nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
„Értelme a fájásnak” – így szültünk mi

„Értelme a fájásnak” – így szültünk mi

NLCafé

„Értelme a fájásnak” – így szültünk mi

Az életben adódik olyan, hogy nem pontosan látjuk át, mi miért történt, és nem tudunk szabadulni a gondolattól, mi lett volna, ha… Mikor a gyermekünk születéséről van szó, különösen fontos, hogy utólag ne kelljen ezen gondolkodnunk. Csakhogy kiszámíthatatlan eseményről van szó, amiben sokszor mások döntésein, tapasztalatán múlnak dolgok, és kicsit kiengedjük a kezünkből a kontrollt még mi, öntudatos, tájékozott nők is. Nem tudunk mást tenni, mint bízni az orvosunkban. A szakemberben, de az emberben is. És a végén megnyugodni abban a tudatban, hogy itt van velünk egy egészséges gyerek. Akkor az, hogy az élmény szebb is lehetett volna, talán már nem is olyan fontos. Kivéve, ha… – az NLCafé munkatársai mesélik el egyik legszemélyesebb történetüket.
NLCafé

Szülés sebek nélkül – ez a címe a héten induló, tematikus cikksorozatunknak. Azért készítettük, mert szerintünk nem az a lényeg, hogy ‘kórházban vagy otthon’, inkább az, hogy bárhol történjen is a nagy pillanat, amikor egy újszülött és a külvilág először találkozik, biztonságos, megnyugtató és természetes folyamat eredménye legyen. Olyan, amelyben anya és baba saját ösztönei, döntései szerint haladhat – szakemberek értő támogatása mellett. Ehhez pedig – hiába élünk a 21. századi Magyarországon – még sok változás szükséges. Sorozatunkban anyák, civilek és egészségügyben dolgozók mesélnek, beszélgetnek problémákról és lehetőségekről, de téged is szeretnénk megkérdezni, ha szültél már. Neked milyen élmény volt? Kattints, és mondd el a Nagy Szülés Felmérésben!

„A test begyógyítja a sebeket”

Daniella és Lotti

„Volt-e bennem félelem? Talán az a fajta, amikor az ismeretlentől tart az ember. Ugyanakkor izgatottan vártam a napot. Aztán hamarabb eljött, mint gondoltam. A terhességem harmincnyolcadik hetében toxémiás lettem, ezért dönteni kellett. Vagy befektetnek megfigyelésre, vagy megindítják a szülést. Mivel az értékeim folyamatosan romlottak, az orvosok az utóbbit javasolták, és én elfogadtam. Az oxitocin-injekció és a burokrepesztés után szinte rögtön kétperces fájásaim lettek, úgy éreztem, hogy ez így gyorsabb, mint amit a szervezetem elbír, úgyhogy nemsoká kértem az epidurált. Az oxytocin beadásától számított hatodik órában pedig megszületett a nagyon apró, alig 2,5 kilós Lotti.

Daniella

Azért döntöttem az epidurál mellett, mert számomra fontos volt, hogy ne kimerülten menjek bele a folyamatba, és hogy egészségesek maradjunk mindketten, az indított szüléseknél pedig a testnek egyszerűen nincs ideje felkészülni. Ez volt a prioritás, és nem az, hogy – mondjuk – kádban vagy labdán vajúdjak, de minden nő és minden szülés más, ezért teljesen elfogadom, ha másnak mások az elsődleges szempontjai. Én ettől éreztem magam biztonságban.

Rábíztam magam az orvostudományra, ez tény. De ha nem ezt választom, úgy éreztem, veszélyeztetem az életünket. A kitolási szakaszig mindent egyeztettek velem, végig tájékoztattak, és úgy voltam vele, bízom a szülészorvosban és a szülésznőben, és abban, hogy azt fogják tenni, ami nekünk a legjobb. A gátmetszést is elfogadtam. Előzőleg szerettem volna elkerülni, de a lányom szívverése nagyon lelassult, a lehető leghamarabb ki kellett jönnie, így nem is ellenkeztem.

Nem gyötröm magamat azzal, hogy mi lett volna, ha… Lotti egészséges, és én is, a test sebei pedig idővel, nem azt mondom, hogy rohamtempóban, de begyógyultak. De persze ehhez az az orvos kellett. Szerencsés helyzetben vagyok, mert olyan szakemberhez tudtam menni, aki végigkövette a várandósságot, és eleve megvolt köztünk a bizalom.

Lotti

Az első éjszakán Lotti inkubátorban volt, ami eleve ijesztő látvány, úgyhogy a csecsemőosztály dolgozóitól több empátiát és segítséget vártam volna.  Semmit nem tudtam arról, hogy mi történik a lányommal. Amikor végre fel tudtam menni hozzá, egy zongoraszéken kellett szoptatnom, friss gátsebbel. Emlékszem, nagyon szomjas voltam, még nem volt tejem, Lotti meg sírt, friss anyukaként tehetetlen voltam, jól esett volna legalább néhány bátorító szó vagy tanács… Én ezen a ponton éreztem, hogy ki vagyok szolgáltatva. Emberileg volt megalázó, hogy nincs más lehetőséged, mint a nyakukra járni, és mindent kikövetelni, aztán úgy viselni a lenéző kioktatásokat, mint egy kinőtt pulcsit.

A béke pillanata? Amikor a mellkasomra tették. De inkább az első hetek szoktak eszembe jutni… Attól, hogy a szüléskor nem minden úgy alakult, ahogy vártam, még nem volt traumatikus. De talán azért sem, mert sosem valami földöntúli élménynek képzeltem el, inkább természetes folyamatként: a terhesség vége az, hogy a baba megszületik. Persze ha valakinek nincs megnyugvása, fontos, hogy foglalkozzon az élmény feldolgozásával, hiszen ez kihathat mindenre. A gyerekkel való kapcsolatára, a házasságára… mindenre.”

Olvass még több cikket a magyarországi “szüléshelyzetről”, arról, mi az, amivel sokan elégedetlenek, és arról, hogyan lehetne jobb az ellátás!

AZ NLCAFÉ BEMUTATJA: SZÜLÉS SEBEK NÉLKÜL

„Nem mertem meghozni azt a döntést”

Vera, Berci és Márku

„Mindig is sportoltam, úgy voltam vele, hogy úgyis megy majd. Szerettem az orvosomat de… olyan érzésem volt, mintha sürgetnének, hogy mikor szülök már. A vége felé, minden vizsgálaton szembesítettek, hogy “már mindenki megszült”, bezzeg én… Nem lett volna szabad azt éreznem, én vagyok a rossz, csak azért, mert nem szülök idő előtt, a terhesség negyven hét, akkor miért fontos sürgetni? Végül eljött a nap, amikorra ki voltam írva, de semmi.

Vera

A vizsgálaton azt mondták, hogy megindítják, de igazi indokot sosem kaptam. Annyi, hogy két-három ujjnyira nyitva van a méhszáj, de én ebből semmit sem éreztem, nem voltak fájásaim és a magzatvíz sem ment el. De ez olyan megfoghatatlan. Hogyan ellenőrzöd? Az az igazság, hogy az orvosom aznap volt ügyeletes, és öt pácienséből négy szült is aznap…

Burkot repesztettek, és magamra hagytak. Egyedül voltam a szobában, miközben fogalmam sem volt arról, hogy mi történik velem, mi vár rám, miközben ők kint nézték a monitorokat. Biztos sokan szültünk egyszerre, erre gondoltam közben. Ma már azt gondolom, hogy ez nem mentség. A szülészet nem egy gyár, az ágy pedig nem futószalag, és ez nem helyrajzi kérdés, mert hiszem, hogy kórházi körülmények között is lehet háborítatlan a szülés. Nagyon gyorsan reagált a testem, jól haladt a szülés, végül mégis előkerült a rettegett vákuum, mert pont a legvégén lelassultak a fájások. 4 óra alatt megszületett Berci.  

Utólag… volt bennem egy olyan érzés, hogy talán az orvos majd felajánlja, hogy beszéljük át, mi hogyan történt. Nekem hiányzott volna pár mondat, hogy megnyugodjak, átlássam, hogy mi és miért történt. De semmi ilyen nem volt.

A második fiammal hasonlóan kezdődött. Reggel voltam CTG-n, de már mielőtt mentem, mondtam anyukámnak, hogy úgy érzem, ma kiszedik belőlem ezt a babát, ha van rá indok, ha nincs. Úgyis fognak rá találni, ha nagyon akarnak. Azt mondták, jöjjek vissza délután, mert olyan a helyzet, hogy úgyis visszajönnék éjszaka, inkább megindítják. Még tíz nap volt a kiírt időpontig. Hogy milyen helyzet is indokolta a visszajövetelt sosem derült ki…

És tudod, van egy olyan érzésed ilyenkor, hogy azt kéne mondani, hogy nem, inkább visszajövök éjszaka, ha úgy alakul. De nem mondtam, nem mertem. Ki olyan bátor, hogy ott legyen a kórtörténetében, hogy nemet mondott az orvosnak? Utána ugyanahhoz az emberhez kell visszamenned…

Burkot repesztettek. Majd hihetetlenül felgyorsultak az események, szinte azonnal becsúszott a köldökzsinór. Elaltattak, és úgy vittek sürgősségi császárra, hogy egy orvos benyúlt, és tartotta a baba fejét, visszagondolni is rossz rá.

Berci és Márku

Most azt mondom, hogy nem bánom,  mert pozitív a vége, hiszen a második fiam is megszületett. És egy normál szülés is alakulhat így, bármi lehet. De azóta is átfut az agyamon, hogy azt kellett volna mondanom, hogy hazajövök saját felelősségre. Ha nem lett volna ez a közjáték, akkor nem maradt volna meg rossz élményként az egész, és nem lenne bennem valamiféle hiányérzet. Egy császáros heg mindennap szembesíti az embert,  hogy nem mertem kiállni magamért, és meghozni a döntést.

Az első szülés nem fájt nagyon. Vagy inkább úgy mondanám, volt értelme a fájásnak. És a második után is, az éreztem, otthon már jó lenni a két fiammal. A születés jelentősége mégiscsak eltörpül az egész élethez képest, nem? És hát itt vannak egészségesen, engem ez nyugtat meg.

Egy szülésnél túl sok körülmény van, túl sokan beleszólnak, és nem tiszták a döntési szempontok. De megértem az orvosokat is, mert a legkülönfélébb női habitusokhoz kell alkalmazkodniuk, és hatalmas a felelősségük.

Nekem mindkétszer egy célom volt: kerüljünk haza mihamarabb a kórházból, mert akkor tényleg csak én leszek, meg ők. És teljesen biztos voltam benne, hogy onnantól meg tudok majd oldani mindent, fogom tudni, mi a jó nekik. Akkor már tényleg csak rajtam múlik.”

„Sosem tudom meg, mikor lenne a születésnapja”

Zita és Liza

„Mindig is tudtam, hogy ha egyszer szülök, azt csak császármetszéssel tehetem majd. Nagyfokú rövidlátó voltam, erős, több mint 7-es kontaktlencsét viseltem kamaszlányként. És úgy hallottam, bizonyos dioptriaszám felett nem engedélyezik a hüvelyi szülést, mert az erőkifejtés károsíthatja a szemet (ez elég pongyola megfogalmazás, ami azért van, mert végül sosem néztem utána rendesen, annyi faktor jött be úgyis, ami miatt sokszorosan kizárt lett nálam a természetes út). Azóta lézerrel helyrehozták nálam az éleslátást, és gondolom, egy szemműtét szintén nem kedvez a kérdésnek. Majd miómaműtéten estem át, ami hiába laparoszkópos volt, a méhemet csak vágni, majd varrni kellett miatta, úgyhogy ezen a ponton végképp búcsút inthettem a hagyományos szülési módnak.

Zita

Érdekes dolog ez, mert utólag (miután már megvan a kislányom) tudom, hogy lehetett volna jobban utánanézni, több véleményt kikérni, és akár küzdeni a hüvelyi út lehetőségéért. Vannak, akik meg is teszik. Én nem tartozom közéjük. Vajon miért… nem is tudom.

Egyrészt fatalista vagyok. Úgy érzem, ha az események kijelölnek egy utat, akkor azon kell haladni, mert „az van megírva”. (Hülyeség, biztos azt mondjátok.) Másrészt számomra az orvosi indokoltságok annyira átláthatatlanok és követhetetlenek, hogy nem megyek el még egy és még egy szakemberhez, és nem olvasok mellé még forrásmunkákat, hogy aztán a végén pont fogalmam se legyen, hogy mit csináljak. Hanem hiszek az első orvosnak, ha szimpatikus. Én az a fajta anya vagyok, aki már kismamaként sem olvas el előre egy sort sem a babagondozásról, nehogy összezavarodjon. Gondoltam, majd megyek az ösztöneim után – és valahogy tényleg: életben van a gyerek, sőt, kimondottan jól van.

Lényeg az, hogy azt mondták, én császáros leszek, úgyhogy én császáros lettem. Nem igazán gondolkodtam rajta, mi lenne, ha nem így lenne. Másrészt… ki a fene akarja magának azt a fájdalmat, amiről eddig minden nő azt mondta, hogy sokszorosa annak, amit valaha is el tudott képzelni?

Laikus vagyok, úgyhogy nem tudom, muszáj-e programozni a császárt, nem lehet-e az, hogy megvárjuk, míg elfolyik a magzatvíz, és csak utána megy be az ember a kórházba, mint bárki más. Hogy a baba legalább akkor indulhasson neki, amikor készen áll. Én már sosem tudom meg, mikor is lenne VALÓJÁBAN a lányom születésnapja. Most azt a napot ünnepeljük, ami még munkanap volt, de már – péntek lévén – volt elég parkolóhely, ha jönnek hozzám a látogatók – mert az én praktikus gondolkodású dokim ezt az indokot mondta, amikor kérdeztem, hogy miért pont aznap.

Liza

Harmadrészt: minél több szülés közben megsérült babáról olvastam (és olvastam, mert ilyen a munkám), annál nyugodtabb voltam a gondolattól, hogy az én hasamat szépen, sterilen, precízen felvágják majd, és hopp, egy mozdulattal kiemelik az én gyermekemet, akinek majd nem lesz hol elakadni, nem lesz mitől nem kapni oxigént, nem fog leesni a szívhangja meg rátekeredni a rátekeredni való. Nem történik meg az örökké elfogadhatatlan, hogy egy előző nap még egészséges baba nem egészségesként éli az életét egy rossz mozdulat, egy téves döntés vagy a dolgok szerencsétlen összejátszása miatt. Csupa olyan miatt, amit nem tudok befolyásolni.

Úgyhogy itt az egészséges gyerekem, imádom, és boldog emlék az a nap, amikor először találkoztunk. És csak néha gondolkodom el azon, milyen élményt hagytunk ki vajon, és hogy ez befolyásolja-e a kapcsolatunkat. Mert tény: akárhány szülésvideót látok (és látok, tudjátok, a munkám…), mindig könnyeznem kell, amikor kibújik a baba, és meglátják egymást az anyjával annyi küzdelmes, pokoli nehéz, mégis katartikus óra után.”

A te babád úgy érkezett, ahogy elképzelted? Mondd el a felmérésünkben!