nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
„A szülők félnek a saját gyereküktől” – megszólal a bölcsis gondozónő

„A szülők félnek a saját gyereküktől” – megszólal a bölcsis gondozónő

Zsuzsa egy magánbölcsődében gondozónő, de húszéves pályafutása alatt dolgozott évekig állami oviban is, úgyhogy alaposan kiismerte már a szülőket. Most elmesélte, mi az, amit a szülők általában elrontanak, és hogy miből van a legtöbb konfliktus a bölcsiben.
Kun Gabi
Kun Gabi
f Ajánlom

„Elmondom név nélkül” című cikksorozatunkban egy-egy szakma szókimondó képviselője beszél a mindennapjairól, a főnökeiről, rólunk, „ügyfelekről” és bármiről, amiről olyan véleménye van, amit névvel nem vállalhat. Nem azért, mert ne lenne valós, hanem mert nagyon is az. Itt tabuk és cenzúra nélkül beszélhetnek a minket körülvevő valóság sokszor rejtett oldaláról.

Mi a legszembeszökőbb probléma a szülőknél?

Több ilyen alapprobléma van. Az egyik, amikor a szülő „túlkalibrálja” a gyerekét. Ez általában akkor van, ha egy szem gyerek, másfél-kétéves, és a szülő azt gondolja, hogy az ő gyereke a legokosabb, legszebb, legjobb. Adott területen lehet, hogy így is van, de közben előfordulhat, hogy valamiben el van maradva, amit már nem szeretnek hallani az anyák, leginkább megsértődnek, ha mégis szóba hozzuk.

Pedig azért szólunk, mert ha elmaradás van, akkor szeretnénk benne segíteni a gyereknek, ami sokkal hatékonyabb, ha együtt tudunk működni a szülőkkel. Mert ha a szülő el sem fogadja, hogy gond van, akkor hátráltatja a gyermek fejlődését.

A másik hasonlóan súlyos probléma, amikor „elbabázzák” a gyereket, aki sokkal többre lenne képes, de a szülők kisbabának kezelik. Cumisüvegből adnak neki inni, holott már tudja használni a poharat, vagy nem engedik egyedül orrot fújni, mert szerintük kicsi hozzá. Ilyenkor azzal kell szembesítenünk őket, hogy már nem pici baba a gyermekük, engedjék meg neki, hogy a saját korának megfelelően fejlődjön. Nehezen engedik el a babakort, nem akarnak szembenézni azzal, hogy nem tudják megvédeni mindentől.

Az is általános probléma, amit sok szülőnél megfigyeltem már, hogy élethelyzetből adódóan muszáj bölcsibe adni a gyerekét, de nem tudja elfogadni, hogy mások – a gondozók – ugyanúgy el tudják látni, mint ő, ugyanúgy életben tudják tartani a gyereket.

Nyilván nem olyan érzelmi töltettel, mint egy anya, de szakmai szempontból alkalmasak arra, hogy gondozzák. Ki tudják cserélni a pelenkát, fel tudják öltöztetni a kicsit, ha kimennek a friss levegőre, és pontosan tudják, hogyan etessék meg.

Ilyenkor mit mondanak nektek a szülők?

Általában megy a kioktatás, hogy az ő gyerekét máshogy kell gondozni, mint a többit, pedig nem lehet összehasonlítani azt, hogy neki van egy gyereke, szemben a bölcsis gondozónővel, akinek meg sem lehet számolni, hány gyerek volt a keze alatt évtizedek óta.

Az apákkal ebben a témakörben kevesebb a konfliktus, ők inkább figyelmetlenségben verhetetlenek. Rendszeresen előfordul, hogy itt felejtik a gyereküket, nekünk kell telefonálni már jóval zárás után, hogy itt maradt, ugyan, vigyék már haza. Illetve, ami talán még bosszantóbb, amikor valaki folyton késve hozza be a bölcsibe a gyerekét, sőt előfordul, hogy csak a délelőtti játszóterezésre ér oda. Vagy az is elég meredek, amikor a gyereket begyógyszerezve hozzák be reggel, telenyomják lázcsillapítóval, hátha nem vesszük észre, hogy beteg.

Pedig a szabályok, gondolom, nem véletlenül vannak…

A napi rutin rendkívül fontos, még fontosabb egy közösségben, mint otthon, hiszen itt több gyerek napirendjét kell összehangolni, amit egy későn érkező teljesen felboríthat. Az elvárás persze nagy felénk, hogy miért nem tanítunk több verset, éneket a kétéveseknek, miért nincs rajzuk, miért nem gyurmázunk… azért, mert nem volt rá idő. Mivel itt egy közösségről van szó, tudomásul kell venni, hogy az egyénnek kell alkalmazkodnia.

„Nehezen engedik el a babakort, nem akarnak szembenézni azzal, hogy nem tudják megvédeni mindentől” – Képünk illusztráció –
Fotó: MTI/Balázs Attila)

Nehéz elfogadnia a szülőknek, hogy otthon a középpontban volt a gyereke, de a bölcsiben egy a sok közül. A gyerekeknek egyébként ezzel semmi gondjuk, csak a szülők kapnak tőle frászt, hogy nem az ő gyerekük körül forog a világ, és mondjuk nem ő kap először inni, hanem meg kell várnia a sorban előtte lévőt.

Pedig ha belegondolnának abba, hogy ők is felnőttként ugyanebben vannak benne onnantól kezdve, hogy reggel kiteszik a lábukat a lakásból – hiszen már a buszon is egy közösséghez kell alkalmazkodniuk –, akkor sokkal kevesebb konfliktusuk lenne a bölcsivel. De sajnos ezt rögtön elfelejtik, amint a gyerekükről van szó.

Elvárások szempontjából van különbség a magán- és az állami bölcsik között?

Elég nagy különbség van, mert azzal a felkiáltással, hogy „ha már fizetek érte”, sokkal többet várnak el a magánbölcsiktől. Ha már fizet, akkor legyen az, amit ő akar. De persze ez nem így megy, hiszen az összes többi is fizet, aki odajár, nem kivételezhetnek senkivel. Nagyon sokat kell nyelniük a magánbölcsiseknek, kevésbé szólhatnak rá olyan határozottan a szülőkre például épp a rendszeres késések miatt, mint az államiban. Ha mégis szólnak, akkor sértődés van…

Elvárás lenne az is a szülők részéről, hogy ha már ennyit fizetnek, akkor legyen lovaglás, úszás, angol, korcsolyázás, és készítsünk aranyból kisbögrét, de közben olyan alapokról feledkeznek meg, mint hogy elsősorban a szociális készségeket kell megtanítanunk a gyerekeknek, mondjuk azt, hogy hogyan használjuk a szalvétát.

Ez nem „fizetek-nem fizetek” kérdése. A gyerek fejlődésének megfelelő ütemben kell haladnunk, hozzá kell igazodnunk, nem a szülőkhöz.

Mit rontunk el szülőként leginkább?

A rászoktatásokat általában. Benyomják a gyerek szájába a cumit, amikor annak eszébe sem jutna cumizni, egész nap nincs a szájában, de anya ragaszkodik hozzá. Ilyenkor ellenünk és a gyereke ellen dolgozik a szülő.

Azért van ez, mert félnek a saját gyereküktől, félnek a sírástól, a hisztitől, nem tudnak nemet mondani. Pedig a gyereknek szüksége van korlátokra, de a mostani szülők nagyon nehezen állítják fel a határokat azért, mert nem tudják megoldani a konfliktusokat a gyerekeikkel, és inkább mindenben engednek.

Az sem jó, hogy rászoktatják a gyerekeket, hogy mindig hoz anya valami finomságot, amikor jön érte a bölcsibe. Aztán persze a gyerek már követeli a finomságot és „mit hoztál nekem?” kérdéssel várja az anyját.

Nyilván nem éhezik a gyerek, nem azért hozza anya neki az ételt, hanem ezzel enyhíti a saját bűntudatát, vagy ezzel akarja visszaédesgetni magához a gyerekét. Mert ha jól érezte magát másokkal a gyerek, akkor nem biztos, hogy ki akar jönni a csoportból, ezért anya úgy érzi, hogy ki kell csalogatnia valamilyen édességgel, mert önmagáért nem jön ki hozzá a gyereke.

Volt ilyen konkrét esetem, amikor rá kellett szólnom egy anyukára, aki cukrot, csokit hozott mindig, és a többi gyerek előtt adta oda minden délután. A többi szülőnek is problémája volt vele, mert hiába hoztak esetleg ők is a saját gyereküknek finomságot, de nem pont olyat, és ez generálta a feszültséget a gyerekek között. Nem véletlenül kérjük azt, hogy ne édességhalmokkal érkezzenek a szülők a bölcsibe, oviba, de ha szólunk érte, akkor persze fújnak ránk.

Van azért olyan szülő is, akivel jó a kapcsolat?

Persze, a többséggel nagyon jó a viszonyunk, sőt barátságok is alakultak ki szülőkkel, vannak olyanok, akikkel évek óta összejárunk a magánéletben is, pedig már rég nem jár a bölcsibe a gyerekük. Sokan a szülők közül még 2-3 év múlva is felhívnak, hogy mi van velünk, nem felejtenek el, általában hálával gondolnak ránk. A legkedvesebb történetem az, hogy van egy kisfiú, aki már ötödikes, de még mindig bejön hozzánk egy kis léleksimogatásra szinte hetente, még akkor is hozzánk fordul, ha meggyűlik a baja a kötelező olvasmánnyal.

„Nehéz elfogadniuk a szülőknek, hogy otthon a középpontban volt a gyerek, de a bölcsiben egy a sok közül.” (Képünk illusztráció – Fotó: MTI/Balázs Attila)

Mi a legnehezebb ebben a pályában?

Talán az, hogy a szülőnek mindig mindenhez joga van, csak azt felejti el, hogy az intézményben a gyerekért az ott dolgozók vállalnak felelősséget, amint kilép a szülő a kapun. Bízzunk már annyira a gondozókban, óvónőkben, hogy elhiggyük, el tudják látni a feladataikat! Nekik nem a szülő a főnökük, hanem az intézmény vezetője, tehát nem a szülők elvárásait kell teljesíteniük, hanem a főnökét. Persze a szülő erre mondja azt, hogy de ez az ő gyereke, ami így is van, csak nap közben mi vagyunk azzal a gyermekkel, és nekünk kell döntéseket hoznunk róla.

És mi a legszebb ebben a pályában?

Egy friss példát tudok mondani: írt az egyik anyuka, hogy nincs annál meghatóbb, mint amikor a gyerek az Orgona ágát énekli otthon, és köszöni nekünk, hogy még erre is odafigyelünk. Én úgy érzem persze, hogy ez természetes, hogy éneklünk a gyerekekkel, de azt hiszem azt szeretem a munkámban a legjobban, amikor a gyerek visszaadja otthon, amit tőlem kapott. Nagyon örülök, amikor a szülők visszajeleznek, megírják, elmondják ezeket a dolgokat, mert ebből is érzem, hogy értékelik a munkámat. Az is nagyon jó érzés, amikor a kistesókat is hozzánk akarják beíratni, mert a nagyobbik testvér annyira jól érezte magát a bölcsiben.

Az egész napos gyerekzsivaj nem megterhelő?

Másként látom ezeket a gyerekeket, mint az anyukák a sajátjukat. Más az, ha a saját gyereked nyafog a füledbe. Ha a bölcsiben nekem hisztizik egy gyerek – vagy tíz –, akkor nem visznek el az érzelmeim, hanem egy megoldandó feladatot látok. Az eszköztáram is sokkal nagyobb, mint egy anyának, hiszen sok gyerekkel, sok éve kell megoldanom a gyerekek körül felmerülő problémákat. A gyakorlottságom miatt pedig magabiztosabb is vagyok, amit a gyerekek éreznek, ezért sokkal hamarabb megnyugszanak, mint ha az anyukájukkal lennének.

Nekem nem fárasztóbb gyerekek között lenni, mint mondjuk másnak az, hogy nyolc órát ül egy irodában. Ha egy bevásárlóközpontban sétálok, akkor is rögtön kihallom a gyerekhangokat, felkapom a fejem, ez belém van valahol mélyen kódolva. Lehet, hogy amikor a bölcsiben konkrétan fejhangon visít egy gyerek tíz percig, akkor kicsit megfeszülnek az idegeim, de estére már el is felejtem. Sokszor hétvégén, otthon jobban elfáradok, mint hét közben a gyerekekkel. Nem tudnék mást dolgozni, nem tudom máshogy elképzelni az életem.

Megosztás Facebookon