, az ő baja, legalább nálam fognak kávézni a népek, és tán még egy levest is megesznek. Söröm is van, minek mennének a sörözőshöz (akinek szintén fölmondott a csaposa), itt még egy jó sztéket is megehetnek mellé” – így őrölhetnek egy átlagos vendéglősagy fogaskerekei, gondolom én. A kákán is csomót keresve még az is eszembe jutott, hátha valami presztízsemelő PR-fogás ez.

De rögvest kiigazítottam magam: egy boldogabb országban lehetne, de nem kis hazánkban! Itt ki nem tesz rá, hogy jó fej-e a tulaj, akar-e összefogni? Olcsó a pörkölt vagy nem olcsó, ez itt a kérdés. Hogy a munkaerő-élet mennyit kóstál, kit érdekel? Nekem is szar, engem se fizet meg a főnököm, hát hol futja nekem arra, hogy étteremben üldögéljek! – így kattint tovább a delmagyar.hu-n az átlaghelyi, és juszt se ül be ilyen puccos helyekre. Ennyit a PR-értékről.

Kevesen vannak a jók (Profimedia)

Fussunk neki máshonnan: hogyan fér bele egy szakács, pincér, konyhalány életébe, hogy néha kölcsönadják? Biztos nem a lábát lógatja munkaidőben, hogyan lehet motiválni, hogy pihenés helyett extra munkát vállaljon? Csak fölhívom én az egyik vendéglőst, gondoltam, meséljen, mi van a hír mögött. Semmi politikát nem szeretne, kezdi, én pedig nyugodt szívvel ígérem, hogy az aztán itt biztos nem lesz. Érzem, kicsit bánja, hogy így bekerült a sajtóba, nem biztos, hogy nem lesz ebből baja. Szakácsból lett két éve a kávézó-bisztró operatív üzletvezetője és társtulajdonosa.

A legnagyobb problémája a szakmának, mondja, hogy nincs szakképzett, motivált munkaerő. Nemrég a piacon hiába kerestek felszolgálót, nagy nehezen, a kapcsolati tőkét használva találtak csak. Nincsenek csillagászati fizetések náluk, a munkarend is átlagos: egyik héten három, másik héten négy szabadnap jár, és ha éppen van kedve a dolgozónak, elmehet a szomszédhoz is, ha ott aktuálisan kitört a munkaerőínség. És ettől mindenkinek csak jobb lesz. Ilyen egyszerű dolgok derültek ki.

Meg az, hogy valamiféle tudásmegosztásra készül a kávézós, az éttermes és a sörözős. Merthogy nemcsak szóba állnak egymással, de „szakmáznak”, olyasmiről szoktak beszélgetni, hogy mitől is lehetne jobb a vendéglátás renoméja, álmodoznak életpályamodellről, és eszmét cserélnek arról, mitől érzik jobban magukat a dolgozóik. Például olyan apró gesztusoktól, hogy fölkerül a nevük az általuk készített koktéllapra, hogy díjazzák az innovációt: ha előállnak új koktéllal, szendviccsel, ötlettel, mit lehetne aznap beletenni egy vonzó akcióba. Ezektől fogják magukat nélkülözhetetlen fogaskeréknek érezni a „gépezetben”, mondta a telefonban Talmácsi Ádám, és hozzátette, hogy szeretnék ezeket a gondolataikat megosztani a kollégáikkal.

Én ekkor már csak fél füllel figyeltem, mert arra gondoltam, milyen jó lenne ezeket a fiatal embereket klónozni, és valami ejtőernyővel lepottyantani néhány helyre, ahol a hazai munkaerőproblémák megoldásáról diskurálnak. Arról, hogy baj van, mert kétszázezer ember hiányzik a versenyszférából, és július elején még kétezer-négyszáz tanárt keresnek a tanévkezdéshez. Van viszont rengeteg közmunkásunk, akik árokszélt fognak nyírni, míg a világ és még hét nap. (Hoppá, már majdnem politizáltam!) Talán az ilyen összefogásos agyakban, vagy általuk inspiráltan, megszületne ezer meg ezer valódi „életpályamodell”, és előkerülnének a föld alól, meg külföldről az alkalmas, motivált, kreatív emberek, akiket végre meg lehetne becsülni. És velük együtt azokat is, akik már régóta húzzák az igát összeszorított fogakkal, elismerés nélkül.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top