nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ez van!
Szabadtéri tárlatvezetés, finom ebéd, elvándorlás, uzsora – A freskófalu tíz éve

Szabadtéri tárlatvezetés, finom ebéd, elvándorlás, uzsora – A freskófalu tíz éve

Egy évtizede díszítik festmények a borsodi Bódvalenke házait. Ott jártam, hogy megtudjam, hogyan változott meg az élet azóta a „gettófaluban”. Világhírűek lettek, karatebajnokokat neveltek, de a nyomor és a kamatos emberek maradtak…
Szekeres P. Mónika
Szekeres P. Mónika
f Ajánlom

Autópályán száguldunk Miskolc felé, hogy a borsodi Bódvalenkére érjünk, a házaik falát díszítő festményekről ismertté vált, kétszázhúsz fős településre. Pásztor Eszter, a freskóprojekt megálmodója, vezetője, életben tartója visz autóján. Tömegközlekedéssel ugyanis több mint öt óra lenne az utazás Budapestről, ami azt jelenti, hogy mire megérkeznék vonattal Miskolcra, majd onnan busszal a faluba, már indulhatnék is vissza. Így is három óra az út, van időnk beszélgetni az elmúlt tíz évről és arról, milyen ma az élet Bódvalenkén.

Mit keres a Magyar Gárda a nappalimban?!

–  Hogy hogyan kezdődött? A történet egészen 2006-ig nyúlik vissza, amikor megalakult a Magyar Gárda, és én az elegáns nappalimban ülve néztem a híradóban, ahogyan masíroznak – emlékszik vissza Eszter. – Rettenetesen dühített, és nem tudtam elfogadni, hogy egy ilyen bonyolult problémára, mint a cigány kisebbség ügye, csupán ez az egyetlen, leegyszerűsítő válaszunk lehet.

Pedig a fordításból és tolmácsolásból élő Eszternek korábban semmilyen kapcsolata nem volt sem romákkal, sem más, magyarországi mélyszegénységben élőkkel. Mégis buzgott benne a tettvágy, ki is dolgozott egy konkrét cselekvési tervet az előrelépéshez. A terv jó volt, és teljesen kivitelezhetetlen. Ugyanis azt feltételezte, hogy az érintettek házaiba mindenhol be van vezetve a víz… Ez volt az első nagy tanulság… Az a roma értelmiségi csoport, amelyet Eszter az elképzeléseivel megkeresett, mégsem nevette ki őt, inkább invitálták, látogasson el velük Bódvalenkére.

–  Egy hideg, szürke februári nap volt, mint amilyeneket idén éltünk – idézi fel a találkozást Eszter. – Az első, akit megpillantottam, egy hároméves forma kisfiú volt, rózsaszínű pendelyben állt a házuk ajtajában, pontosabban ott, ahol annak kellett volna lennie, merthogy ajtajuk, az nem volt. Kísérőm, aki ismerte a helybélieket, körbevezetett a faluban, és azzal mutatott be, hogy a hölgy Budapestről érkezett, és segíteni szeretne. „Tessék nekünk munkát adni” – ez volt az első mondatuk, nem enni kértek, nem pénzt, hanem munkát. Ez örökre belém égett.

Fotó: Hernád Géza

Eszter számára két év terepmunka következett a megye hasonlóan elszigetelt, mélyszegénységbe csúszott gettófalvaiban.

–  Sokat láttam a kevésből élők mindennapjaiból. Megrázó emlékeim közül vannak, amelyek még így, tizenkét év eltelte után is igen elevenek. Például az a szoba, amelyben egyetlen bútor egy matrac volt, és a földpadlón egy kövön, mosógépből kiszerelt fűtőszálon lábos, abban főtt valami… Ez volt az egyetlen fűtési és főzési lehetősége a nyolctagú családnak, köztük egy csecsemőnek, aki másfél kilóval született, és nemrégiben engedték haza a kórházból. Akkor azt gondoltam, ez rosszabb, mint a harmadik világ, mert ott legalább fűteni nem kell – mondja Eszter, aki azt a térséget is jól ismeri, hiszen két évet élt Kenyában.

A freskófalu ötlete 2008 decemberéig váratott magára.

– De aztán egyszeriben kész volt a fejemben. Nemcsak a házfestmények terve, hanem az is, mit fogunk csinálni a gyerekekkel, az asszonyokkal, minden – emlékszik vissza Eszter. – Felhívtam az egyetlen cigány festőművészt, akit ismertem, a miskolci Horváth Jánost, és megkérdeztem, meg tudjuk-e csinálni. „Meg” – ennyi volt a válasza.

Anikó, a fakanál – és a paragrafuszsonglőr

És elkezdődött Eszter küzdelme, több fronton. Meg kellett győzni a bódvalenkeieket, mit szeretne ő, és hogyan profitálhatnak a házak falára festett freskók által odavonzott turizmusból, mert eleinte nem értették, és bizalmatlanok voltak. Szerveznie kellett a magyar és európai roma festőművészek odautazásait, és nem utolsó sorban pénzt kellett szereznie mindehhez. Végül minden sikerült.

Amigo Bogdán János „Kövön ülők” című festménye, Eszter kedvence

Érkeztek a festőművészek, a bódvalenkei feleségek pedig keményen tréningeztek rajtuk: hetente más-más gazdaasszonynak kellett a teljes csapatot naponta ellátnia, hiszen az volt a cél, hogy jártasságot szerezzenek a vendéglátásban, hogy az idelátogatók a művészi élmény mellett egy-egy cigány család ebédmeghívásában is részesülhessenek. (A tárlat- és a túravezetés a környéken ma is működik, ahogyan a házi vendégség szintén.)

–  Onnan kezdtük, hogyan kell rendesen elmosogatni, megteríteni, salátát és egészséges ételeket készíteni, kevésbé zsírosan főzni, színesebben fűszerezni – mondja Eszter. – Persze nem mindenkit kellett mindenre megtanítani. Ilyen például Anikó, aki az előző ciklusban az alpolgármester volt. Tízévesen kényszerült elhagyni az iskolát, mégis megtanult olvasni, és nem is felejtett el. Ő az, aki nemcsak el tud olvasni egy jogszabályt, de el is tudja magyarázni a többieknek.

Magdi, akit európai képviselők szolgáltak ki

Magdi szintén a legodaadóbb gazdaasszonyok közé tartozik. Bizonyítja ezt az a háromfogásos ebéd – húsleves kacsából, rakott tészta és madártej – is, amellyel vendégül lát minket. És Magdi nemcsak a gasztronómiában jár élen, ő a szíve-lelke a bódvalenkei asszonykórusnak, amely még az Európa Parlament képviselőinek is énekelt.

Magdi, a konyha- és kórustündér

–  Úgy utaztunk Brüsszelbe, hogy korábban többségünk még Miskolcon túl sem járt, nemhogy külföldön – meséli Magdi. – Átutaztuk Európán, közben egy német vendégházban szálltunk meg, ilyen helyen még, persze, nem jártunk, így volt, aki talpig kiöltözve jött le vacsorázni, és olyan is, aki nem tudta, az előételnek kihozott salátával illik-e megvárni a főfogást, vagy nyomban elkölthetjük-e. Hát ezeken könnycsordulásig nevettünk. De akkor is kibuggyant a könnyünk, igaz, a meghatottságtól, amikor az Európa Parlamentben a képviselők kivették a tálcákat a pincérek kezéből, hogy ők kínálhassanak minket.

Amúgy szerencsék van, hogy otthon találjuk Magdit, mert ahogyan a faluban a többi nő, ő is szervezett tanfolyamra jár, ahol a környék vadon termő gyógy- és fűszernövényeivel ismertetik meg őket.

– Bár a többségüket ismerik az asszonyok, gyűjtögető életmódjuknak köszönhetően még hasznos is lehet ez az oktatás. Nem úgy, mint a férfiaké nemrégiben – fűzi hozzá Pásztor Eszter. – Minősített hegesztőnek képezték volna ki őket. A szomszéd faluba jártak a tanfolyamra, ahol azonban nem volt fűtés a teremben, így megérkezvén aláírták a jelenléti ívet, majd indultak is haza. Oklevelük van, hegeszteni nem tudnak. Igaz, nincs is a környéken olyan munkahely, egyébként semmilyen nincs, ahol tudásukat megcsillogtathatnák.

Fotó: Hernád Géza

Kamatosok, kiszúrt gumik, vágyak

– Influenzásak voltunk mindannyian, tízezer forintot költöttünk gyógyszerre és orvosra – mondja Ibolya, amikor érdeklődünk, hogy vannak. Vele a falu fő- és egyben egyetlen utcáján futunk össze.

– Nagy érvágás nekik ez a tízezres kiadás, hiszen ahogyan szinte minden bódvalenkei családban, náluk sem éri el az egy főre jutó havi jövedelem a tizenhatezer forintot – magyarázza Pásztor Eszter, amikor továbbsétálunk. – Volt már jobb a helyzet. Ám miután a férfiak kiszorultak a közmunkából, és egyre több az olyan fiatal, aki után már nem jár a családi pótlék, de még nem lévén kétszáz bejelentett, ledolgozott munkanapjuk, a rendszer számára láthatatlanok, megint szűkös napok járnak erre. Mégsem ez a legborzasztóbb telünk. Öt éve, 2013-ban olyan éhezés volt a faluban, hogy az emberek dülöngéltek az utcán, vagy otthon feküdtek az ágyban és fáztak. Hogy megértsd: ezekben a hónapokban hét terhességünk volt, ebből négy baba vagy halva született, vagy nem sokkal születése után meghalt. Egyértelműen az anya éhezése miatt. Mert itt étkezési sorrend, pontosabban éhezési sorrend van a családokban. Az iskolába, óvodába járó gyerekek étkeznek az intézményben, így éhesek, de nem éheznek. A férfiaknak csak hó végén kopog a szemük, őket etetni kell, különben „rosszak”, illetve nem tudnak kimenni az erdőbe fáért, és akkor nemcsak éhezik a család, de meg is fagy. E sorban utolsók a mamák és velük babáik is, hiszen egy alultáplált kismamának nincs anyateje, marad a tápszer, amire, persze, csak hó elején van pénz, utána jön a cukros meleg víz, majd a cukor is elfogy… Érdekes módon még előttem is titkolni próbálták, hogy milyen nagy a baj, hogy mindannyian éheznek.

Bódvalenke hóba burkolózva

És ilyenkor jönnek a „megmentők”, a környékbeli uzsorások. Nem csak itt, több száz magyar kistelepülésen működik ez a kegyetlen, ugyanakkor életmentő rendszer, hiszen a falvakban télen még idénymunka sincs, a természet kincsei sem gyűjtögethetők, de még kukázni sem lehet…

–  A kamatosok, ahogyan itt nevezik az uzsorásokat, köztudottan havi százszázalékos kamatra adnak pénz- vagy élelmiszerkölcsönt – meséli Eszter. – A családok irdatlan erőfeszítések árán, de visszafizetik ezeket a hiteleket. És nemcsak félelemből, hanem mert jön a következő hó vége, így ajánlatos jóban lenni a kamatos emberrel. Persze adósságspirálba sodródni így is könnyű. A kölcsönöket 99 százalékban élelemre költik, de olykor előfordul, hogy valami amúgy nélkülözhető dolgot vásárolnak, presztízscikket, például mobiltelefont vagy márkás sportcipőt.

És ezt meg lehet, meg kell érteni, mert a nyomorban, a legnagyobb nélkülözés közepette is élnek vágyak, álmok, ünnepnapok. Hál’ istennek…

A kamatosokkal Pásztor Eszternek is meggyűlt a baja. No, nem arról van szó, hogy a projektvezető hozzájuk fordult volna kölcsönért, és halogatta volna annak visszafizetést. A kezdetekkor az uzsorások nem jó szemmel nézték, hogy az asszonyok kaptak munkát, és ezzel kiszámítható jövedelmet a családok. Egyértelmű volt az érdekellentét. A mai napig nem tudni, pontosan kik, de ez idő tájt Eszter autójának kerekeit rendszeresen kiszúrták Bódvalenkén. Ám Eszter nem tágított, ezután egy ízben a kocsija fékjét „bütykölték meg”, szerencsére neki nem esett baja, de az autója alaposan összetört a mátrai szerpentin egy kanyarjában…

– Megcsináltattam a kocsit, és visszajöttem. Beletörődtek…

Fotó: Hernád Géza

Miki és az első örömsírás

Kockás liliom, menta, orchidea, néhány a falu határában elterülő mocsár különleges flórájából. Mikinél jobban senki sem ismeri ezt a világot, de nem csak azért érdemes hozzá csatlakozva túrázni a környéken, mert ugyan írástudatlan, mégis hihetetlen nagy tudással, jó humorral kalauzol; idegennek a védett lápon egyedül barangolni igen veszélyes.

–  Miki az egyik legigyekvőbb családapa Bódvalenkén, pedig tízévesen maradt ki az iskolából, egyszerűen a családjának a túléléshez szüksége volt az ő munkájára is. Ma mégis kisgazdaságot vezet, nem csak növényeket termeszt, állatokat is tart, és számunkra elképzelhetetlenül rettenetes, többéves spórolás után bevezettette a házába a vizet, sőt ki is bővítette az épületet – meséli Pásztor Eszter, aki büszkén hozzáteszi, Miki ugyan valóban kiemelkedően szorgalmas, de a faluban ma már minden kertet megművelnek, míg amikor ő ideérkezett, akkor kettőt…

Eszter első bódvalenkei évében történt, hogy egyszer éjjel tizenegy óra után visszaérkezve a faluba, látta, hogy a már működő teleházukban ég a lámpa. Kicsit bosszús volt, mert nyolckor be kellett volna zárni a házat, a villanyt lekapcsolni…

–  Benéztem az ablakon, és düh helyett boldogság töltött el. Miki ült bent, és egy internetes program segítségével próbált meg olvasni tanulni. Elkezdtek peregni a könnyeim. Ez volt az első örömsírásom Bódvalenkén…

Fotó: Hernád Géza

Az ország harmadik legrosszabb iskolája

A korai iskolaelhagyás ma is napi probléma Bódvalenkén. De vannak ígéretes tehetségek, akik erőfeszítéseket tesznek, hogy tanuljanak, tanulhassanak. Martin is ilyen. Autószerelő szeretne lenni. Nem véletlenül. Önkéntes segítők járnak hétvégenként a faluba támogatni a gyerekeket a tanulásban, köztük Attila, aki szakmáját tekintve autószerelő.

–  Ő szombathelyi lévén kéthetente több mint 780 kilométert autózik, hogy találkozhasson kis barátjával, Martinnal! – mondja Eszter, őszinte elismeréssel hangjában. – Laci, Martin bátyja is igen jó képességű, csakúgy csillogott a szeme az érdeklődéstől, története mégis szomorúan alakult. Péknek tanult, de a szakmunkásvizsga előtt két hónappal kimaradt az iskolából, megnősült. Sorban születnek a gyermekei, és a küszködés a mindennapok gondjaival lassan kiölte a csillogást a szeméből…

A fiúk lánytestvére, Adri pedig maga volt Bódvalenke legnagyobb reménysége.

–  Ő lett volna az első érettségizett fiatalunk. Lett volna – meséli Eszter. – Az írásbeli érettségi vizsgát megcsinálta, a szóbelin már nem jelent meg. Amikor azzal hívtak fel az iskolából, hogy hol a gyerek, már rég itt kellene lennie, majdnem infarktust kaptam. Családsegítőnk ment érte, Adri otthon, az ágyán fekve sírt, és azt mondta, nem mer elmenni a szóbeli megmérettetésre, nem is ment el… Két hónap múlva fog megszületni a babája…

De Eszter és segítői nem adják fel, támogatói között van egy karateedző is. Arról, ő hogyan tud bánni a falubeli gyerekekkel, talán mindent elárul, hogy a tavalyi országos karatebajnokság első és harmadik helyezettjét Bódvalenke adta!

Ha a sport természetesen nem is mindenkinek nyújthat olyan óriási kiugrási lehetőséget, mint a dobogós fiúknak, annyi mindenre megtanítja őket, ami javíthatná az iskolai teljesítményüket! – magyarázza Eszter. – De nem javítja. A gyerekek a szomszédos bódvaszilasi általános iskolába járnak. Miután a közelben nyílt egy alapítványi iskola, az összes nem roma szülő átíratta oda a gyerekét. Ma már csak cigány tanulók vannak a szilasi iskolában, amely a tavalyi kompetenciafelmérésen az ország harmadik legrosszabbul teljesítő intézménye lett… Hát, önkéntes csapatunknak ilyen háttérrel kell megküzdenie, de jönnek, korrepetálnak, táboroztatnak, fejlesztő foglalkozásokat tartanak. Nagyon lelkesek, azt hiszem, ők veszik majd át tőlem a stafétabotot. Remélem, a gyerekek támogatása mellett a bódvalenkei turizmus életben tartása és fejlesztése is a szívügyük lesz!

Harminchárom világhírű festmény, egy angolvécé

A kackiás bajszú Tosuval a háza előtt futunk össze, miközben Eszter szabadtéri tárlatvezetését élvezem. Tosu, aki tizennégy gyermeket nemzett, a legügyesebb kosárfonó a faluban, mutatja is a legfrissebben készült, takaros darabokat. Mint mondja, most is van megrendelése, arra fonta ezeket a vesszőkölteményeket.

Tosu megrendelésre is fon kosarakat

Tosu egyike azoknak, akik tehetségük révén valamelyest ki tudják használni a bódvalenkei idegenforgalom adta lehetőséget. De amolyan összegzésképpen azt mondhatjuk, a freskófalu sztorija sikertörténet és sikertelen történet egyben. Mert Európa kortárs roma képzőművészetének csaknem teljes keresztmetszetét adja házfestményeivel, be is került a Borsod megyei értéktárba, Eszter szerint akár hungarikum is lehetne. A Bódva folyó völgye pedig gyönyörű táj, rengeteg szép, izgalmas látnivalóval, természeti, kulturális, történelmi kincsekkel egy helyben, de ahogyan tárlatvezetőm fogalmaz, le van írva a térség.

–   Vannak, akik második Trianonként emlegetik azt, ahogyan hagyják leszakadni, elveszni ezt a vidéket lakóival, értékeivel együtt – mondja Eszter, és sorolja a példákat eredményeikre és hiábavaló küzdelmeikre. – Még Bódvalenke sem kapott figyelmet, támogatást, pedig kicsiben és nagyban is lehetne követendő minta, hiszen túlzás nélkül mondhatjuk, világhírűvé vált a tizennyolc roma festő harminchárom házfreskója révén. De az itt élők szintén, elképesztő nyomoruk ellenére is, olyan erőfeszítésre képesek, mint például annak a sörpados, kiülős, tetős kerthelyiségnek saját erejükből történt megépítése, mellyel a vendéglátást igyekeztek komfortosabbá tenni. Eközben az elmúlt tíz évben tengernyi pályázatunkat utasították el, még egy kempinget sem tudtunk kialakítani, melyhez pedig néhány zuhanyzónál és mosdónál nem kellene több, ehelyett még mindig ott tartunk, hogy a faluban egyetlenegy angol vécét tudunk a turistáknak felkínálni, azt is a projektirodában.

Így nem is csodálkozhatunk azon, hogy a falu tehetősebbjei és tehetségesebbjei már rég elköltöztek, egész családok vándoroltak ki Angliától Kanadáig, sok-sok országba. De még a kevésbé rátermettek is menekülnek innen, és inkább választják a városok nyomortelepeit. Tehát Eszter víziója arról, hogy Bódvalenke ki fog halni, el fog pusztulni, igen reálisnak tűnik.

 De bevallom, eközben szívet melengető érzés is azt hallani, amikor egy-egy külföldre szakadt falubeli hazalátogatva meséli, hogy sikerült beilleszkednie, megállja a helyét – árulja el Eszter. – Mint például az a család, amelyik Kanadában talált új hazára. Gyerekeik már tökéletesen beszélnek angolul, jó iskolába járnak, a felnőtteknek megbecsült munkájuk van. Ők egész fotóalbumot mutattak szépen berendezett otthonukról, amikor egy Sárkányünnepen idehaza jártak. De már Sárkányünnepünk sincsen. Támogatás híján tavaly óta nem tudjuk megrendezni ezt a kulturális és gasztronómiai fesztivált, mely amellett, hogy bevételt hozott a falunak, abban is egyedi volt, hogy itt együtt mulathatott a fővárosi középosztálytól a környékbeli gettófalvak népéig mindenki. Csodálatos találkozások születtek…

Az alkotások továbbalkotnak

Igen, talán a találkozások, amelyeknek teret adott, ad Bódvalenke, mégiscsak a legmaradandóbb kincsei.

 – Amikor a festés zajlott… Istenem, de jó volt… – sóhajt Pásztor Eszter, majd kis szünet után folytatja. – Szóval, amikor a képek készültek, az alkotók három-öt hetet töltöttek a faluban, napközben festettek, és minden este a tábortűz mellett beszélgettek, énekeltek a helybeliekkel. Így olyan emberek ismerkedtek és barátkoztak össze egymással, akik egyébként sohasem találkoztak volna. A nemzetközi hírű, tanult művészek a gyakran nyolc általánost sem végzett bódvalenkeiekkel. És minden pátosz nélkül mondhatom, valamennyien gazdagabbak lettünk ott, akkor.

A gyerekek azokban a hetekben természetesen levakarhatatlanok voltak a művészekről. A mai napig elevenen él bennük az emlék, sőt, érdekes módon azok is mindent tudnak az alkotás munkálatairól, és értik, érzik, miről mesélnek a képek, akik még nem is éltek akkor…

A virágkoszorúból Horváth János festőművésznek is jutott

– Egy tavaszi napon két nyolcesztendős, tünemény kislányunk gyermekláncfűből koszorúkat kötött, és aki belépett a faluba, annak tettek egyet a fejére – idéz fel Eszter egy kedves epizódot a sok közül, arról, hogy a gyerekek hogyan aranyozzák be a Bódvalenkére látogatók napját.

Én meg arra gondolok hazafelé az autóban, hogy talán az ilyen nem tervezhető és nem felejthető találkozások segíthetnek a kölcsönös előítéleteinkből épített falból egy-egy téglát lebontani…

És amikor visszaérkezve Budapestre belépek a kényelmes, meleg lakásomba, és a párom elém teszi a vacsorát, a kérdésére, milyen napom volt, válasz helyett telebömbölöm a tányéromat. Amelyen mellesleg a kedvenc ételem gőzölög.

Megosztás Facebookon