Majdnem meghaltam, de aztán mégsem – köszönet a kórháznak

Tudom, hogy hatalmas várólisták vannak, én is dühöngtem már nem egyszer azon, hogy hiába mellrák, hiába lenne extrán fontos, hogy időben jussak el a kontrollvizsgálatokra, mégis simán várakoztatnak hónapokig. Vagyis csak várakoztatnának, mert már feladtam a harcot, és magánrendelésekre járok inkább. Tajtékoztam már én is azon, milyen flegma, lekezelő, megalázó hangnemet ütnek meg olykor az egészségügyi dolgozók a betegekkel szemben. És voltam már kiakadva ezerszer is azon, mennyire lepukkantak a kórházak, és hogy még egy nyamvadt szappan sincs a vécében.

Mindez igaz és jogos. De vannak azért jó példák is.

A magyar egészségügy problémáira az a megoldás, hogy ne legyél beteg

Két hete műtöttek, ötórás műtét, tulajdonképpen szétszedtek, és újra összeraktak. Egy ilyen műtét után olyan kiszolgáltatott vagy, mint egy újszülött baba: csak heversz az ágyon, nyomják beléd az infúziókat, lógnak ki a csövek belőled, és abban bízol, hogy szakértő kezekben vagy, akik életben tartanak. Ilyenkor nem érdekel az sem, hogy nincs vécépapír, és hogy még a kanalat is magadnak kell vinned a kórházba. Csak a túlélésre játszol. És olyan érzékeny hangulatban vagy, hogy egy jó szótól is elbőgöd magad.

A körülöttem szorgoskodóktól sok jó szót kaptam, sőt az egyik éjszakás nővérnek hála, túl is éltem a műtétet. Ez a nővér volt az, aki nem hagyott magamra éjjel, hogy majd nyomjam meg a csengőt, ha gondom van, hanem félóránként bejött ellenőrizni, hogy mi van velem. Ezért aztán észre is vette, hogy a csőben, ami a savót hivatott elvezetni, vér csorog, ami nem annyira segíti az életben maradást. Ez a nővér volt az, aki nem hagyta békén az ügyeletes orvost, hanem addig járt a nyakára, hogy őt aggasztja, amit a csövemben lát, amíg hajnalban végül összerántották a műtéthez a stábot, és újra felvágtak. Megszüntették a vérzést, én pedig önfeledten lábadozhattam tovább.

Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash

Lehet, hogy nem haltam volna meg reggelig, amíg a viziten kiszúrják a vérzést. Lehet, hogy dramatizálom a helyzetet. Mégis végtelenül hálás vagyok az ápolónak, aki észrevette, az ügyeletes orvosnak, aki döntést hozott, és a dokimnak, aki hajnali kettőkor beviharzott a kórházba, hogy újra megműtsön.

Gyengédséggel, kedvességgel, együttérzéssel találkoztam, emberként bántak velem.

Minden egyes egészségügyi dolgozó, akivel kapcsolatba kerültem ebben az egy hétben, a beteghordótól az altatóorvosig, tisztelettel és humorral kezelt engem. Nem azért, mert különleges lennék, hanem mert teljesen tisztában vannak a saját szerepükkel a betegek gyógyulásában. Mindenkivel ilyen kedvesek. Tudják, hogy legalább annyit számít a páciensek állapotának javulásában az, ahogy bánnak velük, mint az, hogy mennyi gyógyszert nyomnak beléjük. A viselkedésük nem pénz, hanem emberség kérdése, az itt dolgozók pedig úgy tűnik, pontosan látják ezt.

Köszönöm nekik, hogy megmaradtak embernek a magyar egészségügy sokszor emberetlen körülményei között.